Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1912-05-26 / 21. szám

2 BALATONVIDEK IU912. május 26. olyanok gyümölcsei is. Nézzük csak a társadalmi életben az emberek kicsinyes magaviseletét, az önérzetnek azt a túlcsigázását, mellyel magukat olyan kisistenféléknek tartják ; embertársaik iránt való szeretetlenségét, miként használnak ki mindent öncéljaikra ugy, liogy nem ritkán más boldogságának romjaira ak?>r* ják épiteni saját boldogságukat. Nézzük ezt és tekintsük a keresztény erkölcstan törvényeit s meggyőződünk, hogy az az ideál, melyet a kereszténység megvalósítani akar, még széditő magasságban tündöklik. A cél tehát még korántsincs elérve, attól még igen távol áll az emberiség. Épen ezért senki ne mondja azt, liogy a kereszténység a múlté, hogy befejezte küldetését, hogy az egyház fennállása már feleslegessé vált, hogy a kereszténység előbb-utóbb ugy is meg fog fog szűnni. Ezt már ugyan sokszor megjósolták, de a Gondviselés nem engedte, hogy jóslatuk teljesüljön. Már a római császároknak tolmácsolták udvaroncaik, hogy hagyják magára ez uj zsidószektát — annak tartották akkor a kereszténységet, — hiszen az úgyis magától el fog enj'észni. A nagy népvándorlás alapjaiban megrázkódtatá Európát s kétségtelennek látszott, hogy romjai alá temeti a kereszténységet. A XVI. században, ha az emberektől függött volna, ma a kereszténység az eltemetett vallások közé tartoznék. A XVIII-ik században a francia bölcsészek az összes keresztény nevet viselő intézményekre kimondották a halálos Ítéletet; ma is ugyanezt hangoztatják a saabadelvüség bűvkörében inkább-inkább megromlott, mint kiművelt nagy kisszellemek. Mindez csak hiu ábránd volt, marad és lesz, mely bekövetkezni sohasem fog. Épen ez a körülmény szolgáljon nekünk buzdításul arra, hogy a keresztény nevet ne csak büszkeséggel viseljük, hanem annak a magán és nyilvános életben meg is feleljünk. E végre keresztény öntudatra van szükségünk. Ezt kell lelkünkben kialakítanunk a Szentlélek segítségével. Keresztény öntudat és szeretet kapcsoljon bennünket össze, kik egy zászló alatt küzdünk. Ha a keresztény társadalmat e kettős kapocs fűzi össze, ugy a legteljesebb győzelem reményében vehetjük fel a döntő mérkőzést a kereszténység százfejü ellenségével és majd csak akkor virrad fel reánk az igazi, vig és örömteljes pünkösd. Levél Ausztráliából. Egy hazánkfia, ki már 5 éve tartózkodik Ausztráliában, mint gyöngyhalász, az alábbi kedves levélben hozza tudomására Berkes Ottó főgimn. igazgatónak, kivel jó viszonyban van, hogy a helybeli főgimnázium részére minden tekintetben érdekes és értékes gyűjteményt hoz magával. Oly ritka természet- és néprajzi gyűjteménnyel gazdagodik tehát főgimnáziumunk, amilyennel kevés intézet, dicsekedhetik, amiben kétségkívül Berkes Ottónak nag}' érdemei vaunak, ki tudvalevőleg minden alkalmat megragad, ha az a főgimnázium javára szolgálhat. A levél különben igy szól : Samarai Britt. —New— Guinea 7/4/12. h edoes Igazgató Úr ! E hó 9 én indulok innét Európa felé s viszek magammal egy kis gyűjteményt intézete részére. De félek, kedves igazgató úr. hogy nem épen az, amire számított, azaz, hogy természetrajzi 'példány a legkevesebb benne. Van ugyan egy teknősbéka (tengeri), illetve a háta egy csomó korai és ásványképződés, mindenféle kagyló stb. Azonkívül küldök ugyanezen postával N. N. címére egy kis pillangó-gyűjteményt, de nagyjában mégis inkább etimológiai, mint természetrajzi. Egy antropológiai példány is van egy benszülött koponya alakjában. Bár ezek egyike sem gimnáziumi tantárgy, mégis remélem, hogy nem lesz érdektelen. Többnyire i egy ver ele, fa- és kőszerszámok, díszletek, házieszközök, furuhálc, házi- és műipari cikkekből áll. Négy ébenfa dárda, két nyíl és két faragott ébenfabot, a dárdák hosszúsága miatt Iciilön "van csomagolva — vitorlavászonba varrva. A többi egy körülbelül 1 méter széles, 1 méter mély és % méter magas faládában megy. Ezzel kérem óvatosnak lenni a kibontásnál. Sok — benne lévő — dolog, azaz tárgy törékeny s így sok papirt és rongyot kellett közibe tennem. De idő és helyszűke miatt lehetetlen volt minden darabot külön csomagolni s igy kérném, minden darab papirost és rongyot jól kirázni, mielőtt eldobják s még oly jelentéktelen tárgyat is megtartani. Tlaza érve majd osztályozom és megmagyarázok mindent. A nagyobb vagy nehezebb darabokat