Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-11-27 / 48. szám

2 1910. november 27. Az iróik pedig úgyszólván kivétel nélkül a túltengő ambíciójú fiatalságból kerülnek ki, akik pálya választás miatt vidékről jutnak a fővárosba. Ezért ajánlatos óvni a fiatalságot a modernek hálójától. Sajnos tény, hogy épen az ifjúság legértelmesebb hányada ússza meg azt a keserves mocsarat, amely a modern irodalom szigetét veszi körül. Mert, ha a klasszikus időkben nehéz volt az irodalmi pálya, manapság százszor nehezebb. Anyagi értelme alig van, mert képtelen fáradsággal jövedelmez csak annyit, mint amennyit egy napidíjas keresménye tesz ki. Ellenben a produktív része köoynyü. A pestre került jogászgyerek megfordul naponta öt-hat kávéházban. Mindenütt halomra hordják elébe a modern irodalmi csemegét, a «Nyugatot* (bár ez messze kimagaslik a többi közül), a «Renaissance»-t, a «Modern Dunántul»-t és a többi hasonlót, legelébb persze a <Fidibusz»-t. Ne beszéljünk arról most, hogy micsoda züllöttség vigyorog ezekről a lapokról, beszéljünk csak a technikai részről, az irodalmi formáról. Az emberileg természetes legelső ötlet, ami átfut a jogászg}

rerek agyán, az, hogy : <— Ejnye, ilyent én is tudnék írni !» Es megpróbálja. Ha egy kissé élelmes, valóságos receptet állit össze magának, amely fogásokból nem akarok szemelvényeket nyújtani, mert nem bírná el a papírunk ! Megkezdi az <emberi megfigyeléseket*, amiknek részleges eredménye eg3

T modern termék, ennek pályafutása valamelyik szerkesztőségi szobában kezdődik, — no meg egy kis baleset, amelyik meg a kórházban végződik. A következő héten több van egy modern íróval és több egy súlyosan beteg szerencsétlennel. Valósággal nap nap után száz számra teremnek nálunk a modern írók, akik e miatt hosszú időre elvesztek a társadalomra, el önmagukra. E őzért itt az ideje, hogy elérkezzék az antimódernizmus ideje. Ez a kisebbik baj, maguké az íróké; a nagyobbik ott veszi kezdetét, ahol ez az irodalom behatol az olvasók felfogásába, behatol a családba. Az eredményeket nap-nap' után látjuk, — az okokat nehezebben érezzük meg. Hamarosan rájön az ifjú író, hogy amit eddig szellemi köpönyegül magára öltött, külsőség, csupán formai kérdés, ezt meg kell tölteni tartalommal, filozófiával, életfelfogással. Tehát azt is alkot magának. Ezen a téren aztán hajmeresztő baklövések történnek. Mert ugyan ki gondolna közülük például arra, hogy az emberiség rég megállapodott Ítélete szerint Aristoteles és Descartes voltak a legmélyebben járó elméjű elődök, — mikor már ezek olyan öregek és ósdiak: ki merítene életfelfogást ezektől, — amikor itt van Verlaine pálinka izü cinizmusa, vagy a Chat Noir és a kabarék léha semmi élete. Ez az életbölcselet kényelmes, nem kerül semmi fáradságba, s az elsajátítása a komoly ismereteket, a tudást nem kívánja. Ez elvek szerint irva belevésődik különösen az ifjú olvasók lelelkébe a modern világnézet, amely azéit látszik diadalmasnak, mert rombol s ez az összes akciók között a legkönyebb munka. És hogy rombol, ezt bizonyítja a magyar köz és családi élet g) ors züllése, amelynek fő oka a modernek irodalma. Elmondhatjuk, hogy társadalmunkban nincs személy, aki érdeme szerinti becsülésben részesülne, mert a tekintély tisztelet hovatovább teljesen kihalt fogalom. Néhány nagyon világosan látó agy, mint most Apponyié, érzi az idők rohanását, gátat akarna szegni a romlásnak s épen ezért állandó jelzőül a «sötét* elnevezést nyerte a modernektől. A modern irodalomban nincs tisztelet, nincs egyénbecsület, tökéletes felé hajló jellem, istenhit, logikus filozófia, nincs érték, nincs művészet. Hit csak egyetlen egy irányban nyilvánul. A halállal szemben. Verseikben és novelláikban ezt az ismeretlen talányt elismerik a modernek, sőt komikus módon szurkolnak tőle. Ványadt életfelfogással asszonyosan kényeskedve, mint az a rég elmúlt irodalmi iskola amit Moliere is ostorozott már a maga idejében. Az antimodernizmus ezt a lelki züllést akarja megakadályozni s az élet szépségeit valódi értékére akarja emelni. Egészséget teremteni az enervált beteg dekadencia helyébe. S irtani akarja a fertőzött életfelfogást, a társadalmi becsület, a családi élet szentsége, a hit, az izlés és a művészet nevében. Ezért üdvözöljük örömmel a felkelő napját. —*— Amikor a szomszédban igazat mondanak rólunk. VHI> egy régi török közmondás, amelyik ugy hangzik, liogy : «Ha megakarod tudni ki vagy, vesz össze a szomszéddal, majd az megmondja » Hát mi nem vesztünk össze a szomGyakran látta öt s mindig a művész szemével nézte őt. Ma először, mintha a féltékeny szerelmes szemével látta volna. Az éj és a következő nap hosszúnak tüut neki s alig várta az időt, hogy ismét a tisztásra m"hessen. Egyedül dolgozott s a fiatal leány, midőn kissé elkésve megjött — talán öntudatlan kacérságból — egészen ineg volt lepetve. — Az én vagyok ? ! — kiáltotta fel — nekem fogja adni ? — Nem, de neked is csinálok majd egy egész kis képet, — Es ezt — ebből mit csinál ? — Ezt majd elküldöm Párisba, ott beleteszik egy nagy rámába s egy szép nagy teremben fogják felfüggeszteni, ahol majd mindenki megnézheti. •— Ah ! igen — tudom : a kiállításba küldi I — Honnan tudod ? — Már gyakrabban megfordultak nálunk festők, akik a kiállításra dolgoztak, de eddig még egyik sem festett le engemet. A nap csendesen leáldozott, mint a megelőző napon ; ugyanazokba a lágy, meleg színekbe burkolva a tájat, melyek Manót annyira elbájolták s a munka gyorsan haladt. Még gyakran jött el hozzá a leány a természetalkotta zöld műterembe; Mario föltette magában, hogy ez lesz legsikerültebb műve. Mar is hírnévvel birt, nem kellett magának nevet teremteni, de biztos volt felőle, hogy ez a kép lesz eddigi műveinek koronája. Mire a kép teljesen elkészült a tél beköszöntött s Mario szerelmes volt modelljébe. Sokkal jobban szerette, semhogy megmondta volna neki ; jobban szerette seinhog3

