Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-02-09 / 6. szám

BALATONVIDÉK 1908. február 9. gaztetteikben a szabadságnak e forradalmi hóhérai megfeledkeznek arról, hogy a trón magasán is lehet tévedni, hogy a koronás fők is emberek, kiket sokszor éppen a hizelgő udvaroncok, a léha tányérnyalók serege, a rossz tanácsadók sugalmazásai vezetnek félre akaratuk ellenére is s hogy lent, a néprontók ezrei, a népbarátköntösben éhes ragadozó farkasok, kik csak azért kavarják föl a felülről és alulról összegyülemlett iszapot, hogy annak zavarosában halászhassanak. De a szenvedély, a forradalmi düh, nem gondolkodik, hanem tör, zuz, öl és gyilkol s hogy elvadult cselekedeteinek sokszor egészen ártatlanok esnek áldozatul — azzal nem törődik. Nem, azzal sem, hogy az elharapózott bajoknak, társadalmi nyomornak, az ország ereje megfogyatkozásának sokszor éppen lent kell keresni a rugóit. Ez a társadalmi züllöttség neveli az újkor forradalmainak orgyilkosait. Nagy tanúság ez mindkét részre. A végtelenül sajnálatos és fájdalmas liszszaboni gaztett, a királygyilkosság is mély tanulságul szolgálhat. Felülről kell jönni a világító példának, a törvényesség uralmának, a népjogok és alkotmányos szabadság tiszteletének : a nép milliói erkölcsi és anyagi javai atyai gondozásának ; viszont, lent a nemzeti dicsőség mellett a gyümölcsöző munka, szorgalom, és okos beosztás egyesek, családok életében s az államháztartásában s a néplélek vallási és etiKai érzékének érintetlenségében lehet c*ak keresni a nemzet jólétének alapjait. Mert ez kettőn fordul meg; a felelős sáfárt nemcsak a trón magasán, hanem a népek soraiban is kell keresni. A király vérétől pirosra festett portugál földön is, a már bukott miniszterelnök s no meg mint általánosan tudott dolgok igazolják, a társadalom koncra éhes vezető egyéniségei, parlamenti és államférfiaik nagyban felelősek a szerencsétlen véget ért király és minden szánalomra méltó trónörökös tragikus soisáért. Csakhogy, mig a népszenvedély fönn a magasban meglátja a hibát, lent saját félrevezetőinek s a szinekurák révén jogtalanságoknak bűnét nem veszi észre. Kitör, a helyett, hogy gyógyító eszközökről gondoskodnék. Az ujabb kor egyik legrémesebb gaztette megtörtént. A világ rémülettel látta s tapasztalta, hogy az alattomban szitott, bujkáló forradalmi szellem hova vezet. Királygyilkosságtól és tömeges emberöléstől vissza nem riad. Látta és megbélyegző szavakban nem szűkölködött. Undorral ítélte el az egész civilizált világ a páratlan gaztettet. Nemzetek, parlamentek s az egész társadalom a megdöbbenés felkiáltásában tört ki s átkával sújtotta a gonosztevő király- és tömeggyilkosokat. Részvét ós szánalommal tekint az áldozatokra s a szerencsétlen megfogyatkozott királyi családra. Ebben a részvétben s a gaztett kellő megbélyegzésében egyértelmüleg részt kórt és Ítélkezett a magj-ar társadalom is ! Annál sajnálatosabbnak tartjuk a mag}

