Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-06-21 / 25. szám

2 1908. junius 21. csak vissza. Nem rég fényes depu­táció járt Budapesten Andrássy bel­ügyminiszternél és Justh Gyula ház­elnöknél, hogy Kolozsvár rendőrsé­gének államosítását kérje. A válasz utalással a közelmúlt tapasztalataira mind két helyen el­utasító volt. De hát vannak gyengébbek, kik­nek memóriája: homályos; logikája; sánta. Ők nem okulnak. Gondolko­dásuk egyoldalú és elfogult. Álla­mosítanának, nem is. Erős hazafias és erős liberális mezben szeretnének páváskodni a nemzet előtt. A vár­megyék és egyéb nemzeti intézmé­nyek államosításáról hazafias szem­pontból már ők sem akarnak hal­lani. De menten megsántul a logi­kájuk, mihelyt a katholikus vagy egyáltalán bármil} 7 felekezeti ügyre gondolnak. Különösen vörös posztó szemükben a felekezeti iskola. Em­lítésére is megvadulnak s rögtön államosítás után kiabálnak. Ezt a logikátlan hangot hallottuk ismétel­ten megszólalni az ingyenes nép­oktatás törvényjavaslatának tárgya­lása során. Minden kommentár helyett eze­ket az urakat emlékeztetjük a múltra és figyelmeztetjük a jövőre. Jöhet­nek még idők mikor az önkormány­zatot a legszélesebb körre terjesz­tenők ki. Ha az erőszaknak egy esetleges próbálkozása kezében az egész központi hatalommal letörte is a jelent. Megmaradt még az ön­Icúrmányzata felekezeti iskoláknál a nemzet reménye. Mert akié az is­kola, azé a jövő. Ebben az önkor­mányzatú iskolában a hatalom az egy ellenőrzésen és felügyeleten ki­lopva jár a képzelet és imádkozni a vá­gyakozás. Gizike hirtelen magára kapta a köny­nyü báli belépőt, s amily gyorsan jött, ugy akart távozni, mikor tekintete ráesett az ágya melletti aranyozott, mahagóni fából faragott kis asztalkára, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony a táblája, aranyból ki­veit cimer rajta, fehér velúr a papírja s fekete betűkkel van irva belé egy fiatal leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása, szóval ez a kicsi jószág az állandóság szinébe burkolva, volt az ő egész világa. Odalépett hozzá, ajkához emelte és rálehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, melynek perzselő hevét még nem érezte más, csak a papa, mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán irni kezdett. Ott, ahol elhagyta, szapora betűkkel, görbe, dőlt sorokkal. Február 12-én este 10 órakor. Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba, nem akarja megrontani az ő kicsi lánya nagy örömét. - Ez az első bálom, ma leszek nagy leány, ón le­szek a legszebb, én táncolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki sem mondhatom. Pá, édes kis naplóm, majd ha hazajövök, elmesélem neked, hogy mulattam. Aztán felszökött, fürgén, ruganyos lépéssel, pihegő kebellel sietett ki a menj^­országból a siralom völgyébe. Az történt ugyanis, hogy mig Gizike naplóját megirta, a méltóságos ur egy nagyot talált csuklani, de oly nagyot, vül egyéb eredményt el nem ér­het a nemzeti ügy ellen. Jó lenne erre gondolni a liit­vallásos iskolák ellenzőinek s mi ugy gondoljuk, hogy logikájuk gyó­gyulása lenne az első szembetűnő eredmény. Pedig ez is valami. Sőt igen nagy valami a mai széthúzó világban. Ne a mindenáron való államositáson törjék az urak a fe­jüket, hanem a gyöngének bizonyult nemzeti erő regenerálásán. Az ál­lami, vagyis a nemzeti hatalom mű­ködésének egészségessé tételén. Ez pedig nem a minden nemzeti ügyet és erőt abszorbeáló államositás gon­dolatában, hanem a központi erők helyes decentralizációjában áll. Dip­lomavesztésre lenne méltó az az or­vos, ki a tagokból a vért, csak azért, hogy egyszerre sok vért lásson — a szivre és a fejbe hajszolná. Adják vissza az urak a tandí­jat liberális professorailmak, mert sem a memóriájuk nem jó, sem a logikájuk nem helyes. A nemzet pe dig többé tanulni nem akar az olyan professoroktól, kiknek sem a fejük, sem a logikájuk nem egészséges. Azok a felekezeti iskolák pedig majd csak a jövőben is szolgálni fogják azt a szent ügyet, melyet évszázados múltjukban annyi dicső­séggel szolgáltak, szolgáltak akkor is, mikor Vázsonyi ós Trsai : állami ideáljai még csak — a holdban voltak. Keszthely és Balatonvidéki ké­pes levelezőlap újdonságok igen nagy választékban kaphatók Su­jánszky József könyvkereskedésé­ben Keszthelyen. Ismét elárusí­tóknak nagy árengedmény. hogy a lélek abba a minutába elröpült belőle oda, ahol a párducos, kacagányos ősei már századok ói a várják a monoklis utódokat. Ahogy Gizike megtudta mi történt, fekete lett előtte a kékbe burkolt szoba, megtántorodott. A gondos mama, aki e szörnyű pillanatban is csak roskadozó