Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-08-04 / 31. szám

2 1907. auguszus 4. ral vagy olvasókörrel hány község dicsekedhetik ? Azt pedig senki sem vitathatja el, hogy népünkben megvan a hajlandóság a tanulásra. Ha nincs alkalma tanulni jót — beveszi amit nyer, a legzöldebb tanokat ís. Ebben van nyitja a szociálista vándorapostolok és röpiratok sikerének. A nép szociális, vallásos művelésének elsőrendű feladata ismét sürgősen követeli, hogy vele foglalkozzanak az arra hivatottak. Erre pedig legcélravezetőbb alkalom a kath. nagygyűlés. Legfőbb ideje ennélfogva, hogy azok is, kik eddig bizonyos kétkedéssel szemlélték a kath. társadalom tömörülését, felhagyva indokolatlan szkepsisükkel, a közéleti és társadalmi tevékenység e hatalmas orgánumát: a kath. nagygyűlést tisztultabb szemüvegen szemléljék s annak munkájában résztvegyenek. Aki tehát épülni, tanulni és bizalmat meríteni akar saját hittestvéreínek buzgóságából, jól teszi, ha ellátogat a pécsi kath. nagygyűlésre. Egy szép multu kulturváros lelkes polgársága tárt karokkal várja az érdeklődő kath. testvérek érkezését. Mi ugy gondoljuk, nem lesz oka senkinek megbánni részvételét kath. testvéreinek ez örömteljes manifestacióján. Annál kevésbbé, mert a nyújtott anyagi kedvezmények kevés áldozattal lehetővé teszik ezt bárkinek is. Vármegyénk és vidékünk kath. polgárai tehát jól teszik, ha minél nagyobb számmal részt vesznek és osztoznak pécsi testvéreink örömében. Egyesüljünk. Rossz időket élünk. A létfenntartás évről-évre súlyosabb teherként nehezül a középosztálybeli családfők vállaira, ugy anuyira, hogy hova-tovább le kell roskad1Uok az elviselhetetlen teher alatt. Súlyos bit ja helyzetüket az is, hogy nincs semmi kilátás, reménység a változásra. Ép egy éve lehet, hogy az országszerte beállott drágaság ellen felzúdult a társadalom szélei rétege s orvoslást követelt. Követelte, hogy egzisztenciáját biztosító anyagi javadalmazást nyerjen, azaz, hogy a régi jó időkben megállapított fizetés a megélhetés nehézségeinek figyelembe vételével emeltessék. Történt, is valami, de az oly elenyésző csekélység, hogy említésre sem méltó. Az elégedetlenség hangos moraja hangzik mindenfelől. Hogy többet ne említsek, itt vannak p. o. a vasutasok. Fizetésrendezésük, mely e hó elején lépett életbe, nem elégíti ki őket. Egyes főbb hivatalnokoknak talán megtelelő, de a nagyobb rész, különösen pödig az altisztek és szolgák bizony nagyon csalatkoztak reménységükben. Az a néhÍDy korona, mi nekik jutott, bizony nem változtat helyzetükön. Egy 20 óv óta szolgáló vasúti őr pld. 60 koronát kapott. Eddig volt 540 koronája s most van 600. Tessék ebből a csekélységből ebben a drága világban 5 gyermeket nev.dni, ruházDÍ s nekik mindennap legalább keÍ

iiveret adni. Nehéz mesterség ugy-e bár s ueui hiszem, hogy bárki is vállalkoznék rá. A szegény vasúti őr, tehát irigylésre épen nem méltó, habár elseje óta élvezi is a javított fizetést. így fest az a sokat emlegetett, fizetésrendezés a valóságban. S ez nemcsak a vasutasoknál van így, d* igy vau és lesz a többi tisztviselőknél is. És — nevessenek ki bár — de határozottan merem állítani, ez csak hasznukra fog válni. Hogy mikóp, azt majd elmondom. Az általános elkeseredés, a közös nyomor, az eddig külön-külön táborban küzdő s egymás érdekeit nem támogató, de sokszor hátráltató osztályokat előbb-utóbb