Tar parlament magatartását és néma hallgatását. Érthetetlen e hallgatás. Érthetetlen s indokolatlan az eljárás. A magyar parlamentben minduntalan hallunk hivatkozást Angliára, az angol parlamentre, mint a szabadság és alkotmányosság klassikus földjére. És ime az angol parlament : egyhangúlag fejezi ki részvétét a szerencsétlen királyi család sorsa fölött s bélyegzi meg a gaztettet. A forradalom szülte francia köztársaság parlamentje is oly bűnnek bélyegzi a lisszaboni királygyilkosok gaztettét, melyet egy francia ember sem bocsát meg. És ugyanakkor a magyar parlament néma és hallgatásba burkolódzik. Mert akadnak egyesek, kik vétót vetnének a a hozandó határozat ellenébe. Annál inkább is meg kellett volna hozni a parlament többségének határozatát — hadd látta volna a magyar társadalom, kik azok a csörgősipkás « politikusok*, kik a parlament többségének és a nemzet lelkének érzésével ós nemes gondolkodásával ellenkező s a magyar nemes lelkülettől idegen eszméknek hódolnak. Ha a függetlenségi párt soraiban ágáló ezen uraknak a gaztett fölött nincs mondanivalójuk, van a nemzetnek. És a nemzet jogosan elvárta volna, hogy törvényhozó képviselete emelje föl szavát s sújtsa elítélésével a gonosztevő királygyilkosokat, Mivel pedig közel az idő, mikor a függetlenségi párt veszi kezébe az ország kormányzását, a nemzet megnyugtatására vesse ki kebeléből azokat a «politikusokat» kik a magyar nemzet lelkétől teljesen idegen érzületet rejtegetnek magukban s már most ís kitör báránybőrükből a ragadozó farkas. Vesse ki őket, mert csörgősipkás politikusok, dacára a nagy függetlenségi tábor vezérei minden jelességének, dacára a nagy párt túlnyomó többsége loyalitásának, ha a benne kétségkívül lappangó idegen érzésű elemek érhajtó közvélemény a 48-as törvények lábbal tiprását látta még Bajza és Erdétyi János is, «elkeseredve vállalkoztak a köztársasági eszmék hírlapi terjesztésére«. Petőfi szabadságharcunkban «az első detronizáló* a királyok elleni éleshangu versekkel, melyek országszerte sértették a közhangulatot, leszámitva a demagógokat. De az önérzetes, makacs fő, a végletek embere, ki később a katonai rend ellen elkövetett hibáiért összetűzött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel s Klapka tábornokkal, mit törődött a divatos felfogással, hiszen vele sem gondolt a világ akkor, mikor az élet tövisei megsebezték testét. Ö «költői kötelességének tartotta a sötétben vi'ágitani», mert szerinte a költő • a szabadság örök lámpája*. E visszatetszés magyarázza meg, legalább részben, hogy a Kis-Kunságban a képviselőválasztáson megbukott. Igaz, hogy a választóihoz intézett, programmját is olyan büszkeség és dacosság jellemzi, akárcsak a ' forumon szavazatokatkéró Coriolanust hallanók*. A bonyolult politikai viszonyok s a kormány és az országgyűlés erélytelensége mindjobban hatnak rá és elkeseritik a költő lelkét. Ekkor irja meg az Apostolt és erősen kifakadó lirai költeményeit. Később azonban, midőn már nemcsak harcra tüzel, hanem maga is honvédnek áll, midőn a csatában kitünteti magát, midőn vitézségi érmet kap s közben lelkesítő riadóit és a hősöket dicsőítő költeményeit irja, a < közvélemény ismét magasztalással fordul feléje* s visszaszerzi előbbi népszerűségét. A szabadságharcnak minden eseményét élénk figyelemmel kíséri és költeményei a szabad.nágharcokozta hangulat szüleményei. Istent kér, embert lelkesít. Eleltünődik a régi dicsőségen, kérdezgeti magától, hogy alszik-e a magyar vitézség, vagy valóban kihalt már az ősök elhunytával. Kétségében Istenhez fordul s kéri őt, hogy ne hagyja a nemzetet a vész idején : «Oh magyarok Istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelít, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsőségére*. (Kemény szél fuj.) Ez a kérelem, ez az imádság még hatalmasabb, midőn buzdít, hogy minden magyar rójja le tartozását a hazának, mikor kifejezi azon óhaját, hogy legyen az egész Magyarország egy hadsereg, akkor szent céljukat, a szabadságot elérik : <Es te Isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel légy vele, Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Yilágdöntő haragodat Fegyvereink élére !> (Föl a szent háborúra.) A mily buzgón kéri Istent, hogy ne hagyja a magyart a vész idején, ép oly buzgón lelkesít a szabadság védelmére. Meg kell mutatni, hogy a magyaron a veszedelem nem fog ; ne sajnálja senki azt a hitvány életet, csak a magyar legyen szabad : «&. legelső jeladásra Kiállunk, Ha elesünk, uj sor áll föl Utánnunk. Ha két magyar marad is a Világon •. (Csak e kettő szabad legyen, Nem bánom!)» (Van-e mostan olyan legény. . . .) Hogy jobban buzdítson, allegorizálja a hazát a ledőlt szoborral, melyet a sok vész alapjában megingatott és a posványba döntött. így van a magyarral is ; egykor tündökölt, most régi fényének

4 árnyéka sincs meg. De kiemelték már a szobrot a posványból, áll már a magyar haza. De a szobrot teljesen tisztává kell tenni, csak akkor lesz ideje a pihené-nek, de még ekkor se, majd akkor, ha a szobrot régi helyére emelték, ha a magyar név oly dicső lesz, mint a nagy ősök alatt volt. Gyönyörűen buzdit minderre : • Föl kell emelnünk a szobrot megint A hegyre, melyen egykor tündökölt, Amelyről olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra.* • Föl nemzetemnek apraja, nagyja ! Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsőség arra, aki dolgozik . . . Válasszatok most: szégyen, vagy dicsőség!* (A ledőlt szobor.)