Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-12 / 2. szám
1908 január 12. Dreyf'us nem azért volt ártatlan, mert zsidó ; és Harden szintén nem azért' biiuös, mert zsidó ! Pedig még a nagyobbszabásu magyar lapok is ezen logika szerint irt.ak a legborzasztóbb elfogultsággal a Hardeii esetről. Midőn Dreyfust felmentették, azt irta egy bécsi antiszemita lap : <Und doch ist er Verrater, veil er eiu Jude ist !» (és mégis bűnös, mert zsidó!) Most pedig ugyanaz a lap azt irta Hardenről: «er hat zwar Reckt, mau muss aber den Saujuden doch einsperren, er SJII'S Maul niebt zen !» (igaza van ugyan, de azért a disznó zsidót be kell csukni, mit ordit !) Ez az a bizonyos csapszéki logika, az a furkós bottal való politizálás ós gyűlölettel párosult demagógia, melyet a németeknél Püclder gróf, az osztrákoknál pedig Lneger honosítottak meg. S ehhez az eljáráshoz hasonló a mi sajtónk bizonyos részének a kritikai viselkedése. A bot és az ököl sohasem argumentum ; nincs anmk igaza, ki ezekhez folyamodik. Sajnos, hogy a mi sajtónk bizonyos része a luegeri irányt, követi — zsidó kiadásban ! Jól esett,, midőn a Harden perről a «A Hét.» vasárnapi számában végre egy objektív bírálatot, olvastam. Alig hittem, hogy Kiss Józstf lapja le merte közölni azt a vezető cikket, mert ha véletlenül valamelyik u. n. «klerikális* újságban jelent volna meg, nem tudom, nem csaptak volna-e jerichói lármát s zengedezlek volna középkori sötétségről * antiszemitizmusról a • másik táborban» lévő kollégák. A kitüuő cikket, melyet, mindenkinek figyelmébe ajánlok, Kóbor Tamás, a régi újságírói gárda e fényes tehe-tségü, jeles tagja irta. Minden sorát alá lehetne írni s meg kellene valósítani, ha a magyar újságírói gárda minden tagja, kivétel nélkül, Kóbor Tamásokból állana, de amig a penna mellett, revolvert, is használ a hírlapírók nagy része, addig engedje meg a szerző, hogy cikkének némelj , szerintem helytelen passusára reflektáljak. «Végiggondolom az Összes sajtópöröket, amelyekben a mi nagyhangú (1) újság i.Óiuk állanak helyt az írottakért*, írja Kóbor, «s ugyanazt a kiábrándító képet kapom.> (T. i. a Harden esetnél, ahol a szerző nem igen akart, helyt állani a maga igazságáért.) Csakhogy a cikkíró elfelejti azt, hogy a mi sajtópereinknél az ujságirókuak legfeljebb husz százaléka áll helyt,, a többi esetben stróhmannt, állítanak, ki olykor írni, olvasni sem tud. Tökéletesen igaz, hogy a nagyhangú cikkírók a bíróság előtt, bizony szánalmas alakokká törpülnek s könyörögnek, bocsánatot kérnek. Amit a sajtóperbaiii bizonyításról ír Kóbor, hogy nem lehet, bizonyítani, abban sincs igaza, mert, természetesen nem ugy kell védekeznie az ujságiiónak, mint a polgári alperesnek (ez a civilis, criminális és sa|t.ó-eljárás teljes fogalmi összezavarása), hanem a sajtótörvény által engedett módon. Azt, a törvényt, pedig újságírók együtt kodifikálták a legelső jogászokkal s alig hiszem, hogy pana«z lehetne ellene ép a mi részünkről. A legiágabb bizonyítást, engedi a törvénjr s pláne esküdtszékeknél elfogultságról beszélni absurduin, mert az esküdtek a nagyközönség soraiból kerülnek ki s szabadon, sokszor érzelmi momentumok alapján ítélnek. Ha annak az újságírónak a specifikus újságírói