Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 27-51. szám)

1908-12-24 / 51. szám

8. BALATONVIDÉK 1908. december 24. nagy vacsora megkezdődött. Végződvén feketekávéval s csibukkal. Hogy némikép magam is hozzájáruljak az ünnepség örömeihez, tudván azt, hogy házigazdám sértve érezné magát, ha ha eliudulásomkor adui akaruék neki valamit a vendéglátásért, a három gyermekének egy-egy arauyat adtam. Persze volt öröm, az a három ártatlan teremtés azt sem tudta mit csináljon a pénzzel, hisz tán az apjuk is csak évente egyszer lát aranyat. Ily vidámságban, jó kedvben s békében töltöttük a kis Jézus szent ünnepét s bár sok szép karácsonyt láttam, a távol Keleten, zord téli időben, egy szegény szerb paraszt düledező kunyhójában töltött, karácsonyi est felejthetet'en lesz előttem örökké, mert, ott béke honolt, ép ugy, ahogy egykoron az angyalok énekelték: et pax hominibus bonae voluutatis. . . Azok a régi jó franciskánus barátok Irta : AmicUS. Boldog, gondtalan gyermekkor bűvösbájos képei hova tüntetek ? Hol vannak a hóvirág, ibolyaszőnyegekkel takart, ligetek? Hol a virágillattól balzsamos szép berkek, melyek madárdaltól hangos bokrai között jóízűen kacagó gyermekhad virágokat szedve futkároz ? Hol vau • Bodri* a lomposszőrű kázőrzöeb, mely a csintalan «urfi» sokféle pajkosságát morgás nélkül, birka türelemmel viselte ? Bodri, a régi hűséges szolga ne tudta volna, hogy : mi a becsület ! Hol van a vén csontú, ráncosképü • Erzsók aíiszony», az ap:ó népség gondos dajkája, ki mesevilágának gazdag tárházából oly édes, kedves történetekot, tudott elbeszélni az < Árgyélus királyfi», a •Tündér Iíoná»-ról, a sunyi, íavasz «Rókakoma* sokféle csalafinta dolgairól? Hol van végül Rupertus fráter, az öreg kolduló barát, a gyönyörűséges szentképek, a drága csillogó billogó gyűrűk (rézből, üvegből) jólelkű adakozója ? Nincsenek, eltűntek már ! Az ibolj a, gyöngyvirág illatos ligetek, berkek madái fészkes bokrai kivágva, a zöld pázsitok testét éles ekével fölhasogatta a fokozódó szükség, a földéhség ; az okosszemü Bodri, a nagy eperfa tövében alussza csendes álmát, Eizsók néne, az öreg Rupertus már rég künn a temetőben pihennek s várják a föltáuiadásra hivó angyal trombitaszavát. Elmentek ! Itt hagyták ezt az ideges, lázbeteg világot, melynek önző, barátságtalan légkörében tovább élni, ugy =<em kívántak! A rég múlt g3'erm

jkkor emlékein elmerengve, a jó öreg Rnpert fráter kapcsán, mondjunk el egyet mást, a minden kis gyermekeknek oly kedves, minién rendű rangúak előtt egyuor oly közszeretet,beu állott régi jó franciskánus barátokról. * A falus' romantika egy már-már kivesző félben levő típusa, a kolduló barát, A hol ez megjelenik, lázas öröm tölti be az apró-cseprő népséget. Egy országos képviselő, vagy püspöki bevouulás, nem okoz oly nagy izgalmat, mint a közismert, barát megérkezése. Hogyisne ? A nagyságos képviselő urak tudvalevőleg uem szoktak | szeutképeket, H I- éltó-ágos püspök urak uem szokta U I.. rikagyürüket osztogatni. Már pedig hát ez a fő ! Mindenki előtt — Ugyanis — nyílt, titok, hogy Rupert barát az eféle drágaságokat ládaszámra hozza s a jó kis fiúcskák, leányok között ki is osztja. Iuuét aztíu a nagy öröm, vígság meg^ érkezésén! A kis «maszatos»-t, a «lölköm véröui.