Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-06-15 / 24. szám

BALATONVIDÉK 1913. junius 15. gyokban és a kicsinyekben egyaránt megfogamzik az a tudat, hogy a város kezelése alatt levő alapítványokból a város maga, mint erkölcsi testület is vehetne kölcsön a beruházásaira, ükkor, a mai pénzszűk és drága viszonyok között is rendelkezésére áll az én kedves szülővárosomnak olyan pénzforrás, amelynek a segítségével megvalósíthatja a vízvezetéket, a fürdő fejlesztését, sőt a vasutat :s.> — «Mevt: ha összeadjuk a város kezelése alatfc levő alapítványi pénzeket, hát nem kevesebb 400—440 ezer koronára rúg az az összeg, amelyet a város kezelésére bíztak az én kedves szülővároson! iránt, atyai és szerető szívvel viseltető régi polgárok.» Igen tisztelt Szerkesztő úr! higyjen a szavaimnak, hogy amikor ezt a levelet olvastam, a szülőföldem kis bogárhátú házacskája végén ott a Hajdu-ucca derekán fekvő kis kert jutott eszembe, ahol é:i a gyerekéveim legkedvesebb napjait töltöttem egyszerű polgári körben. Iparos volt az apám és egy hite volt csak, a régieké : «Imádkozzatok és dolgozzatok*, szokta volt mondani és <ha segíteni tudtok, segítsetek azokon, akik szegények és nem látnak.» S most, mikor kihűli már idesrova a hajam, a fenti pár sor eszembe juttatja a régi gyermekkorom napjait és engedje meg, ha irok ismét, mert talán kinyithatom az én kedves szülővárosomban az apai barátaimnak, akiket lelkemből tisztelek, a szemeit, mert úgy tetszik e távolból nekem, hogy azok megöregedtek már és pók szövi a nyiladékait a közéleti látásuknak, ha pedig ez a pók nem szőné a hálóját, akkor úgy látszik e távolságból, hogy nagy érdekhálózat szőtte keresztül a keszthelyi közéletet, amelyen nehezen tör keresztül az, amit 'í közérdek*-nek szokás nevezni. De kezdem elölről, < Látva a zárószámadásokat, sokat tűnődtem és gondolkodtam azon, bog}

7 szülővárosom polgársága miért heverteti az alapítványi tőkéit a takarékpénztárakban 4, vagv talán most 5 °/o os kamatoztatás mellett, amikor ezekért a pénzekért a város egyet ('•ne szavatol ágy erkölcsi, mint anyagi tekintetben ? Ez azt jelenti, hogyha valamelyik alapítványi pénz például az idők folyamán elkallódnék, úgy az elkallódott összegért ós kamataiért a város polgárságának kell helyt állani, és bizony, azt, a pótadók utján be is fizettetnék éppen úgy, mint ahogyan a fenti levél szerint értesülök, hogy p'd. most is fizeti Keszthely polgársága azt az összeget, amelyről valaha a néhaiak, a gyámpénztárnál nem tudtak elszámolni. Miért akasztanák el tehát a közéleti bábaférfiak. a fürdő, a vízvezeték stb. tehát a kisebb beruházásokat igénylő befektetéseket, amikor módjukban van azokat a tökéket e szük időben is kölcsön venni, amelynél nyerne az alapítvány is és a város közönsége is? Vagy talán nem nyújt a város közönsége az ingatlanaival és a pótadójávat akkora biztosságot és megbízhatóságot, mint egy takarékpénztár ? Vagy a nagyközség admínistrációja nem nyújtja azt a garanciát, hogy a befolyó pótadókból és jövedelmekből nem tudná elszámolni az alapítványok félévi kamatait ? Vágy talán, még most sem volna senki, aki az ilyen hanyagságot el nem tűrné? Oh! Kedves Szerkesztő uram, liigyje el, hogy a vármegye is tanult már 67 óta és nemcsak a fokos és a kiabálás az, amit örökségképen át vett. Ott is fejlődött az administratió és a felelősség. De hisz ezt "ém is vallhatja senki. Aztán fejlődjék a város is és haladjon azon az uton, amely az önzetlen városatyák megválasztásához vezet, akik a mostani biró, az édes iskolatársam köré sereglenek és vaskézzel tartják fen azt, ami megingott sokfelé : a közéieti t íszta ságot. Mert, kedves Szerkesztő uram, úgy gondolom, hogy a község háztartása hasonlít a jeruzsálemi templomhoz, amelyből valamikor, régen, az Ur Jézus kiűzte a kufárokat ! Títdom azt is, hogy az én szülővárosomban ez nem így van ! Hisz ott nagg értelmiség mozgatja a közügyek kormányrúd ját és igy nem történhetik meg az, hogy takarékpénztárakból beültetett érdektá) 'sak és ezeknek a szövetségesei., vagy a vazallusai homályosítsák el azt a, szép önzetlenséget, amelynek hatalmas példáit szolgáltatták a Fei jér Györgyök, a Vaszary ak stb. Erre mifelénk egészen másként van! Persze : Kenderes nem is a Dunántul fekszik; de népes és igen nagy község és gazdag emberek laknak benne, akik kőzött szintén voltak önzetlenek és hatalmas alapítványokat tettek ai árvák, a városi szegények, templomok, kórházak, iskolák céljaira. Itt is vannak takarékpénztárak és ezekben voltak elhelyezve azok az alapítványok, amelyekre, a pénzbőség idején 3, 3 7a, 4 % számoltak el. Es kérem tisztelt