Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-02-02 / 5. szám

2 évvel ezelőtt megállapított evangé­liumi elvnél fogva, mely szerint méltó a munkás az ő bérire l Ha ebben őt bárki fia megrövidíti, égbekiáltó bűnt követ el s méltó a bünhődésre, ha sztrájk alakjában csap is le rá ! Az ilyen okokból származó sztrájk útjába sem a hatalom nem gördít akadályokat, sem a társadalom neui avatkozik zavarólag közbe, habár ok nélkül, de neki is viselni kell annak minden kellemetlenségét. De micsoda címen nevezik a szo­ciáldemokraták most tervezett küz­delmüket sztrájknak, vagyis bérharc­nak ? Hol, mikor, miben szenvedett jogos érdekük rövidséget ? Levén a sztrájk gazdasági harc, — természe­tesen a munkásság anyagi érdekéről lehet csak szó a sztrájkkal kapcso­latosan ! De még csak bűnbakot sem tudnak előállítani. Tehát a sztrájk, vagy bérharc szó alkalmazása telje­sen illetéktelen. Dc hiszen nem nyelv­tant akarok én most írni, vagy gram­matikusai fejtegetésekbe bocsátkozni, maradjunk csak tehát a jóé-rosszul használt sztrájk kifejezés mellett s kérdezzük, ha mindenáron sztrájkolni kell, miért éppen a mun^aadó^ és a nagyközönség igyák meg a ke­serülevét annak a sztrájknak, mikor a szociálistáknak tulajdonképpen nem is relük, hanem egy harmadikkal van bajuk ? ! Mert mesebeszéd az a szépítgetés, hogj r a munkaadók és a nagyközönség nem fognak rövidülést szenvedni az általános sztrájk alatt. Tekintsünk el minden gazdasági,ház­tartási konzekvenciáktól, csak az egy sajtót vegyük. Mekkora károsodásá­val jár ennek szünetelése egj'esek­nek és a társadalomuak és éppen napjaink izgalmas s bizonytalan órái­ban ! De hát mindettől eltekintve, he­B A LATONVII) £K 1913. február 2. lyes-e egy merőben gazdasági esz­közi átjátszani a politika terére ? Ha a szociálisták nincsenek meg­elégedve Tisza Istvánnal és a kor­mánnyal s mindkettőjük választási javaslatával, legyenek meggyőződve, liogy velük együtt a nemzet 99 szá­zaléka sincs megelégedve ! De ok-e ez arra, hogy egy hibás kormány­rendszeréit és egy még hibásabb tör­vényjavaslatért felborítsák az egész országot ? ! Egyes emberek hibájáért rom­lásba dönteni az oiszágot? A szo­ciálisták általános sztrájkja pedig ide vezet. Valóban elmondható erre a különös gyógymódra — medicina pejor morbo— az orvosság rosszabb a betegségnél ! Kiszámíthatatlan az a veszély, mely közgazdaságunkat e különös harcmodor révén fenyegeti. Ma, a legnyomorúságosabb gazdasági kon­junktúrák között, mikor a pénzpiac nyomasztó feszültsége nehezedik egész gazdasági életünkre s dönti sorra válságba a legszebb remények­kel indult vállalatokat, mikor a drá­gaság magát az életfentartás felté­teleit támadja meg, mikor mind eh ez még egy esetleges háború veszedelme csatlakozhatik, megbocsáthatatlan bűn a nemzet, a hazafiság ellen egy ilyen rendkívüli eszköz alkalmazásá­nak még a gondolata is ! De tekintsünk el a nemzetet és a munkaadókat fenyegető veszedel­mekből vállalja es valialhatja-e a ve­zetőség ama rettenetes következmé­nyekért a felelőséget, melyek egy ilyen általános munkahagyásból ma* gára a munkásságra háramlanak ? Mikor rendes napi kereset mel­lett is küzdés az élet fentartása, különösen a családos munkásokra nezve Miből fedezi az elmaradt bevé­telt, a biztos keresetet ? Pártkassza, külföldi segély ? Meddig tarthat ez ? Borzasztó még a meggondolása is annak a mérhetetlen i^omor és szenvedésnek, ami rájuk és övéikre vár ! Mivel az éhes gyomor rendsze­rint rossz tanácsadó, másrészt az iz­gató harci riadók beláthatatlan ös­vények szélére — társadalmi forra­dalomba kergethetik az ekziszten­ciájában megtámadott munkásságot. Képes lesz-e a vezetőség a felszaba­dított szenvedélyek fűi iái fölött ural­kodni ? Mindezeknek meggondolása kell, hogy óva intse a, munkásságot minden elhamarkodott lépéstől. Ta­lán mérséklőleg, talán lehűtőiegszol­gál a belga elvtárs azon őszinte vaL lomása ott a kongresszuson, hogy Belgiumban, tehát egy hasonlítha­tatlanul fejlettebb és organizáltabb ipari államban az általános sztrájk liáiomszori kísérlet dacára sem si­került. Hiányozván a megfelelő fel­tételek, ez a vállalkozás nálunk még biztosabb kudarcnak néz eléje ! Egy ilyen kudarcba fulladt vállalkozás­sal vájjon előre viszik-e választó­jogi ügyeiket ? A mai helyzetképhez tartozik az a másként hihetetlennek tetsző állásfoglalás, mel}'et ma a polgári, igaz, hogy leginkább demokrata tár­sadalom egyes rétegeiben alkalmunk van