Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1912-08-25 / 34. szám

2 közönség érdekeit abban a 3 irányban, amit a mai modern közlekedési eszköztől elvárunk ; t, i., hogy az megbízható, gyors és olcsó legyen. Gyorsnak elegendő, azt nem tagadja senki, megbízhatósága ellen azonban elegandő kifogás emelhető. A logfőbb feltételt azonkan t. i., hogy olcsó legyen, semmikép sem szolgálja, mert mig ma ezen 7 km. utért 1 K. 20 f. •— 1 koronát kell fizetnünk, ha vasút vezet oda, akkor az államvasutak mai díjszabása szerint legfeljebb 44 fillért kellene fizetni, vagyis, ha tértijegyek hozhatók be, akkor 70—80 fillérért II. osztályon, vagy 50 fillérért III. osztályon oda-vissza lehetne utazni. Mindenesetre érdemes tehát arról gondolkoznunk, vájjon a keszthely—hévízi összeköttetést nem lehetne-e egy vicinális keretében megoldani. mert szerintem a villamosvasút olyan kátyúba jutott, honnét sem G-anzék, sem a város a jelenlegi félszázadban nem tudja kiemelni. Eemélem, hogy, ha egy vicinális tervét annyiszor tárg}

7aljuk és rágcsáljuk, mint ezét a halvaszületett villamosét, sikerülni fog komoly megállapodásra jutnunk, ha azután meg lesz az elhatározás a megoldás irányára, mozgassunk meg minden követ, minden protekciót, hogy célunkat elérhessük. A város vezetősége és intelligens társadalma fogjon kezet céljának megvalósítására, nyerje meg tervünk a város hatalmas földbirtokosát, Festetics Tassilo herceg ur Őföméltóságát, kinek jóindulatát már annyiszor volt szerencsénk tapasztalhatni, akinek szava bárhol többet nyom a latba, mintha agyon meg agyontárgyaijuk magunkat. A hévizi összeköttetés megteremtésére vicinális alapon 2 alternatíva áll előttünk : 1. A keszthely—sümegi vasút. 2. A tűrje—balatonszentgyörgyi meglevő vicinálisnak Sármellék állomástól Keszthelyre leendő terelése. Laikus létemre ezen vonalak teknikai részére kitérni nem akarok, de kereskedelmi szempontból nézve a dolgot, az előbbit óhajtanám, mert nemcsak hogy közáruforgalmat biztositana a vasútnak, de személyforgalmat is legalább kétszer akkorát hozna a városnak, mint az utóbbi , különben is egy uj vonalnak a megépítése nem fog annyi akadályba ütközni, mint az utóbb említett vonal átépítése, mely teknikai nehézségeken kivül. még sok érdekelt által támasztandó nehézségekbe ütköznék, pedig tudvalevő, hogy ezeket leküzdeni mindig nagyobb feladat, mint valami ujat teremteni. A vicinális eszméjét ugy tartom összeegyeztethetőnek a í^eszt^elu— Ipjuizi szakasz fokozott mértékű forgalmának lebonyolításával, hogy azon pontról, hol ezen vasút a várost legközelebb érinti, penge rendszerrel a fővonalnál, meghosszabbítást nyerne a városon keresztül, mondjuk, a város másik végéig, több megállóval. Méltóztassanak ezen felvetett eszme felett gondolkodni, ajánlom pedig cikkemet elsősorban Keszthely város vezetősége és herceg Festetics Tassilo uradalmi vezetőségének, Sümeg és Zalaszántó elöljáróságának szíves figyelmébe azzal, hogy legyenek szívesek ezen létesítendő vasút tervét alaposan átgondolni és megjegyzéseiket a fent Írtakra megtenni. Hídvégi. r I Samassa Józsefj Samassa bíboros érsek halálával egy igazán nagyszabású főpappal lett szegényebb a katholikus egyház, még periig nemesaK a magyar, hanem a világegyház is. De a magyar haza is egyik legnagyobb fiát gyászolja az elhunytban. Samassa ereiben olasz vér csergedezett, de a magyar hazáé, a magyar haza boldogságáé volt nagy szivének minden dobbanása. Szavának hatalmas erejével, művészi tollával, tiszteletreméltó példájával úgy hatott a mnlt század végén s a jelen század elején, mint Gvadányi József a nemzetietlen XVIII. század végén, amikor híres Nótáriusát kiadta «az elaludt vérű magyar szivek felserkentésére.* Mind a ketten olasz eredetűek voltak s a legtüzesebb vérű magyarokká váltak. A magyar komolyság, az olasz hév és a klasszikus méltóság ritka szép összhangban olvadt össze hatalmas egyéniségében. Azok közül a régi szabású magyarok közül való voh, akik az ó-klasszikai iskola nevelő hatása alatt váltak igazi aranyjellemekké. Abból az iskolából került ki, amely a nemzetnek Széchenyit, Kossuthot, Kölcseyt, Deákot adta. Ebben a sokat megrágalmazott iskolában szivra magába azt a magyar nemzeti kalokagathiát, mely annyira képessé tette a jónak és szépnek minden téren való művelésére. Igazi catói je'lem volt, kinek «censeo»-ja nem volt kisebb súlyú, mint római példaképéé. Egyszerű sorsból, nem protekcióval, nem a nagyok előtt való tömjénezéssel, hanem kiváló tehetségével, szolgalmával szerezte meg fényes egyházi méltóságait, Pázmány példáját köve ve nemcsak a theológiai tudományokban volt otthonos, hanem a római és görög klasszikus irodalom remekeit is vérébe olvasztotta s emel dára. A házak egyre alacsonyabbak lettek. A bolthajtásos kapualjak, amennyire a homályban ki lehetett venni, mind régimódi épületek. Majd mindegyik felett büszkén kérkedett az ősi családi cimer. Az ablakok vasrostélyosak voltak, telistele rakva virággal. Osváth János meglassította lépteit. Megérkeztek. Valamivel magasabb ház előtt álltak meg. De formája, kapuja, cimere megegyezett a többi házéval s csak egj' tünt el róla : n vasrostélyos, virágos ablakok voltak bezsaluzva. . . . A cigányok a gyéren világító lámpa alatt helyezkedtek el ; Osváth János meg a zöldzsalus ablak alá húzódott. A prímás megcincogtatta a húrokat, mire a többiek is csináltak néhány vonóránditást. És csöndesen, vontatottan felcsendültek a pianó akkordok : Nyisd ki babám az ajtót . . Hanem se a kapu, se a vén zsalugáter nem nyitódott ki. A fehér csipkefüggönyök közül nem dugta ki aranyos, szőke, buk sí fejét a lányasszony, mint régen, amikor gyakrabban iit virrasztott a cigányokkal Osváth János. Nem lakott itt egy árva lélek se. A szegény fehér krézlis lányaszszonyt ezelőtt öt évvel kisérték el az örökös nyugalomba. Azóta üres a ház. Trézsi, a hűséges, jó, megöregedett cselédlány, akire a láii3'asszony rátestálta házát, máshol húzódott meg. Nem birta ki ennek a bolondos Osváth Jánosnak ötökös mókáját : a szerenádadást. Szívesen kiadta volna áiendába, de úgyis sejtette, senki sem veszi föl. Hát csak állott magában a lányasszony háza. A városban nem hit