kis leányát látta, gyöngéden átkarolta és visz­szavezette szobájába. A magára maradt Gizike előtt sötét lett a világ, sötét szobájának fehér tapé­tája, a duzzadó csipkével boritott fehér ágy függönyeit összetartó kacagó ámorkák mind-mind sirui kezdtek. Addig-addig sir­tak, amig Gizikéből is kitört az elfojtott görcsös zokogás. Lehajtotta fejét patyolat karjára s meg-megrándult harmatos teste. — Patak folyt az arcán, s amint felszáritá csipke kendőjével, ráesett a szeme kicsiny napló­jára, amibe idáig csak öröm és boldogság volt irva. Még reszketett lelke, fázósau bur­kolta be magát köpenyébe, felszaladt a hideg szivéből agyába, s azt a gondolatot, mely ott volt elrejtve lelkének mélyében, a kinos vergődés napvilágra hozta. Kezébe vette a tollat s a könnytől ázott fehér papirosra otromba betűkkel, reszkető kéz­zel leirta gondolatát, s belehelte a leirt gondolatba egész leányleikét. — Én édes istenem — ezt irta Gi­zike — van-e boldogtalanabb lány ezen a világon, mint én, hogy éppen ma kellett a papának meghalnia ? . . . Sági János urnák, a K. H. segédszerkesztőjének. Mosolyogva olvastam a hat hasábra terjedő mosakodást. A pünkösd ugyan el­múlt, igy annak verőfényét nélkülöznöm kellett, dehát, szó ami szó, még igy is jót mulattam rajta. Fényesebb elégtételt igazán nem kaphattam volna. Nem is vá­laszolnék rá, ha véletlenül meg nem csú­szik a segédszerkesztő ur gyakorlott tolla s holmi oktató és atyáskodó hangot nem vegyit a különben szelid, a zetír lágy suttogására emlékeztető sorok közé. Igazán mondom, nem ismerek Önre, s engedje meg, hogy ez uton fejezzem ki őszinte csodálatomat, és bámulatomat azon a művészi alakitóképességen, melyet cikke megírásakor kifejtett. Mondják, hogy a cameleonnak sok szinváltozata van, de ón ugy hiszem, hogy Ön még ezen is túltett. Ha a vérengző és ragadozó farkas báránybőrbe búvik, megtévesztheti a juho­kat, de csak egy pillanatra. Szemeinek vért szomjazó tekintete, fogainak csat.tog­tatása, hamar felfedik a ragadozót s félve iramodik a nyáj a veszedelmes ellenség elől, figyelmeztetve a pásztort az alakos­kodó, lappangó bestiára. Ön is egy ilyen báránybőrbe bujt farkas, t. segédszerkesztő ur! Megengedem, hogy hasonlatom sántít, de csak egy te­kintetben, t. i. hogy a farkas bátorságát elfelejtette örökölni. A pásztor furkósbot­jának láttára megszelídül, mint a jól dresz­sziiizott kuvasz. Szelet vetett egy évtizeden át, miért nincs hát bátorsága a vihari, learatni ? — Felkorbácsolta, izgatta a kedéljeket, gúny tárgyává tett személyeket, sárba tiporta val­1 sa legszentebb tanait, fanatikus ellensége volt az egyház szolgáinak, az általam nagyrabe­csiilt és tisztelt kath. papságnak. A reve­renda, lett légyen az fehér, vagy fekete, piros posztó volt az On szemében mindig. Porolta is következetesen, biztos tudatá­ban levén, hogy annak viselői nem üthe­tik vissza. Nem, mert különben ellenke­zésbe jönnének magasztos hivatásukkal, ál­lásukkal. Én éveken át tétlen szemlélője vol­tam annak a hajszának, melyet ez érdemes és tiszteletre méltó osztály tagjai ellen a K. H. hasábjain Ön megindított Mint más vallású embernek, nem állt eddig módom­ban védelmükre kelni, bár mondhatom, ré­gen megcsömörlötcem attól a Uangtól, me­lyet az Ön magas nívón álló lapja ellenük állandóan használt. Ez volt higyje el nekem az egyik in­dító ok arra, hogy beléptem a Bv. szer­kesztőségébe. A másik, hogy holmi csekély kis hivatást én is éreztem magamban az újságírásra. Két év óta vagyok itt s szolgálom, bár névtelenül, de becsületes hűséggel vá­rosunk felvirágoztatásának ügyét s egyúttal várva-vártam a kínálkozó alkalomra, hogy a harcot Önnel, értsen meg, csakis Önnel, felvehessem s igaz meggyőződésem mellett síkra szállva, azt az utolsó csepp vérem­mel is megvédelmezzem. Most, két óv multán, kínálkozott erre alkalom. Hogy miért ily későn, az majd az alábbiakból kitűnik. Ön meglepetést színlelt s ugy tüntette fel a dolgot, mintha halvány sejtelme sem lett volua róla, hogy én a Bv. szerkesztő­ségének tagja vagyok. Ej ! ej ! De rövid a memóriája hosszura nőtt uram ! Hát nem emlékszik már arra, hogy ón egy izben jártam Önnél a Bv, dolgában, holmi szer­kesztői izenet miatt ? Akkor Ön tudomá­sul vette, hogy én a lapnál vagyok, sőt Ígéretet is tett nekem, hogy felhagy az örökös piszkálódással. Igaz, hogy Ön akkor is ki akart, bújni a szerzőség alól, felhasználva köpönyegül a távollevő felelős szerkesztőt, majd a kiadót s csak is azou határozott kijelentésemre, hogy, ha nem vállalja a szerzőséget és nekem rögtön elég­tételt nem ád, majd szerzek ón magamnak

Next

/
Thumbnails
Contents