r letépte volnu e bájos mezei virágot, akit nem vehetett el feleségül, de eléggé szerette, hogy a válás gondolata mély fájdalmat ébresszen a szivében. A leány nem birt semmivel, ami az élet boldogságát biztosította volna ; — nem birt a kedély melegségével, nem az önfeláldozással, a mi mindent elfeledtet, sem a szenvedéllyel a minek mindent meg lehet bocsátani ; egy szép mezei virág volt, kissé hiu kissé kacér, ment minden nagyobb hibától, de minden nemesebb tulajdonság nélkül is. Mario tudta, hogy soha sem lehet az övé ; s dacára annak, imádta termetének tökéletes vonalait, melyek még alig gömbölyödtek durva ruhájának ráncai alatt, szerette e mélységes szemeket, a nevető szájat, szőke, örökké borzas haját, a kis keszkenőt, mely mellét födte — mindent szeretett rajta s csak nagy nehezen tudta magát rászánni az elutazásra. Mindig nehezünkre esik a válás, ha semmit sem várhatunk a visszatérés reményében. Oly nehéz magunk után hagyni egy darab életet, melynek nem szabad számunkra létezni ! Magával vitte a vásznat s e kép előtt töltötte legboldogabb óráit, folyton tökéletesítve a már is tökéletes művet. A kép nagy bámulatott keltett ; a kritika egyhaugulag meghajolt a mester zsenialitása előtt, kijelentve, hogy ilyen arc csakis egy költő agyában, vagy egy festő képzeletében létezhet'k. Mario mosolyogva hallgatta őket, mialatt szemei előtt lebegett az édes arc, mely öt lelkesítette. Fényes árt igéitek neki a képért, többet, sokkal többet, mint amennyiért eddig is eladta vásznait ; de Mario minden ajánlatot visszautasított — sőt azt sem engedte, hogy a képről másolatokat készítsenek. Miután moclelljétől soha sem bírhatott, mást, csak a képét, legalább ez hadd legyen kizárólagosan az övé. Az ősz már előrehajolt, midőn visszatért a faluba. A szent János tüzét már kétszer táncolta körül a falu vidám ifjúsága, mióta megfestette a képét s ha a fiatal leányra gondolt, önkéntelenül szomorú mosoly lebegett ajkai körül, arra gondolva, váljon melyik paraszt tuskó nyerte meg a tetszését Megérkezése után, a leáldozó nap utolsó sugarainál, első dolga volt felkeresni a gesztenyefa erdőt. Már majdnem beesteledett, —, októberben hamar esteledik — midőn végig sietett a magas fasorokon. A hosszú fasor most már nem volt fekete, a levelek pirosas sárgába játszottak s ittott már lombtalan galyak meredtek a levegőbe, mig lábai alatt vastag szőnyeget képeztek a lehulló levelek. A száraz levelek illatával egy egész világa a megbánásnak, a keserű emlékeknek ébredt szivében kimondhatatlan szomorúsággal töltve el lelkét; — szomorúbb-