Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-09-08 / 36. szám

1907. szeptember 15. BALATONVIDÉK 5. lehelövé tenni, bogy a törvény intenciói­nak megfelelően az a községi gazdasági ismétlő-iskola földhöz juthasson, bogy a nép gyermekeinek zsenge szivét ismét meg lehessen hódiiaui a magyarföld szereteté­nek, a földmivelés nemes munkájának s ezzel a hazaföldjóuek. Nagy feladat vár e tekintetben isko­láinkra. Reméljük megértik a kor intő sza­vát s a tanításban : a legszükségesebbek­nek adják az elsőséget. Igy nevel az iskola. Es ezzel a ta­nító teljesen megfelel céljának. Tanít és nevel is. Nevel az életnek, munkaszerető fiakat és leányokat. Akkor kevesebb lesz a proletárság s több a munkás, megelégedett egyén. Az iskola pedig nemcsak szociális és guzdasági, de valójában honmentő munkát végzett. Egy kis elmefuttatás. ii. Valóban igHzuk van azoknak, akik azt mondják, hogy igen erős szociális kötelék a nyomor. A nyomor humoros felfogása elég jó filozófia ahhoz, hogy helyesen ÓJ am-llett emelkedetten goudolkozhassék az ember. Az iljen emberek közt mindig több j a jótékony, a jóttévő ember, mint azok ' közt, kik csak jó módot látlak maguk előtt * a szegénységet csak mint fogalmat, is­merik. Mások a züllött emberek. Mig a nyo­morgók becsületesek, ezek lelkileg sokszor gonoszak. Ezek kevés kivétellel örülnek a züllött állapotnak. De ezek közt még na­gyobb tán a kollegiális összetartás, mint a tecsületes nyomorgók közt.Ezeket a szenny, a közös mocsok tudata tartja össze, míg azokat csupán a nj'omor. De a gazdag embereket is összetartja valami. A péuz. E'. szintén hatalmas szo­ciális kötelék, bár kissé furcsának tiinik fel. A pénz biz' nagy hatalom : vele a mű­veltség, a tudomány is csuk nehezen ver­senyezhet az egyén által képviselve. A legridegebb osztályt kétségtelenül a pénz­arisztokrácia képezi, mely szigorúan körül­bástyázza magát azokkal szembeu, akik nem születtek tőkepénzeseknek. Van aztán u. n. középosztály is. Azt azonban vajmi nehéz eldönteni, hogy egyó­nenkint, kik tartoznak ide. Ma ugyanis a legtöbb ember többet mutat, mint amije van, tovább nyújtózik, mint takarója ér, hogy el ne maradjon eseileg egy másiktól. Általában azonban ezen osztály az iparo­soké ós kereskedőké s igy kétségkívül ép­pen hasonlónemii foglalkozási körük a köztük lévő szociális kötelék. A gazdag a kevésbbó jómódúnak, a nyomorgó a züllötteknek a világért sem nyitná ki az őket körülvevő bástya kapuját, pedig érzik, hogy egymásra vannak utalva. Emberi gyöngeség, hogy a legtöbben arisz­tokraták lefelé és demokraták fölfelé. (Eöt­vös.) Már most ilyen társadalmi viszonyok mellett eresztik szélnek egyes szájhősök, hogy a »haza« csak frázis s hogy csupán a nemzetközi szociálizmns válthatja meg az emberiséget Hisz egy kisebb területen, pl. nálunk Magyarországon sem lehetséges a teremtésénél fogva önző embereket egy egészséges társadalomba egyesíteni, hogyan lehetne ilyes kompromisszumot, az egész vi­lág társadalmai közt létesíteni ? Nem érzelmi húrokat akarok pengetni, nem hivatkozni az Ősök érdemeire, a nagy­apák gondos munkásságára, a hazHszeretet szent érzelmének magasztos szépségére ; nem mondom az Amerikába vitorlázó szo ciális'ának, hogy évek multán idegenben nagyon fáj majd neki