Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 27-51. szám)

1908-10-25 / 43. szám

2 BALATONVIDÉK 1908. november 15. ezernyi ezer eme gárda tagjainak a száma, százezer pedig, kik hasznos munkásságuk gyümölcsét élvezik. Kiket immár nem kell vezetni, mert kellőleg kitanitva, a maguk lábán is tudnak járni. Ki gondolt erre valaha Károlyi előtt? Ki tételezte fel a lekicsinyelt magyar «paraszt»-ról, hogy szövetkezeti elnök, pénztárnok, könyvelő váljon valaha belőle ? Pedig számtalan falusi szövetkezetben egyszerű, tanulatlan falusi gazda vezeti ma a százezer koronákat meghaladó forgalmú szövetkezeti könyveket stb. ! Vesz, elad, értékesít a fogyasztási szövetkezetben ! Mindezt egy ember, egy dúsgazdag főúr, Károlyi Sándor művelte. Nemcsak a tespedő tétlenségből, a csüggedő kislelküségből emelte ki a józan magyar népet, de megtanította okos beosztásra, józan takarékosságra s nemesebb ösztöneit, természetes képességeit is megbecsülve, önállóságra, üzleti tevékenységre is vezette. Ma egy, az alapitó szellemében vezetett hitel-, vagy gazdasági szövetkezet a faluban többé már nem is iskola, hanem a szociális tevékenységnek valóságos otthona, melynek ajtaján hiába kopogtatnak a nemzetköziek ! Messze látott hát ennek a nagy embernek sastekintete. Ki csodálkozik hát, ha a szociálista tenger közepette nemcsak azok állják körül szobiát kezükben koszorúkkal, kik elsőknek értették meg a nemes gróf szándékát, hanem azok a szociális uj apostolok is, kik a körülmények kényszerítő hatása alatt állottak be a szociális gondolat munkásainak táborába. Jól van igy is ! Jobb későn, mint soha. Ez is elégtétel gróf Károlyinak s követőinek. Fennen hirdeti az az immár leleplezett szobor ott a fővárosban, hogy az a nép, melynek Károlyi Sándor igazi atyja volt, nemcsak buzdulni, lelkesedni tud, de hálás is tud lenni. Természetesen csak az a nép, melyet a nagy Károlyi eszméivel ellentétes felfogásúak meg nem rontottak. Ennek a x-omlatlan lelkű magyar kisgazdáknak ma ezrei állják körül fennt azt a szobrot a hála könyüivel szemükben s azon szent tűzzel szivükben, hogy a magyar hazáért dolgoznak akkor, mikor saját anyagi megerősödésük tűzhelyein a szövetkezetekben tevékenykednek. Tevékenykednek s hazájukhoz mindhalálig szeretettel ragaszkodnak. Ezt a tüzet is annak a férfiúnak a lelke lobbantotta lángra, kinek emlékét az a szobor időtlen időkig hirdesse. Az ő láng szelleme ihlesse nagyjainkat hasonló tevéken}

Tségre s akkor Magyarország nem volt, hanem lesz ! Németh János Katonák gazdasági oktatása. (*) Mint külföldön, nálunk is mozgalom indult meg az iránt, hogy H hadssreg legénysége három évi szolgálatának tartama alatt gazdasági oktatásban részesüljön. Egyes nagyobb városok helyőrségein ez a mozgalom a főldmivelésügyi miniszter közbejöttével már konkrét alakot is öltött, ameiuiyiben a legénység szániára gazdasági szakférfiak kurzusokat tartottak. A miniszter pedig erre a célra gazdasági könyveket osz'ot" szét. Nem tudjuk eléggé dicsérni ezt a mozgalmat. Mert gazdasági életünk jtivulását reméljük tőle. Földmivelő népűuk gazdaságilag is hátra van. Konzervatív makacssággal ragaszkodik — a régihez. Az újításoktól e téren is fázik. Földmivelésónek módszere ma is egy század előtti. Termelése ugyancsak egy század előtti téren mozog. Terményeinek értékesítéséhez nem ért. A közvetítőre bizza. Csak természetes, hogy a haaznot is az teszi el. Hogy a gazdasági produkció szédületes versenyében, a gépek e korában a csupán fizikai erejére támaszkodó magyar parasztgazda nem boldogulhat — osak természetes. I

