Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-28 / 26. szám

XII. évfolyam. Keszthely, 1908. junius 28. 26. szám. DÉK 1 V>Bi(iK;ií hetilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a szerkesztőség címére kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. — f. 5 K. — f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 50 f 20 f. Nyilttér petitsora 1 korona. Aratás. (—i.) Péter és Pál hetében megpendül a kasza az aranykalásszal ékes mezőkön. Fürge munkáskezek takarítják a termést mindenfelé. Benépesül a határ s az aratók vidám serege versenyre kel a pacsirtával. Élet, elevenség honol az egyébként csendes tájakon. A gondtalan vidámság láttára azt hihetné az. ember, hogy valami kiválóan bő esztendő köszöntött ránk. Pedig dehogy. A gazda gondterhes arca egészen másról beszél. Sok, nagyon sok gond nehezedik vállaira s épen nem lehet csodálni, ha munkásainak gondtalan vidámsága közepett is borús arccal, redős homlokkal jár. Egész évi fáradságának gyér gyümölcsét takarítják. Mert rossz idő járt a gabonafélékre. A száraz tavasz, majd a forrón, kánikulai hőséggel beköszöntő nyár hirtelen megérlelé a vetéseket s a sovány gabonafejek épen nem kecsegtethetik bö terméssel. Igazán, kétségbeejtő helyzete lesz hova-tovább mezőgazdáinknak. Nemcsak a megélhetés súlyos nehézségei, de az évről-évre fokozódó munkásigények kielégítése, a forszírozott papirgabona-kereskedelem, mellette a súlyos adóterhek, egyaránt veszélyeztetik egzisztenciáját. Nem csoda, ha reményvesztetten, csüggedten tekint a jövő elé. Mit, mily megpróbáltatásokat hoz az még rá? Lesz-e, lehet e még reménye ahhoz, hogy ősi foglalkozása mellett kitarthasson ? A mai viszonyok mellett alig. Alapos, gyökeres változásoknak kell bekövetkezniük, hogy a nemzet zömét képező mezőgazdasági osztály fennmaradhasson. Uj, jövedelmezőbb termelési ágak meghonosításával, a túlságba csapó igények csökkentésével, az eddig nagyon is szétforgácsolt erők egyesítésével, tán sikerül létüket biztosítani, de csakis akkor, ha ez a legközelebb már megtörténik. A magyar gazdák atyja, Darányi miniszter, tudja, látja a veszélyt s igyekszik is azt elhárítani. Legújabban benyújtott törvényjavaslata is ezt célozza. A törvényjavaslat mezőgazdasági kamarák létesítését tervezi, amelyek hivatva lesznek irányítani a gazdasági egyesületeket, szövetkezeteket és közérdekű feladataik teljesítésében anyagi segélyben is részesiti őket. Szóval szervezve lesx a széttagolt gazda-társadalom. E szervezkedésben mi nem uj osztályharc felidézését látjuk, de igenis azt, ami egyenes célja a javaslatnak, hogy a kultura modern eszközei szolgáltassanak ki a millióknak, vezettessék be uj termelési ág, gyarapitassék a gazdasági haszon. Ez a cél nagy nemzeti jelentőséget kölcsönöz a javaslatnak s ha sikerül — mint hisszük és reméljük, hogy sikerülni fog életbeléptetése — akkor a sok vérrel áztatott magyar föld tulajdonosai, művelői egy jobb korszak küszöbéhez értek. Lesz még aratás, vidám, gondtalan, melyen a gazdának most gondterhes arca felvidul s együtt örül a munkásokkal. Újra felhangzik majd a muzsikaszó s a gazdának nem lesz teher, ha felujulnak a már-már feledésbe menő aratási ünnepélyek s a kalászkoszoruval kedveskedő munkásseregnek nem egy kényszeredett, tessék-lássék vendégségben, de igaz, magyaros és szívesen adott áldomásban lesz része. Ugy legyen ! * A BALATONVIDEK TÁHCAJA. Amorette. Egy lovat hívtak Amorette-nek. Egy karcsú, világosbarna, selyemszőrü