Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1912-10-06 / 40. szám

2 BALATONVIDÉK 1912. október 20. nézve társain, igy szólt hozzájuk : «Szép depntáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni !> Hisszük, hogy ezt a nemes deputációt, melynek csak a haza, a nemzet számára volt az égben kérni valója, meg is hallgatta a magyarok Istene és a költő szerint születni fognak még : Férfiak, leikben nincs önzés, önérdek, Akikben ember méltóság lobog, Kik fölemelnek porba süly ed t népet, Bazát hódítnak s szent ember-jogot, Kik mindent, mindent a világnak adnalc, Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak, S vállalnak büszkén vértanú-keresztet : Az ö példájuk Icövetöi lesznek. Sajtóvasárnap. Sajtóvasárnapja van ina a veszprémi egyházmegyének. Nemes és a szent ügy iránt fogékonyabb lelkű hölgyek, vagy — mint nálunk is — az idők szavát megértő urak foglalnak ma helyet a templomok bejáratánál azért, hogy adományokat gyűjtsenek a kath. sajtóra. Hát anuyira fontos ügye a magyar katbolikusoknak a sajtó, bogy még az Ur házának előcsarnokában is erre figyelmeztetnek és annyira szegény az a sajtó, hogy o't is gyűjtenek számára, abol máskor a koldusok nynjtják felónk tenyeiüket alamizsnáért ? Bár ne igy volna ! Azonban — sajnos — csak nem akarjuk megérteni, hogy életkérdés ránk nézve egy erős kath. sajtó megteremtése s következőleg semmit sem teszünk, áldozunk érte. Pedig köztudomásu, hogy a sujtó — nem az a betűkkel telerakott ujságpapiros, melyért naponkint kiadunk 2—8 fillért — életszükséglet ma, mint a mindennapi kenyér. Az urat ott várja a reggelinél, elkíséri nyugovására, a munkás már kora reggel zsebében hordja, a hordár az utcasarkon, a kocsis a bakon azt betűzi, a vendéglőbe járó hivatalnok előbb azt futja át és csak azután lát evéshez. A sajtó értesít a világ eseményeiről, a politikai és társadalmi élet minden mozzanatáról, tanít, szórakoztat, értesí', reklámot csinál. Elképzelhető ezek után a sajtó nagy hatalma. Nem tévedett Napoleon, mikor a sajtót nagyhatalomnak nevezte. Hogyne lenne nagyhatalom, mikor nincs a világnak az a zuga, ahova a sajtó el ne jutna, nagyhatalom, mikor most mindenki olvas ós nemcsak áz egyszerű ember hisz vakon a nyomtatott betűnek, hanem még a művelt embereket is befolyásolja, mert az úgynevezett közvélemény tekintélyével lép föl. És ez a nagyhatalom nem a mienk. Abból a 112 napilapból, mely Magyarországon megjelen, csak 5 a mienk, s a 700 magyar hetilapból, csak BO-et mondhatunk a magunkénak. Világos, hogy ezzel a gyenge kath. sajtóval nem lehet háborút, viselni, igazainkat megvédeni, győzni anynyi ellenséggel szemben. Számos az ellenfél ós kíméletlen a haromodoruk. A kereszténytelen sajtónak minden eszköz jó, ha arról van szó, hogy az igazságnak, erkölcsnek ártani lehet vele, ennek a sajtónak minden szabad, ha vallásról, kereszténységről van szó, ez nem tekint se Istent, se embert, se tisztességet, érdeke a pénz, törekvése, vágya egy idegen faj absolutizmusa. Ez a sajtó palotákat szerez, ez tetszetős formában jelenik meg, ez elterjedt még katbolikusok között is, ezt dicsérik, támogatják még kat.hobkusok is. És ezzel szemben milyen a kath. sajtó ? Csenevész, szegény. Miért ? Talán azért, mert azok annyival többen vannak, amenuyivel erősebb a sajtójuk ? Dehogy ! Mi vagyunk többségbfn, hiszen Magyarországon 12 millió katholikus van 7 millió minden más vallásuval szemben. Ki tartja tehát fenn a kereszténj'telen sajtót ? Mi katbolikusok. Mi neveltük gyermekkora óta, mi tettük gazdaggá, naggyá, hogy most, amikor megerősödött, rágalmazzon, üssön bennünket. A mi rövidlátásunk, bűnös hanyagságunk tette nagyhatalommá a kereszténytelen sajtót. Pedig nem kellett volna mást tennünk, csak annyit, hogy amikor újságra kiadtunk 2—8 fillért, néztük volna meg, hogy jóbarát vagy ellenség e ez az újság ? Csak annyi öntudatosság, bátorság kellett volna, hogy amikor az az újság szent meggyőződésünket, megsértette, tiltakoztunk volna ez ellen s küldtük volna viszsza azt a lapot. De ehhez gyávák, vagy lusták voltunk, — sőt, amikor a lassú mérgezés elrontotta Ízlésünket, akkor a szenynyet érdekesnek kezdtük tartani és lenéztük, unalmasnak találtuk a tisztesség korlátai között maradt kath. lapjainkat, melyekben még ilyen érdekesség sincs. •Ezért maradt, csenevész, szegény a sajtónk. Da tovább már nem maradhat az. X. Pius pápa mondotta, hogy : hiába építünk templomokat, kolostorokat, hiába emelünk iskolákat, kórházakat s teszünk jámbor alapítványokat, hanem gondoskodunk arról, ami mindezeknek öri/ője, megvédője : kath. közvéleményről, kath. sajtóról. Sajtóhatalommal szemben tehát sajtóhatalmat kell áilitani azáltal, hogy tehetségéhez mérten mindenki áldozzon a kath. sajtóegyesület