valami ; csak a kö­vetkezőket említeni : Az élet ideálok nélkül vajmi keveset ér. A technika hatalmas vívmányai még nem elégilik ki az embert. S van-e szebb ideál a világon egy hatalmas, jómódú s főleg művelt államnál? S mily önérzet kell hogy áthasson bennünket, midőn ezt mond­hatjuk az ilyen államra : ez az én hazám ! De ilj'en hazára csupán munkával, küzd s­sel lehet szert lenni, nem pedig kivándor­lással. Az o yau ember lelke na^y szegény-, ségre vall, kinél a legszebb ideálnak, a > hazát-nak, nem mondom fogalma, hanem nemes érzése, a hazaszeretet, kihalt. Azt mondhatnák némelyek erre, hogy a nyomor, a legnagyobb tanítómester, ezt a nagy ós szép ideált is félreszoritja. De nem igaz ez, hogy akkora a nyomor ná lünk. Nem a nyomor, nem is a kormány az oka legtöbb esetben a kivándorlásnak, hanem a nép hiszékenysége, péuzsóvárgasa, korlátoltsága. Meg lehet élni nálunk is, ha nem ebben a faluban, eggyel odább. De a magyar paraszt mindenkinek ós mindent hisz, csak egyszerű logikájával ne ellenkez­zék és főleg sok legyen az uri élet. s az arany osillogtatása. Ezt láthatjuk szomo­rúan nemcsak a képviselőjelöltek megvá­lasztásánál, de a kiváudorlási agitációk si­kereiben is. Mások azt mondhatnák : beszélhetsz te annak a buta parasztnak idealizmusról ! Ezeknek tán van némi kis igazuk, A műve­letlenség azonban nem az ő hibájuk. De ez sem áll a maga teljességében, amint azt pl. beszélgetésem egy atyafival bizonyítja. Ez azt mondta : ha az apám nyolo gyereket fel tudóit nevelni ezen a földön, én szé­gyelleném magamat, ha két fiammal itt hagynám hazámat ! pedig én is keserves munkával szerzem meg a mindennapit. Ha nem is a kifejlődött, ideálizmus, de legalább nagy fogékonyság az ideáliz­mushoz vau meg a magyar néplélekbon. S mégis bámulatos, hogy nálunk mily nagy mértékben ki van fejlődve a nemzet­közi szociálizmns. Nálunk, hol éppen leg­nagyobb szükség volna egyöntetű munkára, ös)>z«t; rtásra. Mennyire másként, volna, ha uiindei.magyar ember szóval ép ugy, mint tet­tel a magyar vér javára dolgoznék, a magyar államiság tökéletesitéséu és nem idegen nem­zetgazdaság érdekében fáradoznék. Itthon egye őre ha fél tál ételt ennék is egész he­lyett, ami családjaink összessége, az igy gyámoltalan, de akkor hatalmas magyar nemzet menue előre és rövid idő múlva boldog otthonná válnék ez a haza minden szerető magyar részére ! Kardos Zoltán. M. Combes otthon. A volt francia miniszterelnök, aki ki­űzte a szerz- teseket és apácákat Francia­országból, megfér velük békességben ott­hon. Ellensége papnak, szerzetesnek min­denütt, csak otthon, a saját, kerületében türi meg őket, sőt, pártfogójuk, gyániolitó­juk. Vérbeli Testvér, Veuerabilis, mér­ges radikális ós szocialista mindenütt., d© otthon, választói között konzervatív, sőt klerikális, ugy, hogy a minden idealizmus­tól megfosztott, kipusztított országban egy kis oázist teremtett, a maga számára abból a vidékből, departemeutból, amelyet, a se­szárnyra kelve lelkünket izgalomba hozza, szivünket hangosabban dobog'atja. Ne ha­ragudjék rám, hogy fé tem minden lépé­sét, hogy azt szeretném, ha örökké csak az én szemembe nézne s nekem mondaná, hogy szeret igazán, végtelenül. Csak arra kérem most még, hogy ne felejtkezzék el rólam, hanem