-et képekkel, gyűrűkkel elhalmozott barátnak nem is esik porba a pecsenyéje. A zsákok szaporán telnek, tojás vékaszámra, libák, kacsák, csirkék éktelen rivalgásától kísérve, mint, szorgalmas, megrakott méh vonul vissza barátunk a zárdába. A jóizü mókák, talpraesett élcek, az elszámlálhatailan kópéságok ezen élő tár házai, a barátok, áz összejöveteleknek, mulatságoknak keresve kerepelt alakjai valának. Bucsu, névnap, disznótor s egyéb, nem igen esett meg nélkülük. Ami a só, fűszer az ételnek, az volt a tréfás barát a vendégséguek. Elete, lelke, mindene ! Nem csoda ezután, ha a vig tréfa, mindenfele ügyes praktika terén egyik-másik oly rekordra jutott, hogy neve, hire messze földön ismeretes lón. Pl. Ki ue hallott volna a pápai franciskánus barátról «fráter Péter»-ről. Ez a furfangos barát, már nemcsak bort, gabonát, tojást szedett, nemcsak libák, kacsák, csirkékre utazott, hanem a fehér, puhagyapjas báránykák, gyenge sütni való malackák, söt, m^g a tarka szőrű borjucskákra is kiveló hálóját. A nevezett zárda pincéje, éléskamrája az étel, italféléknek oly nagy bőségét még soha nem látta, mint a mekkora tömeget ez a körmönfont barát, oda összegyűjtött. Igy nem volt csoda, ha birh-tásáéri valóságos versengés támadt, az egyes zárdák közölt. Sőt hallottunk még beszélni egy nagyszerű ajánlatról is, amit ezen fráterért a pápai rnizeriek tettek, ha azok öt nekik átengedik, Nagymennyiségű gabona, bor, szárnyas jószág, kövér disznó l'tt volna érte az évi kommeució. De nem adták, semmiért seui adták. Hogy ezen nevezetes emberről egyetmást, elmondjak, felemlíteni aunak az úgynevezett, «borjú kaland»-ját. Messzeföldön hires volt b . . .i puszta arról, iiogy abban a rendőri szolgálatot hnt hatalmas komondor szolgáltatta, a mik miatt különösen éjjel valóságos Isten kísértés volt a pusztára menni. Mily nagy lön tehát G . . . nek, a puszta urának bámulása, midőn neki Péterünk azt az ajánlatot tette, hogy ő, dacára a csattogó fogú cerberusoknak, éjnek idején a pusztára, az ott levő marhaistállóba bemegy, s onnét egy borjut, ki is fog vezetiú, de — úgymond — ezt csak akkor teszi, ha a borjut meg is fogja kapni. Az alku csakhamar megköttetett, magj ar szokás szerint csattanós parolával meg is erősitetett. Vigan elköltött vacsora után Péter csakugyan a pusztára megy, a csuklyát fejére húzva, térdre ereszkedik s rémséges morgás, horkolások közepett az istállóba mászik, a borjut szépea leoldva, avval együtt ugyanazon uton vissza is jő. Az ebek ezen ismeretleu szörnyalaktól megrémülve, őrült futásnak eredtek s csak a puszta halálán mertek megállapodni s ott vészi jó>ló vonitásokba törtek ki. Másnap reggel Péterünk, a huncut praktikával szerzett borjúval, vigan poroszkált hazafelé. Ezen minden kópéságokkul bőven felszerelt baráton kifogni, öt csak zavarba is hozni, a mesterségek-mestersége vala. Álljon itt egy esete : B . . . ur vendégszerető asztalán vigan csörömpöltek már a kaualak, midőn a vendégek közt szintén jelenlévő Péter meglepetve veszi észre, hogy neki kanalat — bizonyara szándékosan — nem adtak. A szándékos mulasztást igazolja a házigazdának a fráterhez intézett, eme szava : «Póter, huncut a ki a levesét meg nem eszi !» No de nem azért oly hires Péter fráter, hogy magát azonnal feltalálni no tudja ! A terítéke mellett levő zsemlét, kétfelé vágja, belét kivéve, az üresen maradt zsemlehójat kanálnak használva, a levest jóízűen beszürcsöli. Midőn a levessel végzett, volna, a vele ingerkedni akaró házigazdának most már ő mondja: • Spektábilis, huncut, ki a kanalát meg nem eszi !» Avval a levessel jól átitatott zsemlehójat jó étvággyal elkölti. Persze a példát, az igy lefőzött háziúr nem követhette. Örökösen vigkedélyü Péterünket ezen jó, áldott természete, még halálos ágyán sem hagyta cserbe. Mint már igen nagy beteget, végső óráit élőt, meglátogatta egykét rokona, hogy őt szenvedésében vigaszgasztalja. Lehet, hogy egy kis érdek, holmi öröklési vágy is lappangott a dologban. Jó Péterünknek, mint, földhözragadt, szegény szerzetesnek egy görcsös botján, ütöttkopott, esernyőjén kivül más semmije sem volt. Hogy pedig még utoljára is egy jó viccet, csináljou, a bánatos rokonoknak hosszú fogakat