Szerkesztő úr, higyje el, bámultam, amikor ezeknek a pénzintézeteknek az igazgatói, egy pár hét előtt, lerázták magukról a 30—40 esztendei közgazdasági ténykedés porát és érzéketlenségét, és mint a község érdemes képviselőtestületi tagjai azzal álltak a képviselet elé, hogy kinyitották a község közéletében azokat a nyiladékokat, amelyeket a hosszú ténykedés ideje alatt beszőtt finom hálójával a közéleti pók és A valódi egyéni megbirálásával úgy vagyunk, mint a szépséggel. Olyas valami a szépság, mintha egy tőlünk teljesen különböző világból származott volna kőzibénk és mégis mindannyian úgy érezzük, bogy nagyon is közel van hozzánk. A különböző irók lelki' tartalmának a kiáradása is az első pillanatban idegennek tetszik, csakhamar azonban azt vesszük észre, hogy az ő érzelmük es gondolatuk nwgyou is ismerős előttünk, hisz a mi lelkünkben is rá akadunk a nyomukra. Az írótól távol álló egyed ilyen gondolata az iró egyéniségének legnagyobb dicsérete. Az a legszebb elismerés, ha ráeszmélünk az iió belső tartalmának a közös emberihez való hasonló<ágára. Mivel az általánosat, ily inegtévesztően különös módon tudta elénk tárni, egyénné lett. Nem egyeddé, ami mindeu ember, hanem tőlünk különbözővé. Nagy emberekben nem a közönséges emberit csodáljuk. Hisz akkor bámulattal kellene tekintenünk minden embertársunkra. Nem is azt, ami alattunk áll. mert a lélek inkább felfelé törekszik. Az egyéniség által a magasan fölénk emelkedés a bálvány, mely előtt hódolattal meghajlunk. Koszorús költőinket másvilágú embereknek tartjuk, jóllehet nem olyanról dalolnak, ami nem szunnyad lelkünk mélyén. Ha disszonáns hangokon játszanának, nem tudnánk megértő és rajongó bámulójuk bnni. Ami nem emberi, arra kevósbbó fogékony a lelküuk. Legalább is régebbi irodalmunkban nem találjuk a hamis irodalmi bálványimádást. Ha ma van sok aranyborjú és még többen, akik ezeket imádják, az csak H korszellem téves elfajulása. Sokan panaszkodnak arról, hogy a mai pontosan kimért, világban nehéz egyén nek lenni. Valóbai kevés egyéniséget látunk, különösen az irodalomban. Ritka a kimagasló egyéniség, nincs egységes irány, amelyben a kor jelesei eggyé tömörülve egy hasonló egyéniségű kört alkotnának. Sokszor számtalan írónak a közös célra való törekvése ad egyéniséget. Mert csak nem egy embernek működéséről ne ve-.-:,ék el az egyes irodalmi korszakok vezéreszméinek a foglalatját ? Impresszionizmus, klasszicizmus, realizmus mind olyan fogalmak, amelyek számtalan külön egyént képező egyedet foglalnak magukban. Nincs teljesen kiforrott, általánosságban elfogadott megegyezés az író egyéniségét illetőleg. Bizonyára azéit, mivel mindenki a saját. Ízlése szerint határozza meg a fogalmat. Vannak, akik mereven hivei azon állításnak, hogy a kifejezési forma egyáltalában nem tartozik az egyéniséghez. Mások megengedik, hogy a foima is az egyéniség bélyege. Némelyek pedig a formában látják az eg}'éniseg legteljesebb megnyilvánulását. Bármelyik vélemény harcosává szegődjünk is, mindenesetre annyit meg kell engednünk, hogy a forma is számításba jön. De csak mint. másodrendű ok. Causa principálisnak legifjabb nemzedékünk «az öröklött hajlamok össze«-gét hirdeti. Ezen princípium köré sorolja a forma kizárásával a világfelfogást, az ítélkezést, az érzelmek intenzitását, a nem- és karakterbeli tulajdonságokat, mint amelyek együttesen segítve az emlíiett fóelvet az írói egyéniséget a legteljesebb mértékben tükrözik vissza Ha az egyéniségről világos képet akarunk magunknak alkotni, az említettekhez hozzáadhatjuk a teljesen uj formák kinyilatkozását. Mai irodalmi kereskedésünk minden könyvéről azt zengi az «elfogulatlan» kritika, hogy merőben új eiők izomfeszítése, az író megérzéséből kipattanó teljesen új eszmék megnyilvánulása, hatalmas lelki mélységek eddig ismeretlen kiaknázása teszik egyénivé. Dato non concesso, feltéve, de meg nem engedve, ilyen esetben mégis csak sok volna az újság ? Már kétezer évvel ezelőtt azt mondotta Terentius : <Nullum est iam dictum, quod non sit dictum prius», nem lehet már olyat mondani, amit ne mondtak volna előbb. Pedig a mostani európai államok irodalma egytöl-egyig azóta fejlődött ki. Vagy nincs igaza Terentiusnak ? Nehéz az egyéniség szabatos meghatározása, de nem lehetetlen. Egy bármilyen alapokon nyugvó egységes kor majd megállapítja a terminus technikusát. Bármilyen lesz is e megállapodás, a hagyományokra kell támaszkodnia. Mert ha évezredek eltelte után egy új nemzedék lesz is az Uralkodó, nem vetheti meg tudós elődeit s a hála és tisztelet érzelmével rendezi a sok más megoldatlan probléma között az egyéniség kérdését is.