céljaira és — de ez már szent kötelessége minden magyar katholikusnak — ne az ellenséges lapokat vegyük és olvassuk, ne legyüuk bűnrészesek istenkáromlásban és az erkölcsök elrontásában, hanem pártoljuk a kath. sajtót, olvassunk kath. lapokat! Deákjaink Szombathelyen A szombathelyi műtörténeti kiállítás, melyre Vas méltán lehet büszke, az utóbbi napokban nagy látogatottságnak örvendett. Igen sok volt a kiránduló deák is. A keszthelyi főgimn. tanulói hosszú, kínos, a vicinális minden gyötrelmét magában foglaló utazás után, érkeztek Vas széknelyébe. Az állomáson az ottani prém. tanári kar Gyors biztos kézzel megírja a feleletet : «A legközelebbi vonattal megyek.» Fiatalos türelmetlenséggel gyorsan összecsomagolja a legszükségesebb dolgait és mire a takarítónő megérkezik a bérkocsival, Ő már benn várja a kapuban, hogy minél előbb vágtathasson az indóházhoz. Egész éjjel robogott vele a gyorsvonat, mire reggel felé megállt a kis város előtt, ahol az ő szemefénye, az ö elvesztett boldogsága lakott. Sietve, dobogó szívvel ugrott az ügyvéd koosijába, hogy a nagybeteg asszonynál teremjen. A cselédek lábujhegym jártak, csend, szomorúság látszott mindenkin, mig a fiatal férj sápadtan, hálásan fogadta az érkezőt. — Köszönöm, doktor ur, köszönömAz Isten is megáldja. — Hogy van a beteg ? — kérdi halk hangon a doktor — menjünk hamar hozzá ! Lassan, óvatosan nyitott be a nagybeteg asszonyhoz, az reá emelte nagy, lázas szemét és elhaló hangon mondta : — Csakhogy eljött I Tudom, hogy nem enged meghalni. A szegény doktor nem tudott egy szót sem szólni a nagy meghatottságtól, csak megszorította félve azt a lefogyott kezecskét, mintha attól tartaua, hogy összetöri. Mikor nagy szakavatof tsággal megvizsgálta a nagy beteget, lassacskán elborult őszinte, beosületes arca és szomorúan nézett maga elé. Komoly, nagy baj, — sóhajtott az orvos lesujt.ottan — de ne veszítse el minden reménységét, meg kell gyógyulnia, ugy érzem, mintha csudát tudnók tenni. — Oh tegyen is, tegyen doktor ur, kiáltott fel a szerelmes férj sápadtan, örök hálára kötelez benuünket. Az orvos szomorúan mosolygott, mialatt a jógtömlőt ráigazitolta a beteg fejére, leült az ágy mellé és ott ült csodálatos kitartással éjjeleken és napokon keresztül, véghetetlen figyelemmel és gondossággal ügyelve a beteg legkisebb mozdulatára és lélekzetére is. Csodálatba ejtett, mindenkit nagy kitartásával, alig evett egy-egy falatot és mintha az álmot, teljesen nélkülözni tudná, keserves éjeken ke resztül megfigyelte a lázas beteg érverését, szive rendetleu dobogását, hallgatta kinos nyögését és érthetetlen szavait. A végtelennek látszó kinos napok elmultak ós egy reggel megvirradt végre az a boldog nap, mikor.az orvos nagy tudománya és mesés önfeláldozása meghozta a gyümölcsét. A fiatal élet visszatért a halál küszöbéről ós Magda meggyógyult. A gondos ápolás lassan visszahozta az eltűnt rózsákat a szép arcra és ismét az lett a boldog, szerelmes asszony, aki volt. Az orvos lelke sokat szenvedett, kifáradt erélye csüggedt lett, ugy érezte, nem birja ki tovább. El, el innen. — Oh, hogy köszönjem meg a nagy jóságát — kérdezte a búcsúzáskor az aszszony könnyes szemekkel — másodszor adott vissza az életnek ! — Tartsa azt meg boldogan és elégedetten és némelykor gondoljon reám, ki magát vég nélkül szerette — mondá az öreg ur és sietve távozott ! Csak mikor visszatért szegény kietlen, magányos lakásába, ott az elhagyatottság hidege és csendje megtörte beteg szivét, akkor érezte csak, mennyire boldogtalan. Fáradt fejét lehajtotta az Íróasztal sarkára és néhány forró könnycsepp öntötte el szelíd, szürke szemeit. Elmult néhány esztendő. Egy nap a szép, boldog, ünnepelt Péterffyné szokása szerint újságot olvasgatott. Hirtelen kiejtette kezéből a lapot és heves, zokogó sírásra fakadt. Férje ijedten rohant hozzá. — Mi bajod, édes boldogságom ? Az asszony nem tudott szólni, csak némán mutatott a hírlap szétesett lapjaira. Az ura felvette az újságot és a következő sorokat olvasta belőle : Véletlenség vagy öngyilkosság ? Az éjjel a Kossuth Lajos-utca 26. sz. házban elhagyatottan és magányosan halt meg dr. Baráth S. Veszprémmegye egykori közszeretetben élő főorvosa. Az öreg ur roppant visszavonultan élt. Hogy lelki fáradalmát csillapítsa, esténkint morfiumot vett be és hogy véletlenül vett-e be többet tegnap este, vagy hogy kínjaitól végleg akart-e megszabadulni, nem tudni! De mikor reggel a takarítónője benyitott a csendes, szomorú lakásba, a sokat szenvedett öreg ur mozdulatlanul, halva feküdt az ágyban, mosolygó, jóságos szemei örökre behunyva és mintha azt mondaná: — Uram, vedd magadhoz a te szegény szolgádat, mert eleget szenvedett! — Oda, Uram, Istenem, ahonnan nincs többé visszatérés !