tapasztalni. Budapesten is, Pé­csett is, egyebütt is egyes népgyűlé­sek erkölcsi és anyagi támogataso­kat helyeztek kilátásba e kétségbe­esett lépéshez. Megáll az ember esze, ha felteszi a kérdést, vájjon lehetséges-e és emberséges dolog-e az öngyilkossághoz segédkezet és eszközöket nyújtani ? Mert az álta_ A nagyréti juhász. Irta Gárdonyi Gáspár. I. Az urasági juhász h N«gy léten szo­kott, legeltetni, Ott uőtt legbú;ábban a fü, ott volt legselymesebb. A rétet az alvégi erdő határolta. Ez azonban oly messze volt, hogy a falu végről, a Nagyrét kez­detétől, uem is lehetett, látni. Ritkán jut­hatott el addig a nyáj ; csak akkor, ha kiút akarlak éjjelezni. Egy napra hosszú út lett volna. Egyszer azonban a juhász feltette ma­gában, hogy egy nap alatt minden áron megfordul onnét a nyájjal. Csak úgy vir­tusból, fogadásból történt az egész. A do­log kivitele előtti napon jó korán beterelte a nyájat, hadd nyugodjék, hisz másnap már hajualhasadta előtt el kell indulniok. Reggel még alig pitymallott, már út­ban volt a juhász és nyája. Gyorsan halad­tak, hüssivel nem fárad ki úgy az állat. Mire a nap feljött, már jó utat megtettek. Sietniők kellett, meleg nap Ígérkezett. Az ég tiszta azúrkék volt, egy szemernyi felhő sem látszott. Már feljödtekor tüzesen sü­tött a nap. Kár volt a ködment is elvinni, úgy sem lesz rá szükség. Bármennyire siettek is, a nap már meglehetős magasan állott az égen, mire elérték az erdőszélt. Ideje is volt. Az álla­tok lihegtek a nagy melegségtől. Egy helyben megállva lehajtották fejüket s jó darabig az evéshez sem láttak. A juhász a hűs fa alá heveredett le. Kimerült a gyors menetelésben. Furulyázni se volt kedve Bánta a nagy vállalkozást. Balsejtelmei támadtak ; nem jó vége lesz h dolognak. Becsületén még nem esett csorba, nem szerette volna, ha most szé­gyenszemre későn kell hazahajtania. A gondolat sem hagyta nyugodni ; nem sokat pihent. De nem is pihenhetett. A nap mintha valakivel versenyt futott volua, oly gyorsan szállt alá az égbolton. Azt súgta a szive, hogy csak egy uó tát furulyázzon el; egyeilen egyet, melyet egy nap sem mulasztott el. Azt a bánato­sat, melyben benne van szivének minden búja, keserve. De nem, azt az egyet sem, Úgysem érdemli meg a hűtlen Valamikor, nem is olyan régen, még vig nóta hangzott furu­lyájából ott a kis patak partján, a kertek alatt. De egyszer, egy csillagos éjszaka.... Azóta csak az a szomoiű nóta járja. Nem, ma még sem hangozzék s többet soha.... Ily gondolatok közben terelte össze a nyájat. Nem ért rá megolvasni sem. Szo­morúan indultak el, lecsüggesztett fejjel ballagott a nyáj után. Üigyet-egyet füty­tyentett a kutyáknak, elvégezték azok he­lyette a dolgot. A nap már leáldozóban volt, de a falu tornya még mindig messze látszott. Már nem is sietett a juhász, ngyis mind­egy. A szégyen mindenhogyan meg van, sötétben kell hazahajtani. A faluban fel se nézett a kalapja alól. Azt gondolta, mindenki őt nézi, őt neveti. Pedig akkor már minden zaj elcsendese­dett faluban, az emberek nyugalomra tér­tek. Észre se vette, hogyan értek be a ma­jorba. A gazda má'- várta. Nem szólt neki semmit, csak megolvasta a nyájat. Epy ál­lat hiányzott. Még egyszer megolvasta, ak­kor sem lett több. A baj megesett. A gazda rátámadt a legényre. Szói szó követett s a dolognak rossz vége lett volna, ha közbe nem lépnek. A szolgálatot azonban igy is felmond­ták neki. Szinte ugy lökték ki. Mehet vi­lággá, keressen magának más tanyát. Nem is maradt volua 6f>y napig sem tovább. Bérét kikapta, az elveszett állat árát azon­ban lefogták belőle. S a juhász elment. Magával vitte szé­gyenét. Nem gondolt az el veszett állat meg­keresésére sem. Csak az járt az eszében, hogy szégyen érte, ezt valahogyan le kell mosnia magáról, Mig ez nem lesz meg. addig uem tér vissza erre a tájra. Töprengett, mitévő legyen? Elmen­jen más vidékre, hol mindenki oly idegen? Itt hagyja a kis falut, minden örömének színhelyét? Árván nevelkedett, a föld volt a nevelőanyja, az erdő, mező a testvére, de azért sohasem érezte magát oly árvá­nak, mint most. Mindenki elhagyta, semmi vigasza. De a szive mégis visszavonta. A kis patak partjára, a kertek alá. Ott elővette hűséges társát a szomorúságban, furulyáját s rákezdte azt a régi, azt aszivhezszólót: A faluban a legárvább én vagyok ! . . . . Nem várt rá feleletet. Csak a szivén akart könnyíteni. Még egyszer akarta a furulyaszót hallani itt, a régi boldogság

Next

/
Thumbnails
Contents