helybentarló lécek kivül' röl vaunak a ládához szögezve. Azokkal a nehéz faragvány okkal, kérem, óvatosnak lenni, mert — dacára nehézségüknek — nagyon törékenyek. Ugy számitok, hogy június végén érek Európába és még július folyamán otthon leszek Magyarországon s előre is örvendek kedves igazgató úrral újból találkozhatni. Addig is őszintén üdvözli híve V. J. No, merő véletlenség, hogy egy városban élnek és egyszerre itthon vannak, no nézze meg az ember, a kis idegenek ! Hát arra való az öreg ember, hogy bolonddá tegyék ? Vőlegény és menyasszony vagytok, vagy mi a patvarban ? S velem akarjátok elhitetni, hogy egy városban laktok és nem találkoztok ? Ejnye, fiu, hiszen igaz, nagy úr a képviselő, az bizonyós, de azért,, mikor Angyal András magával vitte Évikét nevelőnőnek, mondotta, hogy a vőlegény számára nyitva a ház mindig. Remélem, csak elmentél hozzá egyszer-másszor ? Evike elfordult és mélységesen hallgatott, Berky Tibor halkan felelt : eleinte voltam ott . . . Hát aztán ? aztán tanulnom kellett. A tiszteletes kacagott, no, ez mar más, az annak a rendje, aki megakar házasodni, az siessen a vizsgákkal. Hát letette az ügyvédi vizsgát ? Meg van a diploma ? S aztán, mikor tartjuk a lakodalmat ? _ Évi ijedten nézett Tiborra. Berky egy percig visszanézett reá, lehorgasztotta fejét, lesütötte szemét, fulladtan, rekedt hangon mondja — megbuktam . . . Az öreg tiszteletes egyet tántorodott, de aztán felegyenesedett. Nagy megvetéssel nézte végig a fiatal embert, leányát magával húzva, mondja : megbukott a nyomorult, megromlott. A hetven éves ember lelkét nagy kétségbeesés fogta el. Olyan lehetetlen érzés is az, mikor nincs módjában az embernek épenséggel a helyzeten változtatni. Nem gondolt egyébbre, mint szép összeomlott álmaira, amit ők az özvegy Berkynéval szőttek, hogy a gyermekek egymásé lesznek, kik kicsi koruk óta egymást szerették. A terv rendben volt, a fiu felkerült a fővárosba, a leányt az édesapja tanitónőképzöbe adta. Berky ;Tibor stipendiumokat kapott, Toroczkay Évit Angyal András országos képviselő meghívta leányai mellé a kastélyba nevelőnőnek, mikor aztáu ősz felé a képviselő felköltözött családjával a fővárosba és Évit is magukkal vitték, a képviselő magához hivatta a fiatal embert és megígérte neki, hogy majd az iroda megnyitásnál segítségére lesz, csak azon legyen, hogy szigorlatozzon és diplomája legyen. Az öregek nagyon boldogok voltak, hogy minden olyan szép simán ment. A hálátlan lerontotta a szép álmokat! A tiszteletes ur úgy gondolta, hogy ez a bukás többé helyrehozhatatlan. Egy percig a képviselőre is gondolt és a szégyenre, hogy milyen hálátlanra pazarolta jóságos indulatát, nagy fájdalmat érzett szivében. Egyszerre eszébe jutott az a szegény özvegy asszony, ki olyan szomorúan járt egyetlen fiával. Azt a szegény asszonyt meg kell vigasztalni ! Elindult tehát a falu végére Berkyné házához. Az özvegy dolgozgatott. Toroczkay messziről köszön : Isten áldása e kis házikóra. Az asszony vidáman szólt vissza : az áldás megvagyon, áldassák az Ur. Megjött a fiam. A tiszteletes belépett az udvarba, kissé zavarba volt, és gondolkozott, nem találta meg a szót a vigasztalásra, egyszeregyszer végigsimított homlokán és majdnem beszélt is, de csak amolyan formaságokat, semmi tartalmasat, csak üres szavakat. Berkyné megsokalta. Baja van a tiszteletes urnák ? Toroczkay azt hitte, hogy most kezdjen kenetteljesen szónokolni, hogy milyen gonosz levegője van a nagy bűnös fővárosnak ós hogy mennyire ki van téve a fiatalság mindenféle és fajta csábitásnak és a ki nem elég erős a csábnak ellenállni, az el van veszve. A tiszteletes hangja nagyon komoly és ünnepélyes volt. Berkyné sóhajtott. Ugy kell lenni tisztelendő uram, a fiam is ugy beszélte az este. Toroczkay bólintott. Nagyon okosan beszélt. Az özvegy tovább beszélt: Szegény, fiatal, tapasztalatlan leányok felkerülnek a fővárosba a legjobb szándékkal, szép reményekkel eltelve s egyszerre sülyedni kezd a talaj lábuk alatt, elveszv« elbuknak. A tiszteletes megint, közbe vág : Azok a szegény fiuk a legjobb szándékkal mennek, tanulni akarnak, hogy özvegy édes anyjuk vénségére ne kínlódjék tovább. Aztán jönnek a pajtások, a kártya, a dorbézolás, tanulnának a szegények, de nem megy. Es a leányok — folytatta makacsul az özvegy — jaj szegény leiküknek. A fiam mondotta, ismert egyet, szelid volt,