rakjon, igy sóhajtott föl r • Hej, ha éu behunyom a szememet, tudom lesz itt ripsz, rapsz !i Ugyan miféle ripsz, rapsz lehet ott, hol az összes hagyatékot d8y görcsös fustély, egy tódozott-foltozott esernyő képezi ? ^ * Az alamizsna gyűjtéssel járófolytonos házalás, vendégségek, vigalmakbau való örökös résztvevés, az evés, de különösen az ivás mesterségének oly önképző iskolái voltak, hogy ezeu a téren velők a küzdelmet felvenni, legtöbbször csak hiu, kárba veszett kísérletezésnek bizonyult. írott emlékek bizonyítják, hogy a barát leitatására összeesküdt; vig társaság mindeu egyes tagja az asztal alá került, mig a kiszemelt áldozat józaufővel, mint egy győztes hadvezér hagyta el a küzdelem színterét. Ezt olvassuk páter Modeszt, az egykori jó ivó szolnoki barátról. Ez egy alkalommal valamely széles, vigkedvü vadásztársaságba keveredett, hol azonnal kész volt az összeesküvés a barát ledöntésére. Folyton kínálták, nyakra-főre koccintottak vele. «Ne tessék spektábilis urak erőltetni ; mert meg árt, bizony mondom megárt !> mondja. • Dehogy árt paterkám !» «No még az én kedvemért !» Es ittak tovább és tovább. Hajnal fe'é azonban az urak már egymás után kidőltek. S miután Modeszt őket egymásra összehordva, fölöttük a «Circum dederum»-ot elénekelte volna, .-zépen hazaballagott a klastromba. A legelső találkozás alkalmával, az említett urak rátámadtak a barátra : hogy mit képmutatóskodott, hogy megárt, neki a bor ? «Jaj kérem — vágja ki magát a barát — nem azt mondottam én, hogy nekem árt, hanem spektábilis uraknak.» Sümeg vidékén is hallottam beszélni egy nagy muriról, mely anno dazumál Petlauovics, a néhai c-?ehi esperes vendégszerető házánál tartatott. A nagy sokadalom között ott, volt Simon, az akkori időbeli csornai prépost is, néhány reudlársával, úgyszintén a sümegi gvárdián, házfőnök egy-két páterral. Vigan ment a dolog ! Volt, minden jó, szemett-zájt, csiklaudoztató ! Az erős, zamatos balatonmelléki borok azután meg is feleltek jóhirüknek embeiül. A rossz nyelvek szerint az illustris társaságban csak hárman marad'ak volna józanok, 11. i. a premontrei prépost, kit magas egyházi diguitása s a rendtársak előtti tekintély nem engedett becsudálkozui, Petlauovics, a szíves házigazda, kinek, mint ilyennek illett józannak maradni, a sümegi gvárdiáu, ki mint, rém nagy borivó, sehogy sem tudott berúgni. Valamint pedig döglött szamarat látni, ugy alaposan beállított, barátra akadui is nagy dolog. E beszélésüuk elején emiitett jó Rupertus fraterral történt, meg egy Ízben ez a ritka eset.. Mustot, koll-ktált — ugyanis — a jó öreg. Hogy a gazdák kedvét keresse s azokat bőségesebb adakozásra bírja, a neki nyújtott boros poharakat szaporán űrité egészségökre. Persze sok a jóból itt, is csak megártott, igy nem osoda, ha jó örtgünk végre is az árokba jutott. Gyászos esete fölött röstelkedve, az árokban fekvő maga mentségére igy morfondérozott : l «Mindenki csak azt mondja : igyál barát, I igyát barát! — de azt senki sem mondja: egyél barát,, egyél barát, ! — igy kerül azután a szegény barát az árokba !» Az a 70 év, ami már a jó öreg vállait nyomta, volt főképeu a katasztrófának oka. * Euilitetcük már, hogy a mindenfelé megforduló, sok jóizü mókákban jártas, sokat 1 á*ott, hallott furíangos barátot becsapn', a.zokon ki fogni, a művészetek művészete volt. Blaskovics András, a hires egyházi szónok, különösen számos kópéságairól egykor messzeföldön ismeretes erki papról olvassuk, hogy ő egykoron az öszszes gyöngyösi barátokat igen ügyesen rászedte. Mint, említett, kitűnő egyházi szónok, a barátok folytonosan meg-megujitott, kérésére porciunktila-ünnepükön ő szokta a szeut beszédet tartani. Midőn azonban máielöregedett volna, ezeu most már terhes.