Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-11-27 / 48. szám

XIV. évfolyam. Keszthely. 1910. november 27. 48. szám. BALATO IDÉK F^olitikai lietilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat, a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK : . 10 K. — f. I Negyedévre 5 K. — f. | Egyes szám ára Nyilttár petitsora 1 korona. 2 K. 60 í 20 i Az antimodernizmus. Ez az az uj jelszó, amely most keresztény oldalról vetődött a társadalmi problémák közé s ez az uj jelszó az, amely ellen felháborodva kel ki a magyar sajtó tekintélyes része. A vatikán enciklikája antimodernista esküt kiván a papoktól, Apponyi a keresztény nagygyűlésen ezt az esküt az ifjúság számára is tanácsosnak jelentette ki ; Vaszary Kolos hercegprímás kérdést intézett e miatt a vatikáni udvarhoz, ahonnét a rendelet ujabb megerősítése érkezett válaszul ; sohasem volt még ilyen alkalom, hogy kényelmesen, de borotva éllel támadja a magyar sajtó az egyházi szervezetet, mint most, amikor <sötét középkorral, a lelkiismereti szabadság elnyomásával* ós más hangzatos kirohanásokkal lehet bátran, szabadon és felelősseg nélkül háborognia. S e vád illet mindannyiunkat, akik józan Ítéletünkkel és némi pozitív ismereteinkre támaszkodva helyeseljük ezt a mozgalmat, sőt nemcsak heseljük, hanem örömmel üdvözöljük is, mint rég várt kezdeményezést, amely hivatva van arra, hogy az izlés s a művészet tekintélyének s a társadalmi erkölcsöknek lejáratóit szűkebb határok közé szoritsa s az ellenküzdelmet velük szemben felvegye. Bajos volna tagadni azt, hogy a «modern* jelzőt épen azok kompromittálják legjobban, akik legtöbbször használják, viszont tény, hogy az antimodernizmus jelszavát csak ravasz manőverrel lehet ugy feltüntetni, mintha annak hivatása lenne megkötni a haladás kerekét. Az a bizonyos jezsuita, aki az óra mutatót visszatolni igj^ekszik, mint lázitó jelkép eddig csak a fércművek cimtábláin jelent meg, most azonban mint alapos színben feltüntetett vád, bevonult a napi sajtó hasábjaira is. Nagy erőfeszítéssel történnek nap nap után kísérletek arra, hogy a legutóbbi vatikáni rendeletet is egy kategóriába sorozzák ezzel a fércfantázia termékkel, ugy, hogy a más nézetüeknek kötelessége ez áramlattal szemben visszaállítani a dolgok tényleges állapotát. Az antimodernizmus nem akarja visszaállítani a középkort. Őrültség volna rá fogni azt, hogy a repülőgépek helyett újra a postakocsit akarná járatni, hogy az orvosi tudományt Galenius korára akarná visszaszorítani s eltörölni mindazt a csodaszép vívmányt, amellyel az emberi szellem a legutóbbi századokat megajándékozta. Nem. Megmarad szellemi terén s a gondolatközlések eszközét, az irodalmat s az enervált világfelfogást akarja kiirtani annyira, amenynyire képes leszen. Már pedig ezért nem kár. Az antimodernista irányzatnak első sorban igaza van, azért, mert a cmodern* magyar irodalom minden, csak nem művészet. Hogy félreértést ne okozzon, sietve hangsúlyozom, hogy a magyar nemzet elismert nagy írói közt még elvétve sem akad <modern>, a szó modern értelmében. A modern írók százával teremnek, mint eső után a gomba, s működési terük az a sokféle cim alatt megjelenő havi és heti folyóit atok sokasága, amik fél évi vergődés után sorra mind jobblétre szenderülnek, hogy újra megint másoknak adjanak helyet. Ez a folyóirat kiadó budapesti mánia, a