gondoljon néha rám, ki nagyon árva, elhagyott leszek maga nélkül. Es mégegyszer egymásba kulcsolódott tekintetük, még egyszer megszorították egy­más kezét s egy hosszú, forró csók után egyedül maradt Zilahy Béla, a fiatal író az utcán, mig a leány siető léptei elhang­zottak már az Andrássy-uti palota kapuja alatt. II. Enyhe őszi szellő rezgette a vad­gesztenyefák hulló, sárga leveleit, mikor Hortobágyi Dénes, a gazdag földbirtokos kirobogott diszes fogatán leányával palo­tájának kapuján. Alig kelt még fel a min­dig későbben ébredő nap s a házrengete­gek lakói még mély álombau szunnyadtak. Csak egy fiatal ember rótta végig nagy léptekkel a hulló levéllel beborított gesz­tenyesort s néha-néha meg-megállt, mintha hallgatóznék. Amint azonban meghallotta a palotából kirobogó fogat dübörgését, nem bitt tovább haladni, fáradtan dőlt egy fa törzséhez és sóhajtva intett bucsut a fo­gat felé, mely magával vitte szive szerel­mét, lelke boldogságát, édes üdvösségét. A kocsiban pedig némán, szótlanul ült Hortobágyi Lenke s amint látta szive bál­ványát, nem tudott többé parancsolni kín­jának, leborult a kocsi párnáira s zoko­gott, sirt keservesen. Mit ér akkor a kincs, a vagyon, gazdagság, ha megtagadják azt, mit a szív kiván, ha elérhetetlen az, amit az elkeseredett lélek szüntelenül óhajt. Hasztalanul járták be Hortobágyiék a gyönyörű Olaszországot, hiába tárta fel előttük gyönyörűségeit, élvezeteit Riviéra, nem szűnt meg a leány sorvadó hervadása. Nem hozott neki javulást a korán kifej­lődő délszaki tavasz a földközi tenger enyhe szigetein s nem okozott neki örö­met Párisnak százféle mulatsága, szórako­zása. Az ö szive csak egy érzelemmel volt tele, az ő lelkét csak egy reménység táp lálta, hogy valamikor még keblére ölelheti azt, kit árván, egyedül hagyott el ott a sárgult leveleit hullató gesztenyesorban Mindennap leirta buját, bánatát, ke­serű v ágyódását szive imádottja iránt, min­dennap küldött neki egy illatos levélkét, mely csak az ő utána való vágyódással volt tele, melyből csak a lángoló szerelem sugárzott ki s a legnagyobb gyönyörűsége az volt, ha az ő leveleit olvashatta, mik hasonlókép csak lángoló szerelemről, örök hűségről, boldogságról beszéltek. Elmúlt az illatos virágokban bővel­kedő tavasz, eltűnt égető melegségével a forró nj ár s az ő érzelmei, az ő gondola­tai nem változtak. Újra hullatták elaszott, sárga leveleiket a téli álomra készülő fák és sikongva jajgatott a lombjavesztett ágak között a hideg őszi szél s az ő szivének nem hozott enyhületet senki, semmi. Fá­radtan, kimerülve érkezett atyjával egy kis fürdőhelyre, honnét rövid tartózkodás után haza szándékoztak a rég elhagyott fővárosba. Itt azonban váratlan dolog történt vele, mi teljesen megváltoztatta eddigi életét. Szomorú, borongós őszi reggel volt s ő szokásához híven egyedül indult a fürdőt övező erdős dombokra, hogy reg­geli sétáját elvégezze. Szinte könnyebben érezte magát, hogy kimenekülhet a zárt falak közül és egye­Akar-e On megbizható és szolid kelyen vásárolni ? Igen ? ! KESZTHETYEN Neumark Adolf üzletét a városkáza w átellenében, W ki férfi-kalapot, feihépnemüt, férfi, qői és ggermekfaapisqgát, qői kézimnnkát, rövidárut gib, jö minő^égbeq raktáron tart. jjS

Next

/
Thumbnails
Contents