egyesíteni fogja s ez egyesülés lesz egy szebb és jobb jövendő hajualhasadása. Az egyesülés oly erőt, tekiutélyt fog adui a hivatalnok-osztálynak, hogy vele a versenyt, a küzdelmet fel nem veh?ti senki. Régi igazság: Összetartásban az erő A szociálisták felismerték et igazság nagy horderejét s meg is valósították. Tessék megnézni az ő falanksszá tömörült sorai— De mit fognak szólani atyám a békeszegéshez azok, kik eddig sem nézték jó szemmel hadaidnak pusztításait — felelt aggodalmasan Szelim. — Tedd azt, mit mondtam — riadt fel Ibrahim — s inig Szelim sietve távozott, hogy a parancsot teljesítse, Fatime újra magához ölelte Kanizsa rettegett parancsolóját, kinek égett az aica az örömtől es• boldogságtól. Mikor pedig elhangzott a minaretekről az imámok kiáltása, mely hirdeti a mozlimeknek a nap kezdetét, megfogta Ibrahim Fatime kezét ós vezette magával be a fegyveres terembe. Ott azután megállott egy remek művű fegyverzet előtt. Mégegyszer magához ölelte a lengő termetű leányt, mégegyszer megcsókolta annak biborajkát és" szólt : — Öltsd fel e fegyverzetet, kösd fel azt a kardot, mely ott függ a falon és várj reám a fehér lépcsőknél. Ezután gyorsan eltávozott. — Fatime azt hitte, hogy szétszakad a keble az örömtől, amint Ibrahim szavait hallotta. Tehát újra szabad lesz. Újra vágtathat rohanó paripán ós hallhatja az árnyas erdők madarainak énekét. IJjra fegyvert foghat s boszut, kegyetlen, boszut állhat azon, ki atyját lesújtotta. És sietve öltötte magára a fegyverzet egyes részeit s inig ügyes kézzel csatolta, kötötte magára a hideg vaslemezeket, újra elgondolkozott. Lelkében újra feltűnt az a "magas, kócsagtollas lovag, kinek láttára megremegett a tőr a kezében, kinek hangja lángralobbantotta szunnyadó szerelmét ós valami rémület szállott a szivébe. Ah ! ha az, kit oly mélyen a szivébe zárt, kinek alakja oly eltörölhettenül vésődött a lelkébe, egy volna azzal, kinek atyja parancsa szerint pusztulnia kell ! Es mintha valami rettenetes félelem szállotta volna meg a szivét. Néhányszor föl s alá járt súlyos fegyverzetében a süppedő szőnyegeken, melyek elvették lábainak zaját s mig karcsú derekára övezte a kezében tartott fényes kardot, mintha remegést érzett volna a szivében. De nem volt idő. Amint letekintett a kitárt ablakon, látta a harci kedvtől ragyogó arcú, napégette hadfiakat s hallotta Ibrahim dörgő hangját, ki parancsokat osztogatva járta be a spahik sorait, mig a kapn előtt két fekete mén rúgta, kapálta a homokos földet. Sóhajtva nézett körül mégegyszer a csillogó fegyverek között, azután keblébe rejtett a páncélja alá egy kis hajlékony tört s lengő fekete-tollas sisakját kezébe fogva megindult a vár udvarára. De mintha csak minden egyes lépésnél valami kötelék vonzotta volna viszszafele. Mégegyszer megnézte puha szőnyeges szobáját, hol annyit gondolkodott atyja parancsáról, hol olyan sokszor megjelent lelkében annak a szép daliának a képe, kit ott a Szigetnél látott hófehér lován először. Azután erőt vett magán, összezárta keblén vértezetének lemezeit, leeresztette sisakjának sürü rostélyát, megnézte mégegyszer kardjának hajlékony acélát s megindult a teremből az udvarra, hol már türelmetlenül várakozott rá Ibrahim. Megharsantak azután a kürtök s mig Ibrahim kat, ugy-e bár niucs hasalom, mely rést üthetne rajt. Pedig e falankszot. is, de különböző elemek