Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-11 / 24. szám

2 BALATONVIDEK 1911. junius 11. Kábitóan rémes pillanatok színhelye volt az a kórházi ágy. És mindez háromszáz koronáért. E pontnál éri el azután a toll a társadalmi alapo', ezt a sorvadt magyar Etou-colleget, mely most a moráljai fölé kitűzheti a gyászlobogót. Háromszáz korona egy emberéletért, alamizsna garas. Az életben mozgó ember, ha múlhatatlanul szüksége van rá, neki áll, dolgozik érte. Dolgozik két hetet, egy hónapot, kettőt; — kinek milyen az ázsiója, s megkeresi a pénzt. Igy látva a dolgot, kis összeg ez, többkevesebb munkaóra ára. Amikor azonban ezt a pénzt megkeresni nem tudjuk, hanem ezt mástól kérni kell ; az értéke megsokszorozódik néha oly arányokban, hogy egy élet kockáztatása kell érte. S a kocka néha szerencsésen esik, néha balul. Elnézem sokszor városunk fiatalságát, amikor a játékasztalok mellett pillanatok alatt, szemhunj^oritás nélkül elveszít tekintélyes bankókat. S ha hozzáveszem azt az eshetőséget, hogy egyszer az a hazai pénzszekrény mondjuk elsülyedne, megsemmisülne, vagy elenyészne, hány véres verejték közt eltöltött munkanapra lenne szüksége a fiatal nagyságos urnák, amig az eldobált pénzt megkereshetné ! A környezet és felfogás a legtulzottabban uri ; az eszköz megalázó, mert kérni kell. Szociologusok tollára való kiáltó ellentétek ezek, de bevett társadalmi manier. Nagyszabású élet, leszűrt tapasztalatok nélkül, amely kockára vet mindent, ami lelki érték, koldus méretű reális értékek ellen. Szükség van-e hát a lelki értékekre ? Tetemre liivom azokat a büszke szabadkondolkodókat, kik már a noi-mális iskolák padjain a szabad felfogást oltják be a társadalomba, álljanak elő, ismerjenek a művükre ós vállalják a felelősséget. «Miért is szegezte a vallás az öngyilkosság ellen tiltó kánonát ?» Nézzünk csak körül, száműztük a vallást (keresztény, zsidó, református, mind egyaránt tiszteletre méltó ebben) s vannak ifjaink, akik már a latin pótvizsgákra revolverrel a zsebükben mennek, akár csak holmi züllött gróf Montecarlóba. Egy kis könnyelműségre elesetten a ravasz, hiába jön az elkésett bánat, meghalunk háromszáz koronáért. «Tiszteld atj'ádat és anyádat!* Hol vannak azok, akik a piacon kiabálják, hogy «Ki a lelkekből a tiz parancsolattal!* Talán egy mámoros éjszaka ára volt az a háromszáz korona, ki tudja — s egy mámoros éjszakáért brutálisan darabokra hasítjuk édesanyánk szivét. A forró, tüzes lelki erényeket sikerrel kiboncoltuk a fiatalság szivéből s helyébe adtuk a reális tények felületes tudását — és még egy sereg tudományos babonát. A szegény Kis Laci bátyja öngyilkos volt s ő is többször emlegette, hogy ez a sorsa lesz neki is. tErblich belastet* mondja a német pathologus boszorkánymester. cTerhelt család* hangzik magyarul, s a szélhámos orvosi tudás babonája be oltja, be szuggerálja egy szép jövőjű fiatal életbe a mérget, a babo. nás görögtüzet a hit <sÖtétje> helyére. Világosság emberei, — nézzék meg azt a koporsót, egy áldozatuk fekszik benne ! —*— Gyermeknap Keszthelyen. (gh) a kereszténység a szeretet törvényének egisze alatt, i idült el világhódító útjára, hogy a gyűlölség, az egyenetlenkedés helye't a mindent enyhítő szeretet, és a kultura a fejlődés főkell eket képező békesség jegyében egy szivvé, egy lélekké forrassza az egész emberiséget. Az általános szeretet parancsa adja meg még ma is a kereszténys égnek azt az erőt, amellyel se előtte, se utánua semmiféle más vallási rendszer nem rendelkezett ós nem is rendelkezik. És az erő döntötte le a bálványokat; ez az erő rántotta le a pogány isteneket a tiszteletnek, az imádásnak ama polcáról, amelyre az Istentől elpártolt emberiség teljesen érdemetlenül helyezte őket, bizonyságul annak, hogy vallás nélkül uem élbet az ember, akárcsak levegő nélkül. Ez a krisztusi szeretet oktatta ki azután a világot arra, -hogy nem szabad különbséget tenni ember és ember között, hogy a vagyonra, móltóságra, születésre való tekintet nélkül mindenki egyformán értékes és hasznos tagja a társadalomnak, csak legjobb tudása ós tehetsége szerint teljesítse kiki azokat a kötelességeket, amelyeket, a Gondviselés eléje kitűzött. Ez a Krisztusi szeretet tette szeut, kötelességünké, hogy tehetségünk szerint segítsünk azokon, akik arra leginkább rászorulnak. S kik lennének többek között, azok, kik a szeretet cselekedeteire legelső sorban rászorulnak ? Nem e azok a szegény, elhagyott gyermekek, kikkel senki sem törődik, kikre senki sem gondol. Aki a szeretet, törvényét nemcsak tudja, bauem