igazság szerint igaza vau, mégha nem is tud bizonyítani, felt él lenül felmentik. Tehát az újságírói igazság beigazolható mindig, ha közérdekről ós meggyőződésről vau szó, nem pedig privát, érdekről, zsarolásról, revolverezésről. Egy példát hozok föl. Valamely politikus vagy magánember bizonyos ujságiiói köröknek kellemetlen, de tiszta muitu ember s nem közelíthető meg. Mar most szervezkedik egy zsurnaliszta-mafna s kiírja róla, hogy p. o. közpénzeket sikkasztott,, bolond, vagy homosextialís, vagy más effélét, Az az ember örökre, vagy legalább egy időre társadalmilag lehetetlenné vau téve No már most a bírósághoz fordul, az rehabilitálja. De a társadalom tán nem, mert a támadást, olvassák, de a rehabilitációt nem igen, vagy csak ritkán. Azt kérdem, közérdek ez ? a közmorálból, a közlelkiismeretből fakad-e ? Szükséges az ilyennek a kimoudá a? S épen azért, mert újságíró meri csak kimondani, közérdekű? Ezen esetben is a passiv ressiszlencia az egyetlen fegyvere? és akkor is csak azt kérdezzük a bírói felségjog gyakorlóitól, hogy : hány korona, hány hét ? Azért is igazam van, ha be is csuktok. Hová ju'.uánk. ha immunitást adnánk mindenben a sajtónak ; ha kivonnánk az újságírókat a rendes bírói hatáskör és illetékesség alól? Hisz ez az anaichiához vezetne. Az a falusi para>zt ember, ki a koAz újságíró igazsága. A Dreyfus-per óta olyan izgatottság nem uralkodott a sajtóban, mint a HardeuMoltke ügyben. Nincs szándékomban bővebben magával az esettel foglalkozni, hisz letárgyalták azt, a napisajtó, a szépirodalmi lapok, tőt a tudományos, egyházi folyóiratok is. Az ítéletet is tudjuk. Harden hazudott s ezért négy havi börtönre ítélte a biró<ág. Az ártatlanul meghurcolt Moltke Kuuó gróf tábornok pedig megkapta rehabilitációját. Bár van némi hasonlatosság Dreyfüs kapitány és Moltke tábornok között, s mégis a sajtó magatartásában óriási a külőmbség. Midőn az első bíróságok által hazaárulónak bélyegzett francia kapitányt a párisi aemmítőszék rehabilitálta, az egész sajtó örült, még az u. n. antiszemita újságok is, mert, végre kiderült az igazság. Az "igazság szolgálatában kell a sajtónak is állania. Dreyfus ártatlan volt, a sok meg hurcoltatásért, elégtételt kapott. Itt, a másik eset. Egy újságíró ráfogja (politikai okok miatt,) a berliui hadtestparancsnokra, hogy homosexuális. Emiatt, elcsapják az állásából, bűnvádi pert akasztanak a nyakába, kiteszik a közmegvetésnek. A bűnvádi perben kiderül a tábornok teljes ártatlansága, emiatt támadója ellen sajtóp-rt iudit. Hardeut becsukják, a grófot rehabilitálják. E-imittesz ugyanaz atisztelr,sajtó?Üvölt, hogy nincs igazság a földön, a német bíróságokra reáteküdt Vilmos császár minden hatalmával s parancsszavára elitélték a harcias és szókimondó szerkesztőt. Ugyan kérem, hisz aki a német törvénykezést ismeri, igen jól tudhatja, hogy ott, a birák függetlensége mindenek fölött áll. A legutolsó bírósági jegyző fütyül a császárra ; ideális a német birósag, mennyi felségsértőt mentettek már fel, de a magánbecsület, támadásánál tréfát nem ismernek. Hanem a fenti eljáráshoz hasonlóan tán ép a francia semmitőszékre lehetett volna ráfogni azt, hogy a Dreyfus, perújításánál ráparancsolt a kormány, mert, Franciaországban