Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1912-05-26 / 21. szám

2 BALATONVIDEK IU912. május 26. olyanok gyümölcsei is. Nézzük csak a társadalmi életben az emberek ki­csinyes magaviseletét, az önérzetnek azt a túlcsigázását, mellyel magukat olyan kisistenféléknek tartják ; em­bertársaik iránt való szeretetlensé­gét, miként használnak ki mindent öncéljaikra ugy, liogy nem ritkán más boldogságának romjaira ak?>r* ják épiteni saját boldogságukat. Néz­zük ezt és tekintsük a keresztény erkölcstan törvényeit s meggyőző­dünk, hogy az az ideál, melyet a kereszténység megvalósítani akar, még széditő magasságban tündöklik. A cél tehát még korántsincs elérve, attól még igen távol áll az embe­riség. Épen ezért senki ne mondja azt, liogy a kereszténység a múlté, hogy befejezte küldetését, hogy az egyház fennállása már feleslegessé vált, hogy a kereszténység előbb-utóbb ugy is meg fog fog szűnni. Ezt már ugyan sokszor megjósolták, de a Gondvise­lés nem engedte, hogy jóslatuk tel­jesüljön. Már a római császároknak tolmácsolták udvaroncaik, hogy hagy­ják magára ez uj zsidószektát — annak tartották akkor a keresztény­séget, — hiszen az úgyis magától el fog enj'észni. A nagy népvándor­lás alapjaiban megrázkódtatá Euró­pát s kétségtelennek látszott, hogy romjai alá temeti a kereszténységet. A XVI. században, ha az emberek­től függött volna, ma a keresztény­ség az eltemetett vallások közé tar­toznék. A XVIII-ik században a francia bölcsészek az összes keresz­tény nevet viselő intézményekre ki­mondották a halálos Ítéletet; ma is ugyanezt hangoztatják a saabadel­vüség bűvkörében inkább-inkább megromlott, mint kiművelt nagy kis­szellemek. Mindez csak hiu ábránd volt, marad és lesz, mely bekövet­kezni sohasem fog. Épen ez a körülmény szolgáljon nekünk buzdításul arra, hogy a ke­resztény nevet ne csak büszkeség­gel viseljük, hanem annak a magán és nyilvános életben meg is felel­jünk. E végre keresztény öntudatra van szükségünk. Ezt kell lelkünk­ben kialakítanunk a Szentlélek se­gítségével. Keresztény öntudat és szeretet kapcsoljon bennünket össze, kik egy zászló alatt küzdünk. Ha a keresz­tény társadalmat e kettős kapocs fűzi össze, ugy a legteljesebb győ­zelem reményében vehetjük fel a döntő mérkőzést a kereszténység százfejü ellenségével és majd csak akkor virrad fel reánk az igazi, vig és örömteljes pünkösd. Levél Ausztráliából. Egy hazánkfia, ki már 5 éve tartóz­kodik Ausztráliában, mint gyöngyhalász, az alábbi kedves levélben hozza tudomá­sára Berkes Ottó főgimn. igazgatónak, ki­vel jó viszonyban van, hogy a helybeli főgimnázium részére minden tekintetben érdekes és értékes gyűjteményt hoz magá­val. Oly ritka természet- és néprajzi gyűj­teménnyel gazdagodik tehát főgimnáziu­munk, amilyennel kevés intézet, dicseked­hetik, amiben kétségkívül Berkes Ottónak nag}' érdemei vaunak, ki tudvalevőleg min­den alkalmat megragad, ha az a főgimná­zium javára szolgálhat. A levél különben igy szól : Samarai Britt. —New— Guinea 7/4/12. h edoes Igazgató Úr ! E hó 9 én indulok innét Európa felé s viszek magammal egy kis gyűjteményt intézete részére. De félek, kedves igazgató úr. hogy nem épen az, amire számított, azaz, hogy természetrajzi 'példány a leg­kevesebb benne. Van ugyan egy teknősbéka (tengeri), illetve a háta egy csomó korai és ásványképződés, mindenféle kagyló stb. Azonkívül küldök ugyanezen postával N. N. címére egy kis pillangó-gyűjteményt, de nagyjában mégis inkább etimológiai, mint természetrajzi. Egy antropológiai pél­dány is van egy benszülött koponya alak­jában. Bár ezek egyike sem gimnáziumi tantárgy, mégis remélem, hogy nem lesz érdektelen. Többnyire i egy ver ele, fa- és kő­szerszámok, díszletek, házieszközök, furu­hálc, házi- és műipari cikkekből áll. Négy ébenfa dárda, két nyíl és két faragott ébenfabot, a dárdák hosszúsága miatt Iciilön "van csomagolva — vitorla­vászonba varrva. A többi egy körülbelül 1 méter széles, 1 méter mély és % méter magas faládában megy. Ezzel kérem óva­tosnak lenni a kibontásnál. Sok — benne lévő — dolog, azaz tárgy törékeny s így sok papirt és rongyot kellett közibe ten­nem. De idő és helyszűke miatt lehetetlen volt minden darabot külön csomagolni s igy kérném, minden darab papirost és rongyot jól kirázni, mielőtt eldobják s még oly jelentéktelen tárgyat is megtartani. Tlaza érve majd osztályozom és megma­gyarázok mindent. A nagyobb vagy ne­hezebb darabokat