Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-10-27 / 43. szám

1907. december 28. BALATONVIDÉK 7. borgó függetlenségieknek, ha csak szándékosan nem akarnak fejjel a falnak ugrani. Ami végre is izlés dolga, de mi és a nemzet túlnyomó többsége ebből az ugrató és most már idejét multa frázispolitikából nem kérünk. Az „Otthon-kör." (K) Két év óta kísértett már nálunk az a hir, hogy városunknak egyik fiatal, de máris szép eredményeket felmutató egyesülete, az >Otthon-kör« feloszlik. Senki sem tudta ezen feloszlásnak a tulajdonképeni okát. Hiszen az egyesület számadásait fennállásáuak mindkét, évében szép összegű tiszta jő fedelemmel zárta le. Tagi a inalt száma körülbelül meghaladja a 100-at s az 3 rendezte dolgok eddig még mindig sikeresek voltak. Igy azután mindenki, kit csak valami érdek fűzhetett ezen egyesülethez, belső egyenetlenséget, villongást, az alapítás csirájában rejtőző hibát emlegetett és előre megjósolták sokan még a napot is, amelyen tul az egyesület élete nem fog nyúlni. Különösen azok szemében volt nagy szálka az egyesület, működése, kik nem tudták megérteni, hogy miért tud egy fiatal egyesület, oly szép eredményeket felmutatni, mint az »Otthou kör.* Azután meg — sokak^szeríut— városunkban ugy is anyuyi az egyesület, hogy jóformán minden ember három, négy egj esület ta^ja. Tehát minek van akkor még egy uj egyesület?! Magában a körben is hangzottak el olyan beszédek, hogy az egyesületnek létjogosultsága ni ics, mert van a városban másik egyesület, a Társas-kör, hol a középosztályit intelligentia, a hivatalnok-osztály, helyet tal«lhat. Akadtak is a körben már kezdettől fogva olyanok, kik a város ez n két körének egyesitésén fáradoztak ós talán épeu ezért nagyon sokaknak gáucsolását és nemtetszését vonták magukra. Végre annyira ment ez az egyesítési mánia, hogy maga a kör választmánya is foglalkozott vele s habár hivatalosan nem is, de az elnökség részéről megtörtént a közeledés, hogy miként lehetne ezen két kört egyesíteni. Sokan voltak olyanok a kör tagjai között, kik ezt. örömmel vették, sőt agitáltak mellette, a nagyobb rész azonban már előre azon a véleményen volt-, hogy az egyesü lésbe nem megy bele s bármily csekély legyen is az a szám, mely megmarad, az »Otí hou-körl € továbbra is fenntartják. Mindenki felcsigázott érdeklődéssel várta hát a közeledés eredményét, különösen pedig a >Társas-kör„ választmányának határozatát. Ezen határozat pedig a következőkép hangzott : A »Társas-kör« az 'Otthon kör«-ből egyesek belépését szívesen látja, az >0tthon-kör« elnöksége által felajánlott egyesítési módozatokat, azonban jeiu fogadja el, vagyis a tisztikar, a választmány' nem mond le s az alapszabályokat nem módosítja az »0tthon-kör« alapszabályai szerint. Ezzel el van hál vetve a kocka. Ha az >Ottlion kör« teljes egészébeu nem méltó arra, hogy vele egyesüljön egy másik egyesület, akkor többé nincs helye az egyesítési törekvéseknek. Megértette ezt az •Otthon-kört minden tagja s bár a folyó hó 20-án tartóit közgyűlésen még mindig volt egy hang, mely az egyesülés mellett beszélt, a közgyűlés elhatározta, hogy az • Otthon kör« nem oszlik fel, hanem ezentúl még fokozottabb törekvéssel fog haladni azon az utón, melyen kitűzött céljainak megvalósulását elérheti. A közgyűlés azounal megválasztotta a tisztikart; es a választmányt is. A kör elnöke Berger Károly Lajos lett., ki annak belső életét eddig is a legnagyobb odaadással és buzgalommal vezette. Alelnök lett, Göncy Ede, háznagy : Szabó Lajos, másodháznagy: Fű öp Dénes, titkár: