Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-02-02 / 5. szám

2 évvel ezelőtt megállapított evangéliumi elvnél fogva, mely szerint méltó a munkás az ő bérire l Ha ebben őt bárki fia megrövidíti, égbekiáltó bűnt követ el s méltó a bünhődésre, ha sztrájk alakjában csap is le rá ! Az ilyen okokból származó sztrájk útjába sem a hatalom nem gördít akadályokat, sem a társadalom neui avatkozik zavarólag közbe, habár ok nélkül, de neki is viselni kell annak minden kellemetlenségét. De micsoda címen nevezik a szociáldemokraták most tervezett küzdelmüket sztrájknak, vagyis bérharcnak ? Hol, mikor, miben szenvedett jogos érdekük rövidséget ? Levén a sztrájk gazdasági harc, — természetesen a munkásság anyagi érdekéről lehet csak szó a sztrájkkal kapcsolatosan ! De még csak bűnbakot sem tudnak előállítani. Tehát a sztrájk, vagy bérharc szó alkalmazása teljesen illetéktelen. Dc hiszen nem nyelvtant akarok én most írni, vagy grammatikusai fejtegetésekbe bocsátkozni, maradjunk csak tehát a jóé-rosszul használt sztrájk kifejezés mellett s kérdezzük, ha mindenáron sztrájkolni kell, miért éppen a mun^aadó^ és a nagyközönség igyák meg a keserülevét annak a sztrájknak, mikor a szociálistáknak tulajdonképpen nem is relük, hanem egy harmadikkal van bajuk ? ! Mert mesebeszéd az a szépítgetés, hogj

r a munkaadók és a nagyközönség nem fognak rövidülést szenvedni az általános sztrájk alatt. Tekintsünk el minden gazdasági,háztartási konzekvenciáktól, csak az egy sajtót vegyük. Mekkora károsodásával jár ennek szünetelése egj'eseknek és a társadalomuak és éppen napjaink izgalmas s bizonytalan óráiban ! De hát mindettől eltekintve, heB A LATONVII) £K 1913. február 2. lyes-e egy merőben gazdasági eszközi átjátszani a politika terére ? Ha a szociálisták nincsenek megelégedve Tisza Istvánnal és a kormánnyal s mindkettőjük választási javaslatával, legyenek meggyőződve, liogy velük együtt a nemzet 99 százaléka sincs megelégedve ! De ok-e ez arra, hogy egy hibás kormányrendszeréit és egy még hibásabb törvényjavaslatért felborítsák az egész országot ? ! Egyes emberek hibájáért romlásba dönteni az oiszágot? A szociálisták általános sztrájkja pedig ide vezet. Valóban elmondható erre a különös gyógymódra — medicina pejor morbo— az orvosság rosszabb a betegségnél ! Kiszámíthatatlan az a veszély, mely közgazdaságunkat e különös harcmodor révén fenyegeti. Ma, a legnyomorúságosabb gazdasági konjunktúrák között, mikor a pénzpiac nyomasztó feszültsége nehezedik egész gazdasági életünkre s dönti sorra válságba a legszebb reményekkel indult vállalatokat, mikor a drágaság magát az életfentartás feltételeit támadja meg, mikor mind eh ez még egy esetleges háború veszedelme csatlakozhatik, megbocsáthatatlan bűn a nemzet, a hazafiság ellen egy ilyen rendkívüli eszköz alkalmazásának még a gondolata is ! De tekintsünk el a nemzetet és a munkaadókat fenyegető veszedelmekből vállalja es valialhatja-e a vezetőség ama rettenetes következményekért a felelőséget, melyek egy ilyen általános munkahagyásból ma* gára a munkásságra háramlanak ? Mikor rendes napi kereset mellett is küzdés az élet fentartása, különösen a családos munkásokra nezve Miből fedezi az elmaradt bevételt, a biztos keresetet ? Pártkassza, külföldi segély ? Meddig tarthat ez ? Borzasztó még a meggondolása is annak a mérhetetlen i^omor és szenvedésnek, ami rájuk és övéikre vár ! Mivel az éhes gyomor rendszerint rossz tanácsadó, másrészt az izgató harci riadók beláthatatlan ösvények szélére — társadalmi forradalomba kergethetik az ekzisztenciájában megtámadott munkásságot. Képes lesz-e a vezetőség a felszabadított szenvedélyek fűi iái fölött uralkodni ? Mindezeknek meggondolása kell, hogy óva intse a, munkásságot minden elhamarkodott lépéstől. Talán mérséklőleg, talán lehűtőiegszolgál a belga elvtárs azon őszinte vaL lomása ott a kongresszuson, hogy Belgiumban, tehát egy hasonlíthatatlanul fejlettebb és organizáltabb ipari államban az általános sztrájk liáiomszori kísérlet dacára sem sikerült. Hiányozván a megfelelő feltételek, ez a vállalkozás nálunk még biztosabb kudarcnak néz eléje ! Egy ilyen kudarcba fulladt vállalkozással vájjon előre viszik-e választójogi ügyeiket ? A mai helyzetképhez tartozik az a másként hihetetlennek tetsző állásfoglalás, mel}'et ma a polgári, igaz, hogy leginkább demokrata társadalom egyes rétegeiben alkalmunk van