Tj gazdasági generációnak kell jönnie, mely belátva a régi) közmondás igazságát : «többet ésszel, mint erővel» a haladó kór vívmányait bevezesse s okszerű földmüvelés, termelés és értékesítés utján iparkodjék a magyar föld istenáldotta termőképességét a maga javára gyümölcsöztetni. Ezt az uj generációt, mi az iskolában és a hadköteles ifjúságban látjuk. Mert a magyar vén csont itt. már nem számit. Csak az ifjúságban lehet e tekintetben leleményünk. Tanítsa egyiket az iskola. Ez a célja a gazdasági ismétlő iskoláknak. Tanítsuk a többit, a hadiszolgálatban — katonáéknál. Es itt a mi városunkban legkedvezőbb alkalom kínálkozik katonáink gazdasági ismereteinek gyarapítására. Itt, a gazdasági akadémia. Itt a gróf ur virágzó uradalma. Nemcsak az elméleti, de a gyakorlati oktatásra is bő tér és alkalom. Vitéz honvédeink uaeg is érdemlik és meg is köszönik, ha az egyhangú katonai életben a gazdasági hasznos tudnivalók felől nyernek oktatást. Hogy katonai szolgálatuk letelte után kellő gazdasági ismeretekkel vonulhassanak fatornyos hazájukba vissza, az elhagyott házitüzhely, a parlagon heverő, vagy vékony rendeket produkáló ősi föld körébe. Nem kételkedünk benne, hogy rövid 10 óv alatt kézzel fogható eredményét, látják fáradtságuknak mindazok, kik e hazafias föladatra ismeretüket, tudásukat, idejöket, áldozzák. Most, mikor az ősz kezdetén országosan indul a szociális muuka, felhívjuk e nagyfontosságú ügyre a honvédhelyórség t-. vezetőségének, gazdakörünknek s akadémiánk igazgatóságának figyelmét. Szerény iiiditványuuk csak gyenge visszhangja aunuk az országos mozgalomnak, mely katonáink gazdasági oktatását tűzte ki céljául. Reméljük indítványunk sikerét, mert a megvalósításnak minden feltétele adva vau. — Pedig becsületes emberek. . . Kis vártatva hozzá teszi : — Valami baj van. No, be kell nézni holnap a birka-akolba. Gondol egyet az ispán, aztán azt mondja, menjünk be hozzájuk. — Jó. . . Kopog az ablakon. Az asszony föltekint : nem ijed meg, nem fél itt senki az éjszakától. A legény feltápászkodik és az ablak felé jön. A ködmene ujjával letöröli a jégvirágokat az ablakról, aztán kitekint. — Az ispán ur. . . . — No, nyisd ki az ajtót ... — sürgeti az anyja. Az ispán kalapján a tollbokréta épen a mestergerendát éri. Az asszony fölkel a kályha mellől (nincs abban egy csöpp tüz sem, csak szokásból ülhet ott) és bólintgat a fejével, mikor köszön. — Mi a baj ? — kérdezi az ispán. — Pestről kaptak liirt? — Onnét, tekintetes ur, onnét. . . Az este gyütt mög a levél, a tanitó urnák küldték. — De pár hete jó hirt adtak az öregről. . . — Mög is van a nyomorúságában — szól a számadó fia. — Hát akkor nincs baj. Majd kigyógyítják, ha ma nem,'; holnap. Kap az öreg olyan lábat, hogy még táncol is majd a Gyurka lakodalmán. — Van bizony azér' baj, tekintetes ur, — panaszkodik Gyurka. — Méghozzá nagy, ki se hevergyük. Itt a levél róla. A mécs mellett alig lehet kibetűzni. Az ispán megkérdezi, mi van a levélben. Helyet mutat az asszony és a fia elmondja a bajt. — Az édesapám talán meg se gyün többet, azt irták az ispitábul. Hát mi bele is törüdnénk a veszödelembe, de van még nagyobb bajunk is. A tekintetes ur jó szívvel van hozzánk, nem is takargatjuk a dolgot. A Körös/.tös Pétert, azt tartom ismeri a tekintetes ur. Asztagrakó volt itt a nyáron. A lányát, a Vicát el akarom vönni feleségül. Jómódú, takarókos népek, az édesanyám is azt mondja, hogy egymáshoz illünk. De most az édesanyám is az én kenyeremen él, hát én akartam számadó lenni az édesapám után. — Ugy is dukál, — biztatja az ispán — az édesapád az öregapád után lett számadó juhász. — De az öregapám adott örökséget az édesapámnak, ami fölér ezer jószággal is. Az édesapám meg nem bizza rám, pedig mögillet engöm. — Erről szól a levél ? - üirrül. írattunk a tanitó úrral az ispitába a legelső doktornak, hogy kérdözze mög az ódösapámtul, mibül csinálta nyíráskor, usztatáskor a birkáknak való orvosságot, amitül mögszünt minden betegség. Az édösapám a levelünkre' mög azt mondta, hogy nem bizza ü idegen emberre a titkot. Nem tudja azt az orvosságot még a megyei felcser se. A füvet a reketyésben szödte hozzá, de három patikában is vött hozzá port, a botosnál mög kámfort, mert a pattkárus elül is takargatta a mestörségit. Igy vagyunk most. Pestre én nem mőhetek, másra mög nem bizza az édösapám a titkot. Nem is löszök én számadó itten. . . Az ispán fölkelt a helyéről ós valami vigasztaló szót akar mondani. — Majd elmondja az öieg az orvosságokat. Megyünk már kifelé, az öregasszony szomorúan motyog. — Nem ujján embör az. Nem lőhet azt vallatnyi. . . II. Egy árva folt. A széles kukoricatáblák között egy kis folt van Mintha gazt vetett volna valaki, kedvire megtermett itt a mező minden fattyuja, már a magvukat is hullatják és bőven gondoskodnak jövendő életükről. Sohasem láttam még a határban ilyen földet, ilyen elhagyatott, árva foltot. Alig egy félholdacska az egész, de a szegény embert mégis elláthatná télire krumplival. És nincs országút mellett, hát nem a csikók harapdálták le a fiatal kalászt vagy a zöld kukoricacimert. Látszik is, hogy megszántották, be is vetették, mert a gaz között van valami barázda. De hogy aztán kímélték benne a gazt, az bizonyos, különben nem nyomta volua el ennyire a répát. Mert közelebbről, hogy megnézem, látom a dudva között a fonynyadt, töpörödött répa'eveleket. Mi történt eszel a kis földdel ? A