Pesthy Béla, pénztáros: Dravecky Kálmán, ellenőr: Takács Zsigmoud, ügyész : Schwartz Zsigmond dr. A választmány tagjai lettek : Berkenyés István, Bognár Imre Eckhardt Antal, Fáber Sándor, Fülöp Viktor, Juhász Antal, Imrik Jáuos, Kelleufy Vilmos, Simon Ernő dr. és Schrey Ede. Nincs tehát, többé fenyegetve az • Otthon-köre fennállása, hanem — mint, hisszük — a bajokat, legyőzve, az egyenetlenségeket elsimítva uj lelkesedéssel kezdi meg ifjú életének harmadik esztendejét, mely minden tekintetben meg fogja mutatni, hogy az >Otthon-kör* nem beteg, senyvedő szervezet, hanem tetterős, munkára képes emberek társulaia. Rajta tehát ! Az elmúlt két esztendő sikerei szolgáljanak buzdításul mindazoknak, kiknek lelkéből még nem veszett ki az egyesület létjogosultsága iránt érzett aggódás, azok pedig, kik a kezdet bajait átélték, kik azoknak leküzdésére hathatós segédkezet, nyújtottak, legyen méltó babér az a tudat, hogy fáradozásuk, múmiájuk nem esett hiába, hanem létet adott egy olyan egyesületnek, mely hivatva van mindazon szép és jó megvalósításéra, mire az igazán nemesen gondolkodó intelligens társadalom csak törekedhet. Az »Otth on-kör« választmánya folyó hó 24 én este 6 órakor ülést tartott, melynek tárgya a kör bérszerződésének megkötése és a tagfelvételek megejtése volt. A tagfelvételek után a választmány Bozzay Bál int vendéglőssel p bérszerződést a tavalyi módozatok szerint megkötötte. A gyűlés után a kör helyiségében á la cait társas vacsora volt, amelyen a kör számos tagja vett részt. Vacsora alatt Szabó L;tjos háznagy mondott beszédet, melyben buzdította a kör tagjait a további kitartásra. Az este a legkedélyesebb hangulatban mult el s a kör tagjai késő éjszakáig együtt maradtak. Sgv szál pirágot. Csalc egy virágszálat. E jelszóval léptek városunk nemesszivü hölgyei a mult évben a szegénysorsu tüdőbetegek érdekében a temető kegyeletes ünnepe előtt a gyászolók elé. Egy virágszállal, egy mécsessel kevesebbet a halottaknak, az élőhalottak javára. Es a jelszó adakozásra késztette az embereket. Elég tekintélyes összeg gyűlt össze a József Kir. Herceg Szanatórium Egyesület javára. A mult példáján fellelkesülve városunk hölgyei újból hozzátok fordulnak, kik e szent napon kedves halottaitok emlékének áldoztok : adjatok csak egy virágszálat, hogy egy hervadó virág életét megmentsétek ; adjatok csak egy mécsest, hogy egy kialvásnak indult élet mécsét tartós lángra lobbantsátok ! De hozzátok is szólnak, kiket a jó szerencse megóvott a veszteségtől. Ha nincs is körötökből elszakadt drága 1 alottatok, de fiai vagytok annak a hazának, mely átlag mindennap 200 tüdőbetegét temeti, siratja, Valamint a mult évben, ugy most is jó atyja gyermekednek ? Nem szeretlek-e ugy benneteket, mint ahogyan a megboldogult csak szerethetné családját ? Nem áldoztam-e föl végtére érettetek egy tündérálmot, nem adtam-e egy édes reményekkel tele életet a ti boldogságtokért oda ? Szavaira azonban ismét csak a vihar zúgása felel s a süvöltő szélvész rázza az ablakokat, miknek zörgése elfojtja a bánatban vergődő asszonyt zokogását. Majd felemeli könnyázott arcát férjéhez s mintha bocsánatért esdekelne, könyörgő tekintetével sokáig csak nézi az előtte álló nemes alakot, majd megnyilik ajaka s alig hallhatóan kezd beszélni. — Ah ! Dénes ez mind igaz s én tudom, hogy az Isten téged adott egyedüli oltalmazómnak És én nem is késtem, hogy kérésedet teljesítsem, hogy kárpótlást adjak azért a sok jóért, mit velem s gyermekemmel tettél, hogy hálás legyek, amiért életedet, szerelmedet feláldoztad