Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-10 / 10. szám

74 BALATONVIDÉK 1907. márczius 10. Kik ápolták a hazaszeretet szent tüzét s élesztgették azt 1868 előtt, tehát abban a küzdelmes zivataros időkben, mikor Magyarországon htre-hamva sem volt az állami iskolának ? KÍK tanították, nevelték hit és hazaszeretetre, ideális önfeláldozásra, Hunyady törökvei ő vitézeit, Rákóci kurucait, Kossuth honvédéit?! Nem-e a hitfelekezetek iskoláinak tanítói ? Nem az a hitvallásos iskola, melyet a modern állam, hol csak lehet háttérbe szőrit, ha másban nem, hát tanítóinak ilyetén megkülönböztetésében ? De ne menjünk vissza a viharos mnltba. Csak most zajlott le szemünk láttára a nag}^ nemzeti ! küzdelem. Az igazi magyar nép milliói törhetlen kitartással állottak a nemzet vezérei mellett. Honnét meritette e milliók nagy része azt a buzgó, azt a tüzes hazaszeretetet, melyet az igazi nép szemében fölvillanni nem egyszer csodálkozva szemléltünk. Csak az állam iskoláiban ? Ott is ! De a hitvallásos tanitók iskoláiban is ! Hisz itt a többség! Magyar tanítóságról beszélünk. Érzésben és gondolkozásban, n}

Telvében tőlünk idegen nemzetiségeinkről nem esik itt szó. Más lapra tartoznak ők, minthogy más kalap alatt is eveznek, sokszor velünk ellentétes áramlatok között. Tisztelet a kivételeknek, ha vannak. Érvényesítse itt az állam egész hatalmát s vonja meg a differenciál vonalát, ha kell, de a hazafias, hitvallásos iskolák tanítói semmivel sem szolgáltattak okot, még csak ürügyet sem arra hogy külömbség tétessék köztük és az állami tanitók között. Ám, ha elég igazságtalanul az 1868-ik évi XXXVIII. t.-cz. felállította, az 1876. XXVIII. t.-cz. pedig fenntartotta e különbözetet, ne adoptálja azt, ami méltánytalan és igazságtalan, Apponyi tanítói törvénye ! A koalíció törvénye. Mivelhogy csekély töredéket leszámítva, az egész nemzet tömörülése a koalicio, ennek törvényhozása igazán nemzeti törvényhozás ; ez a nemzeti törvényhozás ne engedjen különbségi választó falat fennállani egyenlően hü fiai között. Bár haladásként kell leszegeznünk az Apponyi lex rangemelési rendelkezéséi, mellyel köztisztviselői minősítést állapit meg a liitvallásos és községi tanítókra nézve is. Megadja ugyan a rangot, tehát azt, mi nem kerül pénzbe — de a javadalmazásnál már megszoritja a markát a hitvallásos tanítósággal szemben ! Vele nemcsak kixlömbséget tart fenn in niaterialibus az ő és a hitfelekezetek tanítói közt, nemcsak a keserűséget állandósítja, hanem közvetett utat n}'it — az államosításhoz is ! Ha volt és van a magyar államnak sok kevésbbé fontos dolgokra pénze milliókban, akkor leg}