attól egész szive át, meg át van hatva, annak sir, sajog a szive, ha lát egy gyermeket teljesen lerongyolódva, az éhségtől összeesett, kiaszott arccal, minden nevelés nélkül felnőni. Ezeket az elhagyott, gondozás nélküli gyermekeket felnevelni, az erkölcsi zülléstől megmenteni, az emberi társadalom hasznos, becsületes és munkaszerető tagjává tenni — célja a Gyermekvédő Egyesületnek, amelynek városunkban is van fiókja. Nagy és terhes kötelességeket vállalt magára e uemes oélu egyesület, amely, bogy meg is feleljen feladatának, a társadalom legnagyobb mérvű erkölcsi ós anyagi támogatására szorul. Ezt a támogatást akarja próbára tenni és igénybe venni a helyi Gyermektelep Egyesület is f. hó 18 án, a ket; ez a legkényelmesebb ! De addig ám csupán, amíg mi meg nem unjuk ! A többiek is rábólongattak : — Igaza van ! — Én már meguntam, azt mondhatom ! Nem gyüttem én közétek kápsáló barátnak, hogy furfangos mesterkedósen törjem a fejemet! Azt mondd meg, kit üssünk agyon : a többit majd ellátjuk mi; de csöndesebben pattogj, mert téged is ellátunk ! Castelar enyhébb húrokat kezdett pengetni: — Voltatok a Borgia palotában ? Újból a fiatalabbik felelt : — Ott én voltam ; van egy alabárdos ismerősöm, attól kitudtam mindent. A kormányzó a végit rúgja. Gazdánk, a Montalvo jól elbánt vele, alighanem itt hagyja Rómát meg a szeretőit. Az egész palota fenekestül felfordult, nem is csodálom, hogy a Montalvo nem mert hazamenni! Kutya világ van ott, azt mondom ! — Hát a többi helyeken, amiket megjelöltem ? A többiek hasonlóképen válaszoltak : — Voltunk itt is, ott is, de tegnapelőtt óta sehol se látták ! — Hát az Angyalvárban ? — kérdé Castelar újból. A fiatalabbik megcsóválta a fejét : — Már oda nem megyek, legfeljebb csak akkor, ha visznek ! Szólt a társai tetsző röhögésétől kisérve. — No hát ott meg én voltam ! Feleié a vendéglős. — Be mertél menni ? Sürgették több felé. — Amire én vállalkozom, azt el is merem vóg-zni ! Voltam az Angyalvárban és még magával a- barisellel is beszéltem ! — A nyomára akadtál ? — Mit tudom én ; sokat hallottam, ott, amik után még jobban nem értem a dolgot, mint eddig ; ugyan a ti eszeteknél a lovamé is külömb, mégis elmondom, hátha kisüttök valamit ! Hallgassatok ide ! . . . A banditák közelebb húzódtuk hozzá, de Castelar nem kezdhette meg elbesaélósét, mert e pillanatban az utca felől közeledő zaj vonta magukra a figyelmüket. Ostorcsattogás, lódobogás, futárok kiáltozása. — A következő percben egy fran cia fogat kanyarodott az udvarba, hasonló azokhoz, milyeneket a környékbeli legelőkelőbb nemesek asszonya használtak. A fogat megállt az udvar közepén ; az egyik lovász kitárta ajtaját s a földre segítette a belőle kiszállni készülő előkelő hölgyet. Mi ráismerünk ; — Fiametta volt. Fiametta egyenesen a banditák f«ló tartott s megállva előttük, végig nézett rajtuk : — Én Castelart keresem ! Castelar szolgálatkészen ugrott eléje: — Én vagyok, madame, mit kívánsz? — Beszélni akarok veled, — s itt a többiekre mutatott, — és az embereiddel, de ugy, hogy a beszélgetés titokban maradjon. A banditák szeme összevillant Igy szokott kezdődni minden jobbf • jfca üzlet, amit eddig a kapzsi bandaV -Z-'M szokott lefölözni közülük. Ez az -lók ö ."> . v / , ban együttesen akar értekezni velük, nem csoda, ha tülekedve nyomultak eléje. Fiametta egy lépést hátrált : — Garcia ele Montalvo dolgában ! — Szólt halkan, hogy a lovászok meg ne hallják a szavát. Castelar a földig hajlongott a leány előtt : — Madame, jöjj, — senki sem fog kilesni bennünket ! És ezzel megindult az ivószoba felé, Fiametta pedig habozás nélkül követte. Az ivószobában a banditák helyet foglaltak egy nagyobb asztal körül; Castelar óvatosan bezárta mögöttük az ajtót s maga is egy széket húzott elő. Fiametta pedig lovagló ostorát maga elé dobva, az asztalon a főhelyet foglalta s miközben farkasszemet nézett az embereivel, nyugodtan mondá : — Én ugyanis Fiametta d'Allegre vagyok ! A banditákat mintha villám érte volna, meredten bámultak a leányra, ki valósággal az oroszlán vermébe jött. Castelar maga zavartan tekintett körül, annyira szokatlan lévén előtte a helyzet, hogy szókat sem talált, mit e kijelentésre tehetett volna. Fiametta, miután jól kiélvezte a banditák zavarát, gondtalan nyugalommal beszélni kezdett : — Ugy van, én Fiametta d'Allegre vagyok ós az arcotokról látom, hogy ismeritek a nevemet, hiszen, ha nem csalódom, ti voltatok azok, kik néhány nappal ezelőtt el akartatok engem rabolni, Garcia de Montalvo kegyelmes rendeletére . Nemde ?