lovat, amely csupa ideg volt. Egy pillanatig sem maradt nyugton. Hol a lábait emelgette, hol a nyakát forgatta, hol a farkát csóválta. Amorettenek Csorbay báró keresztelte el, mert, a mikor a ló a kastélyába került, a legelső dolga az volt, hogy kiszakította magát a lovász kezéből és szilajon nekirugtatott egy kerti gipsz amorettenek, amely ezer darabra törve hullott a virágágyak közé. — Az amorette! — kiáltotta ijedten a bárónő. Mire a báró csettintett egyet a nyelvével. — Az Amorette meghalt, éljen Amorette ! Ez volt a szilajvéiü paripa keresztelője. A lovászfiú két héten keresztül minden reggel másfélóra hosszat ült* meg Amorettet, hogy kissé ráncba szedje. A tizenötödik napon a bárónak kedve kerekedett kilovagolni rajta. Es egy fél órával később összezúzott, koponyával hozták őt haza. Amorette ugy odavágta egy éles szikla tövébe, hogy az agyveleje kilocscsant. Harmadnapra temették. A báróné, aki mindössze huszonhárom éves volt, amikor özvegyen maradt, a tragikus eset, után mintegy félesztendeig utazott a külföldön. Egy nő rokonával bebarangolta Itáliát, bánatosan merengett, a sziciliai partokon, egy-két könnyet hullatott a Földközi tengerbe, amikor a hatalmas gőzös Afrika felé röpítette, amikor spanyolföldre lépett, az arcszíne már viszszauyerte régi üdeséget. Nizzában már mosolygott, amikor pedig haza érkezeit, szebb volt, mint valaha. Egyenesen a birtokára utazott. A csa ládi kripta ajtajában, férje oszladozó teteme fölött rövid imát mondott azután végig sétált a kertben, a hol éppen rózsákat nyesegetett a kertész. A bárónő néhány pillanatig szótlanul nézte a hű szolgát. Azután hirtelen ezt, kérdezte : — Mi történt Amorette-tel ? — Le kellett volna bunkózni, méltó ságos asszonj

T, azt a bestiát, de hát nem kaptunk rá engedelmet. Ott van az istállóban. Ugy tudom, hogy a szomszéd birtokos alkszik rá. — Ki az ? — Szentjóbi nagyságos ur. Hogy nem félti a bőrét ettől az állattól! — Legjobb is lesz, ha eladjuk Nem akarom többé látni azt az állatot! — tette hozzá halkan a báróné. Rövid csend következett. Az emlékek árnyéka suhant végig nesztelenül és komoran a kert fái között. — Mondja meg az ispánnak, hogy adja el azt a lovat — mondotta végre a báróné ós lassú léptekkel fölment a kastélyba. Másnap Amorette már a Szentjóbi© volt,, a szomszéd uradalom fiatal uráé, aki a terjedelmes birtokot röviddel azelőtt örökölte a nagybátyjától. Szentjóbi attasé volt a párisi nagykövetségen, amikor hírét vette a nagybátyja halálának. A testamentum őt tette meg általános örökösévé. Szívesen szakított addigi pályájával, amelylyel kezdettől fogva néni nagyon szimpatizált. Amikor Amoret.tet uj otthonába vezették, Szentjóbi gyönyörűséggel nézte a tüze§ állatot. Másnap leggel már fölnyergeitette és útnak indult vele a sárréti erdő felé. Lassan ügetett a virágzó, illatos ákácok alatt a Szűz Mária szobráig. Ott ketté vált az ut. Szentjóbi balra nógatta a lovát, de hiába, a makrancos állat jobbra tartott. Ostorcsapás, sarkantyuzás hiábavaló volt. Amorette nem tágított. Végre is a gazdája volt kénytelen engedni. Amolette tehát jobbra vitte a gazdáját ; búzaföldeken, kukoricán keresztül vágtatott, majd letért az országútra, még egy-kettőt kanyarodott s néhány perc múlva megállott a Csorbay-kastély rácsos kerítése előtt. Szentjóbi idegenül nézett szét. Majd rövidebbre fogta a kantárt és az ostorával nagjrot húzott a ló büszkén iveit nyakára. Amorett ós fölágaskodott.