modernizmus, amely pár év alatt hallatlan pusztítást vitt véghez az irodalmi izlés terén. A BALATON.VIDÉK ÍAHCAJA. Az arckép. Mario lassan ődöngött az erdő sűrűjében, a véletlenre bizva magát. Az eső megszűnt, de a levelekről még hullottak az esőcseppek, egy majdnem kiapadt forrás lassú locsogásával. A távolból egy esőáztatta sötétzöld pázsitos tisztás nyilt a fasorok között. A magas gesztenyefák törzsei feketék voltak, az ágak még feketébbek s a sűrű zold lombsátor a fiatal festő feje fölött egy székesegyház magas boltozatához hasonlitott, amidőn a templomban mély sötétség houol s ciak a festett ablakok vetnek a sötétségbe misztikus, élénk színeket, mintha kívülről izzó parázszsal -világítanák ki. Mario szerette az alkonyt igy meleg nyári eső után, midőn a napot már nem lehet látni s minden szürkébe van burkolva. Lassú léptekkel haladt, minden fordulatnál valami ujabb szépségét fedezve fel az eritőnek, melyet eddig még nem ismert, teljesen eltelve a természet iránti gyöngéd bámulattal, mely egyik kiegészítő része a zsenialitásnak. Most egy karcsú alak bontakozott ki a zöld lombsátorból, könnyed léptekkel közeledett Mario felé, anélkül, hogy észrevenné őt, ki egy terebélyes gesztenyefának támaszkodva, mozdulatlanul nézte a közelgő alakot. Vagy két lépésnyire tőle a leány megpillantotta s összerezzent s néhány száraz ág lehullott a földre a rőzsenyalábból, melyet a fején cipelt. — De megijesztett ! — monda a le ány mo<olyogva s fekete szemei vidáman csillogtak kuszált szőke haja alatt. A festő szó'lanul nézte a leányt. Szavakkal ki nem fejezhető, teljes összhang honolt e plasztikus termet, nevető arc, a tisztás, csipkés lombsátor és a tájkép meleg színei között. — Maradj ott — mondá a fiatal ember — le foglak festeni. A leány ki akarta simítani az arcába hulló haját, de Mario intett neki : — Maradj ugy, ahogy vagy. Egy kőre ült s gyors vonásokkiil vetette le vázlatkönyvébe a fiatal modell körvonalait. Parasztleány volt, de lenge és karcsu> mint amilyenek e gyerekleányok olykor késői kifejlődésük előtt szoktak lenni. Szemei már egy asszony szemei voltak, de mosolya még a gyermek mosolya volt — Hány éves vagy ? — kérdé a festő folytonosan dolgozva. — Nemsokára tizenhat leszek. — Már ? Még emlékszem reád, milyen kicsi voltál ezelőtt három esztendővel. — Az ám, nagyon kicsi voltam — viszonzá egy madárka nyilt ós merész kacagásával — de hamar fölcseperedtem s szent János napra már udvarlóm is lesz. — Miért éppen szent János napra ? — kórdé a festő, kissé abbahagyva a munkát, hogy szemügyre vegye őt. — Mert kell, hogy legalább egy legyen, a kivel átugorjam az örömtüzet. — Már is ! Ez a tiszta homlok, ezek az ártatlan szemek, e gyermeteg száj,mindez meg lesz szentségtelenítve egy falusi kamasz mulya széptevóse által ! Mario valami féltékenységet érzett szivében. — Akarsz-e engem udvarlódnak ? — kórdé i.-mét felvéve az irónt. — Oh maga, maga egy ur ón pedigcsak egy parasztleány vagyok A becsületes leányok nem hallgatnak az urakra. Ez a becsületes falusi leány erkölcs tana ; a fiatal ember nem felelt. — Már nem látok ; nem jönnél-e holnap ide, do valamivel korábban. — Tovább akarja festeni a képemet? — Igen — Eljövök ; jó estét uram. Megigazította a rőzsenyalábot s útnak indult a gesztenyefák mindinkább sötétedő árnyában. Mario hazament, folyton a szőkehaju parasztleányra gondolva.