érettünk, íme nőddé lettem s szeretlek szivem teljes melegével, miként őt, gyermekem atyját, a te testvéredet szerettem. De addig, mig nem találom meg a sirját, mig nem tudom bizonyosan, hogy meghalt, addig nincs nyugtom. Emlékszel-e rá, miként búcsúztatok el tőlem azon a szép hajnalon, mikor Párkány alá indultatok s mikor utoljára láttam őt. Emlékszel-e a kürtszóra, mely még a távolból is felém rivalgott a amelyet megismerek ma is mindenütt, ha hallom. Ah ! én ezt a kürtszót néhány nap óta sokszor hallom álmaimban. S amint zug érces hangja a visszhangos bércek közölt, lelkemet valami édes reménység tölti el, hogy újra láthatom azt, kiért annyit sóvárogtam hasztalanul, kit annyiszor megsirattam keserves könnyeimmel. De, ha megjelenik előttem jól ismert alakja, ha hallom az ő édes beszédét, szivemet valami égető kin marcangolja, hiszen nem szabad nekem szemeimet hozzá emelnem, nem szabad többé az ő nevét kimondanom. Hiszen én eljátszottam az ő szerelmét, tönkretettem a gyermekem életét s a magam boldogságát örökre. Ugy-e mikor elküldtelek, hogy kutasd fel a narcok tereit, a hadjárta vidékek szomorú tájait, szüntelenül csak arra kértelek, hogy hozz róla hirt, hogy tudjam halála helyét, vagy remélhessem hazajövetelét. — Ha tudnám, hogy meghalt, hogy dicsőén hullott el a hazáért — folytatá tovább lángoló szemekkel — akkor megsiratnám százszor és nem lenne árva az én gyermekem, mert te lennél az atyja atyja helyett, kit ón is szerethetek szivem teljes melegével, de ha ól, ha csak raboskodik valahol s egykor visszatér, ah ! akkor vége a mi életünknek. Akkor ő megátkoz engem, mint élete megrontóját, elátkozza ártatlan gyermekét, ki anyja mialt lesz nyomorult, elhagyott, atyátlan árva. Bándy Dénesnek a szivét valami heves fájdalom járta át e szavakra. Ha igaz lenne annak a kínban vergődő szegény asszonynak a sejtelme ! Ha feltámadnának a halottak s bűnné válna az a mondhatatlan nagy áldozat, mit ő bátyja nejéért, gyermekéért hozott! De nem. Az nem lehet. Hiszen megjárta kincseivel a törökök táborát, vitézsége révén megnyíltak elótte a császári palotának kapui és mégsem talált nyomot seholsem, melyen az elveszettet fel lehessen találni. Pedig annak a lángoló szerelemnek, mi a férje után vágyó asszony keblét dobogtatá, annak a sok könnynek, mit elveszett uráért elhullatott, át kellett volna hatni a börtönök falain, meg kellett volna nyitni a sir ajtaját ós tudtára kellett volna adni az elhalt, vagy raboskodó férjnek, hogy otthon várják sóvárgással, égő szerelemmel s ha élne az a hiába várt, férj, bizonyára haza jött volna minden áron akárhonnét is árva gyermekéhez, siló nejéhez. Nem, nem élhet már az s az elhagyott asszony sírását nem hallhatja meg többé. Nem. Ez nem lehet más, mint a fájdalomtól, ijedtségtől elgyötört asszonynak álmaitól való félelme. Es újra neje mellé ült, hogy bátorítsa, hogy félelmét eloszlassa, de annak már vad tüzbeu lángoltak a szemei, a félelemtől elhalványodott arcán pusztító bíbor tűz égett s mig lázas kezével el akarta simítani lebomlott haját, hasztalanul nyitotta beszédre néma ajakát, nem jött hang azokról. Végre, mintha a sir mélyéről hangzanék ijedt sikoltása, megoldódott a nyelve s magánkívül felkiál tott. — Hallod a vihar sikoltását ? Hallod a dühöngő orkán tomboló zaját ? Ugy-e mint zug a süvöltő szélvész szava ? De nem hallod-e a vihart túlharsogó kürt szavát, nem hallod-e a zápor csattogása között a lovak dobogását, melyek őt hozzák vissza ? Nem hallod-e az öröm hangjait, mellyel futnnk eléje azok, kik őt szeretik f