nem ritka eset (láttuk a cougregúciók ellenállásánál s szekularizációjánál), hogy elcsapják a uera a kormány intencióihoz hiven itélö bírákat. Tehát maradjunk az igazságnál, felekezeti különibség nélkül ! A BALATONVIDÉK TAHCAJA. Komitácsik közt. Irta : László Zoltán dr. Torontálban voltam szüreten a vendégszerető Németh Antal táblabíró szőlőjében s onnan a Bácskába rándultam, hogy a magyar alföldnek ezt a hires vidékét személyesen is megtapasztaljam. Egy hetet töltöttem a különböző nevesebb helyeken, hol falun, hol városban, mignem egy szombati napon Szabadkára értem s három vig nap után megérlelődött bennem a gondolat, miszerint ideje lenne már a hazatérésnek is. Csomagoltam s este hat órára a pályaudvarra mentem, hogy a gyorsvonattal minél előbb Budapestre érjek. Az állomáson két régi cimborámmal hozott össze a véletlen : Petrássevich Géza újságíró kollegámmal s Ágner Laci képviselőházi fogalmazóval. Persze megörültünk egymásnak s a találkozás örömére a restiben néhányszor felhajtottuk szent János áldását, amiért is a berobogó vonatot nem hallottuk, csakis a kalauz kiáltása téritett magunkhoz : * Tessék hamar beszállani, a gyorsvonatok indulnak Budanest és Belgrád felé !» No hiszen fizetni s kint lenni a perionon pár pillanat műve volt, a hordár megmutatta a vonatot s mi felugráltunk. Szerencsére étkező kocsit vitt magával a gyors s igy a megkezdett barátkozást folytattuk. Az idő repült, a jegyeinket kétszer is megvizsgálták s mi közben meg is vacsoráztunk. Sötét őszi est lévén, a határból mit sem láttunk ; a jó bor pedig nem igen ösztönzött, hogy a kikiáltott állomások neveire figyeljünk. Megnéztem órámat, fél tizet mutatott. Hisz már valahol Erzsébetfalván kellene lennünk, gondoltam. Megint csak múlik az idő, tán tíz óra is volt már, midőn Erzsébetfalvára, vagy tán a bpest-ferencvárosi pályaudvarra értünk, természetesen az én számitásom szerint. Útitársaimat az állomások nem érdekelték, annál inkább a jól hűtött leányka-spriccerek. Várom az állomás jelzését, mert vonatunk ép megállott, de hát nem Ferencvárost kiált a kalauz, hanem: Indiát,. Hallucinálok-e vagy tényleg az ? Ilyen állomásról tudomásom sem volt ; nézem a menetrendet, de Szabadkától-Budapestig nincs India. Talán álmodom, gondoltam, de lehetetlen, hisz óbreu voltunk. Géza barátom észrevette nyugtalanságomat s megkérdezte : — Mi a baj, komám ? — Semmi, semmi, felelém zavartan, de e percben a vonat elindult. Előadtam társaimnak aggodalmaimat s végre egyhangúlag megállapítottuk, hogy régen Budapesten kellene lennünk. Hohó ! Itt, valami tévedés történt, de hát jön a kalauz s Laci pajtás megkérdezi : — Ugyan kérem kalauz ur, mikor érünk már Pestre ? A kalauz nézett, nézett s ugy tettr mint aki nagyot hall, tehát Laci mégegyszer megkockáztatja a kérdést. A kérdezett csak nem akar felelni, megnéz bennünket, látja, hogy komolyak, józanok vagyunk, do végre ö is ember s ugy jó magyarosan nagy hahotába tör; percek teltek, mig könuyeit felszárítván mosolyogva mondá : Sirolin c mi • I éria TSdiöetsfsegtjfc, mrwmk, szamár: köfecpe, $kr®falsat, ffl%mta& eflen »á n*rt m tBearJs orvos üw mpmii qéotea. W*eey rtf aratafatt m kárttuk, héxym w. Eoehe Í6 »fB3»s»-Lo R»eh« 4 Co. Baseí (SHJ^