tapasztalni. Budapesten is, Pécsett is, egyebütt is egyes népgyűlések erkölcsi és anyagi támogatasokat helyeztek kilátásba e kétségbeesett lépéshez. Megáll az ember esze, ha felteszi a kérdést, vájjon lehetséges-e és emberséges dolog-e az öngyilkossághoz segédkezet és eszközöket nyújtani ? Mert az álta_ A nagyréti juhász. Irta Gárdonyi Gáspár. I. Az urasági juhász h N«gy léten szokott, legeltetni, Ott uőtt legbú;ábban a fü, ott volt legselymesebb. A rétet az alvégi erdő határolta. Ez azonban oly messze volt, hogy a falu végről, a Nagyrét kezdetétől, uem is lehetett, látni. Ritkán juthatott el addig a nyáj ; csak akkor, ha kiút akarlak éjjelezni. Egy napra hosszú út lett volna. Egyszer azonban a juhász feltette magában, hogy egy nap alatt minden áron megfordul onnét a nyájjal. Csak úgy virtusból, fogadásból történt az egész. A dolog kivitele előtti napon jó korán beterelte a nyájat, hadd nyugodjék, hisz másnap már hajualhasadta előtt el kell indulniok. Reggel még alig pitymallott, már útban volt a juhász és nyája. Gyorsan haladtak, hüssivel nem fárad ki úgy az állat. Mire a nap feljött, már jó utat megtettek. Sietniők kellett, meleg nap Ígérkezett. Az ég tiszta azúrkék volt, egy szemernyi felhő sem látszott. Már feljödtekor tüzesen sütött a nap. Kár volt a ködment is elvinni, úgy sem lesz rá szükség. Bármennyire siettek is, a nap már meglehetős magasan állott az égen, mire elérték az erdőszélt. Ideje is volt. Az állatok lihegtek a nagy melegségtől. Egy helyben megállva lehajtották fejüket s jó darabig az evéshez sem láttak. A juhász a hűs fa alá heveredett le. Kimerült a gyors menetelésben. Furulyázni se volt kedve Bánta a nagy vállalkozást. Balsejtelmei támadtak ; nem jó vége lesz h dolognak. Becsületén még nem esett csorba, nem szerette volna, ha most szégyenszemre későn kell hazahajtania. A gondolat sem hagyta nyugodni ; nem sokat pihent. De nem is pihenhetett. A nap mintha valakivel versenyt futott volua, oly gyorsan szállt alá az égbolton. Azt súgta a szive, hogy csak egy uó tát furulyázzon el; egyeilen egyet, melyet egy nap sem mulasztott el. Azt a bánatosat, melyben benne van szivének minden búja, keserve. De nem, azt az egyet sem, Úgysem érdemli meg a hűtlen Valamikor, nem is olyan régen, még vig nóta hangzott furulyájából ott a kis patak partján, a kertek alatt. De egyszer, egy csillagos éjszaka.... Azóta csak az a szomoiű nóta járja. Nem, ma még sem hangozzék s többet soha.... Ily gondolatok közben terelte össze a nyájat. Nem ért rá megolvasni sem. Szomorúan indultak el, lecsüggesztett fejjel ballagott a nyáj után. Üigyet-egyet fütytyentett a kutyáknak, elvégezték azok helyette a dolgot. A nap már leáldozóban volt, de a falu tornya még mindig messze látszott. Már nem is sietett a juhász, ngyis mindegy. A szégyen mindenhogyan meg van, sötétben kell hazahajtani. A faluban fel se nézett a kalapja alól. Azt gondolta, mindenki őt nézi, őt neveti. Pedig akkor már minden zaj elcsendesedett faluban, az emberek nyugalomra tértek. Észre se vette, hogyan értek be a majorba. A gazda má'- várta. Nem szólt neki semmit, csak megolvasta a nyájat. Epy állat hiányzott. Még egyszer megolvasta, akkor sem lett több. A baj megesett. A gazda rátámadt a legényre. Szói szó követett s a dolognak rossz vége lett volna, ha közbe nem lépnek. A szolgálatot azonban igy is felmondták neki. Szinte ugy lökték ki. Mehet világgá, keressen magának más tanyát. Nem is maradt volua 6f>y napig sem tovább. Bérét kikapta, az elveszett állat árát azonban lefogták belőle. S a juhász elment. Magával vitte szégyenét. Nem gondolt az el veszett állat megkeresésére sem. Csak az járt az eszében, hogy szégyen érte, ezt valahogyan le kell mosnia magáról, Mig ez nem lesz meg. addig uem tér vissza erre a tájra. Töprengett, mitévő legyen? Elmenjen más vidékre, hol mindenki oly idegen? Itt hagyja a kis falut, minden örömének színhelyét? Árván nevelkedett, a föld volt a nevelőanyja, az erdő, mező a testvére, de azért sohasem érezte magát oly árvának, mint most. Mindenki elhagyta, semmi vigasza. De a szive mégis visszavonta. A kis patak partjára, a kertek alá. Ott elővette hűséges társát a szomorúságban, furulyáját s rákezdte azt a régi, azt aszivhezszólót: A faluban a legárvább én vagyok ! . . . . Nem várt rá feleletet. Csak a szivén akart könnyíteni. Még egyszer akarta a furulyaszót hallani itt, a régi boldogság