helybentarló lécek kivül' röl vaunak a ládához szögezve. Azokkal a nehéz faragvány okkal, kérem, óvatosnak lenni, mert — dacára nehézségüknek — nagyon törékenyek. Ugy számitok, hogy június végén érek Európába és még július folyamán otthon leszek Magyarországon s előre is örvendek kedves igazgató úrral újból ta­lálkozhatni. Addig is őszintén üdvözli híve V. J. No, merő véletlenség, hogy egy városban élnek és egyszerre itthon vannak, no nézze meg az ember, a kis idegenek ! Hát arra való az öreg ember, hogy bolonddá te­gyék ? Vőlegény és menyasszony vagytok, vagy mi a patvarban ? S velem akarjátok elhitetni, hogy egy városban laktok és nem találkoztok ? Ejnye, fiu, hiszen igaz, nagy úr a képviselő, az bizonyós, de azért,, mi­kor Angyal András magával vitte Évikét nevelőnőnek, mondotta, hogy a vőlegény számára nyitva a ház mindig. Remélem, csak elmentél hozzá egy­szer-másszor ? Evike elfordult és mélységesen hall­gatott, Berky Tibor halkan felelt : eleinte voltam ott . . . Hát aztán ? aztán tanulnom kellett. A tiszteletes kacagott, no, ez mar más, az annak a rendje, aki megakar há­zasodni, az siessen a vizsgákkal. Hát le­tette az ügyvédi vizsgát ? Meg van a dip­loma ? S aztán, mikor tartjuk a lakodal­mat ? _ Évi ijedten nézett Tiborra. Berky egy percig visszanézett reá, lehorgasztotta fe­jét, lesütötte szemét, fulladtan, rekedt han­gon mondja — megbuktam . . . Az öreg tiszteletes egyet tántorodott, de aztán felegyenesedett. Nagy megvetés­sel nézte végig a fiatal embert, leányát magával húzva, mondja : megbukott a nyo­morult, megromlott. A hetven éves ember lelkét nagy két­ségbeesés fogta el. Olyan lehetetlen érzés is az, mikor nincs módjában az embernek épenséggel a helyzeten változtatni. Nem gondolt egyébbre, mint szép összeomlott álmaira, amit ők az özvegy Berkynéval szőttek, hogy a gyermekek egymásé lesznek, kik kicsi koruk óta egy­mást szerették. A terv rendben volt, a fiu felkerült a fővárosba, a leányt az édes­apja tanitónőképzöbe adta. Berky ;Tibor stipendiumokat kapott, Toroczkay Évit Angyal András országos képviselő meghívta leányai mellé a kas­télyba nevelőnőnek, mikor aztáu ősz felé a képviselő felköltözött családjával a fő­városba és Évit is magukkal vitték, a kép­viselő magához hivatta a fiatal embert és megígérte neki, hogy majd az iroda meg­nyitásnál segítségére lesz, csak azon legyen, hogy szigorlatozzon és diplomája legyen. Az öregek nagyon boldogok voltak, hogy minden olyan szép simán ment. A hálátlan lerontotta a szép álmokat! A tiszteletes ur úgy gondolta, hogy ez a bukás többé helyrehozhatatlan. Egy percig a képviselőre is gondolt és a szégyenre, hogy milyen hálátlanra pazarolta jóságos indulatát, nagy fájdalmat érzett szivében. Egyszerre eszébe jutott az a szegény özvegy asszony, ki olyan szomorúan járt egyetlen fiával. Azt a szegény asszonyt meg kell vigasztalni ! Elindult tehát a falu végére Berkyné házához. Az özvegy dolgozgatott. Toroczkay messziről köszön : Isten áldása e kis há­zikóra. Az asszony vidáman szólt vissza : az áldás megvagyon, áldassák az Ur. Megjött a fiam. A tiszteletes belépett az udvarba, kissé zavarba volt, és gondolkozott, nem találta meg a szót a vigasztalásra, egyszer­egyszer végigsimított homlokán és majd­nem beszélt is, de csak amolyan formasá­gokat, semmi tartalmasat, csak üres sza­vakat. Berkyné megsokalta. Baja van a tiszteletes urnák ? Toroczkay azt hitte, hogy most kezd­jen kenetteljesen szónokolni, hogy milyen gonosz levegője van a nagy bűnös fővá­rosnak ós hogy mennyire ki van téve a fiatalság mindenféle és fajta csábitásnak és a ki nem elég erős a csábnak ellenállni, az el van veszve. A tiszteletes hangja nagyon komoly és ünnepélyes volt. Berkyné sóhajtott. Ugy kell lenni tisztelendő uram, a fiam is ugy beszélte az este. Toroczkay bólintott. Nagyon okosan beszélt. Az özvegy tovább beszélt: Szegény, fiatal, tapasztalatlan leányok felkerülnek a fővárosba a legjobb szándék­kal, szép reményekkel eltelve s egyszerre sülyedni kezd a talaj lábuk alatt, elveszv« elbuknak. A tiszteletes megint, közbe vág : Azok a szegény fiuk a legjobb szán­dékkal mennek, tanulni akarnak, hogy öz­vegy édes anyjuk vénségére ne kínlódjék tovább. Aztán jönnek a pajtások, a kártya, a dorbézolás, tanulnának a szegények, de nem megy. Es a leányok — folytatta makacsul az özvegy — jaj szegény leiküknek. A fiam mondotta, ismert egyet, szelid volt,

Next

/
Thumbnails
Contents