alkotják. Csak egy közös — a nevük. Munkás mindannyi, bár az ipar száz ós ezerféle szakában is. Ok nem nézik le egymást, ők nem tesznek különbséget. Testvér az valamennyi, ha egyszer munleás a neve. Hát nem lehetne ezt a példát követui ? Nem lehetne testvér a hivatalnok is egymással ? En azt hiszem igen, csakhogy akkor ne resteljünk tanulni nálunknál élelmetebb, életrevalóbb emberektől. Mily szép volna, ha városonkint, vidékeukint tömörülne a hivataluoksereg s egymást testvérként szeretve, karöltve küzdene a közös célért, anyagi helyzete és társadalmi po8ÍtÍójának javulásáért. Amig különválva, a küzdelemből győztesen noha, vagy csak igen ritkán kerülnek ki, addig az egyesülés okvetlen biztosítaná a győzelmet az egész vonalon. Hogy példával igazoljam állításomat, itt, vau pl. a lakbérosztály kérdése nálunk. Évek óta külön-külön akció indult meg, hogy városunk h második lakbérosztályba soroztassek s az eredmény — semmi. Atn tessék egyesülui az összes érdekelteknek, kérjék ismételten együttesen, esetleg országgyűlési képviselőnk támogatásával is, én hiszem, hogy az eredménjr nem fog elmaradni. De az ily együttes akcióhoz nem egymás lenézése, elkerülése szükséges ám, hanem igenis egymás kölcsönös becsülése, mely a többszöri érintkezésben, barát kozáslau nyilvánuljon. Adjanak a keszthelyi hivatalnokok jó példát a vidéknek, a szomszédos városoknak azzal, liogy tömörülve, egymást testvérül fogadva fognak küzdeni a jövőben közös céljaikért. Az egyesülést megcsinálni nálunk tán sokkal könnyebb leeud mint máshol, azért hát uem kell késedelmezni, hanem fel a munkára s egyesüljünk. Hivatalnok. Tekintetes Szerkesztőség! Becses lapjuknak múltkori számában egy nyílttéri cikk jelenr, meg, mely a nagy nyílváuos.-ágnak szólt, és a »nagy közönség ítéletét provokálja.t Én nem képzelem magamat hivatottnak Hrra, hogy a nagy közönség nevében beszéljek, de mint a nyílmaga segitette a nyeregbe Fatimét, megindult a sereg, pusztulással, veszedelemmel fenyegetve mindent, mit előtalál. A nap alig emelkedett még a távoli hegyek mögül fel a biborpirban égő égboltozatra s a reggeli szellő szárnyain lebegő párázatok gomolyogtak az erdők aljáról fel a levegőbe. Mély csend honolt az egész tájon s csak az erdei utakon tovarobogó spahik lovainak dobogása törte meg az erdők birodalmának némaságát. Ibrahimon azonban a néma csend miatt valami izgatottság vett erőt, Máskor az óriási tölgyerdők mélyén vidám favágók éneke hallatszott, a viruló mezőkön szorgalmas munkásnép látott a dolga után s most néma, csendes, kihalt minden. Itt ott látható az erdő tisztásain egyegy elsuhanó gyanús alak, talán török, talán magyar, de a távolságból ki nem vehető az alakja. Az erdei ut homályba vesző végén megjelenik néhány lovas alak, mintha csak úsznának a szellő hajtotta ködben, azután eltűnnek azok is. Sietve küldte ki Ibrahim előőrseit jobbra, balra, előre s azok sebes vágtatással tűntek el az erdők mélyén. De utánuk azután újra csend lett, halálos, méla csend. Itt-ott a messze távolban felhangzott ugyan egy-egy kiáltás, de az eíóle zaj nem zavarta Ibrahim harchoz szokott füleit. Csak az bántotta, hogy miért nem jönnek vissza kiküldött emberei, yagy miért nem hoznak neki jelentést, miként azt megparancsolta. Uj csapatokat küldött ki szigorú utasítással s mikor elrendezett mindent, mosolyogva fordult a mellette lovagló Fatimehoz.