1 ák másnak, mint elátkozott háznak. A cigányok belev^tak a nóta duhaj, szilaj átmenelébe : * Ha meghallják, hadd hallják ! . . . Osváth János még mindig ott. támaszkodott a fal mellett. Most már nem figyelt a nótára. Leihét, szivét elborította a mult. . . Hej ! akkoriban nem igy volt. A lányasszonyt sem hívták leányasszonynak, Mosolygó, piros azcu teremtés volt. Ez a ház sem állott, ilyen szomorúan, bezsaluzottan. Mikor először elhuzatta az akkori divatos nótát ablaka alatt, nem tudott mást suttogni : köszönöm. Hanem ebben az egy szóban benne rejtőzött a vágy, a tüz, a láng, amely a szivet átnyalábolja és égeti . . . Aztán sok minden lejátszódott, köztük. Minden bohóság, ami előfordulhat a szerelmesek között. Kacérak voltak. Fiatalok, akik könnyelműen bánnak az ölömmel, boldogságg'il. Ez volt a hibájuk. No, meg Osváth János pazarolt, is - gv kissé (hányszor megtörtént, hogy négyesfogaton hozta ide a bandát !). Korán elhalt szüleitől rámaradt birtok igy hamar szétfoszlott, hiába szolgálta becsületességgel az öreg botosispán Egy reggel aztán arra ébredt föi Osváth János mámoros álmából, hogy a szókimondó, hű botosispánja állott előtte. — Tönkrementünk, ifiur, napornicázott az öreg. A somogyi puszták fölmondták az engedelmességet. Otvátb János feje körül egy pillanatra forogni kezdett minden. De a következő percben már határozott mozdulattal nembánólag intett kezevei és egykedvűen mondta : — Mindennek vége, tudom. Legalább rendes életet élek. Igazi életet, amely valóban szép lesz. Mindjárt irt ís egy rövid levelet. «— Édesem, nem akarom keseríteni életedet. Az én nyomorúságom ne bántson, az én pusztulásom ne szomorítson téged.» Ezután választ sem várva, kiköltözött valamelyik sötét félreutca rideg hónapos szobájába. S csak álmainak élt, Az álmok pedig mindig szépek. Közben éheKeszthely. Balatonf'ürdö és a Balatonpart környékéről bafklStók'Sujánszhy József Fő-utcai és a Balatonparti üzletében Keszthelyen. :: Viszontelárusítóknak raa^as árengedmény.