7en első sorban népei, polgárai milliói közművelődését szolgáló népoktatási intézményekre is. Vagy, ha a jelenben a miniszter szavai szerint nem rendelkezhetik megfelelő ai^-agí eszközökkel arra, hogy ezer és ezer néptanító jogos kívánságának s a méltányosságnak eleget tehessen, keressen megfelelő anyagi forrást, ha máshol nem, hát a túltengő hivatali aparatus fokozatos csökkentésében, a jól jövedelmező állami szinekurák eltörlésében ! A törvényhozás rövidesen dönt Apponyi törvényjavaslata fölött. Nincs kétség sorsa fölött. A többség el fogja fogadni. Tegye! De módjában áll a törvényhozásnak a tizenkettedik. órában is ezt a javaslatot oda módosítani, mely megszünteti a magyar tani tó és tanító közti megkülönböztetést. Egyforma mértéket alkalmaz nem állami és állami tanító közt s ezzel nagy sérelmet orvosol s ezer meg ezer polgárának szivébe készít utat a nyugalom és megelégedésnek s loyalis elégtételt szolgáltat a hazafias iskolákat fenntartó hitfelekezeteknek és községeknek. Állami és nem állami magyar nemzeti érzésű iskoláink egyformán szolgálják a haza üdvét, tehátegyenlő mértéket is kérünk számukra. A leányiskola fejlesztése. (Vége.) A fenti cim alatt közzétett első cikkünkben megvilágítottuk a leányiskola ügyének mikénti állását s elmondtuk véleményünket arról a tervről is, mely a képviselőtestületben a kérdés megoldására felvettetett. Hisszük, liogy felhozott érveink által meggyőzetve a képviselőtestület el fog állni tervétől s belátva az ügy rendkívüli fontosságát, más utat és módot fog keresni a megoldásra. Mindenesetre olyat, amely ne a halogatás ós elodázás látszatát keltse a közönségben, h nem meggyőzzön mindenkit arról, hogy tényleg komolyan foglalkoznak a kérdés mego'dásával. Ezt pedig igen könnyen elérheti a képviselőtestület, ha ahe yett, hogy a zárdai iskolákra vagy az állami polgári iskolára kacsintgat, figyelmét a fiu-iskola felé irányítja. Itt önként, kínálkozik a leghelyesebb megoldási mód. A fiu-iskola melletti telek — az Iskola-utcában — a város tulajdona. A telken levő alacsony viskó lebontását s az így nyert területen a fiu iskoláboz kapcsolva egy uj iskolaépület emelését kell osak a képviselőtestületnek elhatározni sa leáuyiskola ügye megoldva lesz. S hogy Jjfj", vigyázz tavaszkor egyre ; Ide adj napfényre, nSi jegyre, Dalért intimjén pirul jársz vefe J J[íig süt a nap, fíucsut intüet S gyorsan fordul a no tekintet lltjenf{or március fele. —i. Mese Nyugodni készült az útjában elfáradt nap s bádgyadt sugarai aranyos fénybe vonták az augusztusi nap hevétől eltikkadt vidéket. A hegyek tetején még fény lett a sugarak világa, de a völgyben lent már árnyék takart mindent. Es mintha a természet is uj életre ébredett volna, a nap sugarai elől bezárult virágkelyhek újra kinyiltak ós édes illatár töltötte be a levegőt A völgy alján, a nevető gerezdü szőlőtőkék között egy nagy diófa árnyékában két gyermek andalog ; szemük egymásba mélyedve, nem tudják, hogy körülöltük mi történik. Mintha ábrándjaik más világba ragadták volna őket. Sokáig csak szemeik beszélnek egymással, de azután a leány szeméből kicsordul a könny s a fiu kezét megragadva felzokog — Hát igazán elmegy Ákos ? Hát itt hagy, mikor tudja, hogy maga az egyedüli barátom, ki egyedüllétemben vigasztal ? — Elmegyek — szól a fiu — el kell mennem. Hiszen örökké nem maradhatok -itt. Pályám, tanulmányaim megkívánják, hogy önt elhagyjam, de Ígérem, hogy az ön képe mindig itt marad szivemben, &S egykor, ha magam ura leszek, újra el fogok jönni, hogy az én barátnőmet, az én kis Ilonkámat mulat

1 assam, vigasztaljam. — De, de — folytatá akadozva — mintha nem merné kimondani azt, mi lelkét betölté — ígérje meg maga is, hogy... hogy nem fog eltelejteni, . . . hogy gondol iám akkor is, mikor én távol leszek. — Igen — szól a leány — én gondolok magára mindig és . . . és, hogy maga is megtartson emlékében, fogadja el tőlem ezt S azzal előhúzott egy kis vékonyka aranyláncon függő gyémántos, szív alakú amulettet s azt kétfelé törte. — Itt van — folytatá — őrizze meg ezt |ól s valahányszor ránéz, gondoljon rám, ki mindig magára gondolok. A másik felét én őrzöm meg s ha majd nagy ember lesz, eljön s kiváltja az enyémet a magáéval, akkor újra boldogok leszünk, mint eddig voltunk. A fiu egy darabig nem értette a leány beszédét. Az ő lelkét még nem érintette meg az a bűvös érzés, mely boldogságot vagy boldogtalanságot olt a szivekbe, de édes akkor is, ha fájdalmat okoz és kinzók még az örömei is. De mikor a leány szemében felvillanó szikrát meglátta, szivét valami varázs hatalmú tűzfolyam járta át, szemei előtt egy eddig ismeretlen tündérország kapui nyíltak meg. Azután magához szorította a leány kezét s alig hallható hangon suttogá: — Ilonka . . . Ilonkám, most értem csak, hogy mi ragyog a szemében. Most tudom csak, hogy miért oly fájó ez a búcsúzás. Ezt az emléket megőrzöm, mig a másik feléén el nem jöhetek, de . . . de, hogy biztosan eljöhessek, liogy tudjam, hogy várnak, adjon még egy ajándékot, adjon valamit, mi bizton elvezérel utamon és ismét visszahoz magához, hogy többé innét el ne szakithasson semmi a világon A leány arca bibor szint ölt, keble lázasan emelkedik, azután szemeiből megerednek a könnyek s zokogva borult a szeretett, az édes fiu keblére. Ajkaik azután összeforrottak és a fiu ragyogó arccal búcsúzott el arájától, ki hulló könnyein át nem láthatta már az esti szürkületben eltűnő kedves alakot. Csak az a csók, az az édes, forró, első csók, égett ajakán szüntelen, sokáig. Multak az évek A zokogva búcsúzó kis leány, ki szivszakadva eresztette barátját hosszú útjára, nagy leány lett. Magas, sugár termetét, arcának bíborát, szemeinek kék egét és aranyhaját mindenütt megbámulták. Kedvességével, ezüst csengésű hangjával elvarázsolta környezetét és az egész vidéken nem nevezték másként, csak — szép Ilonkának. Zajos is volt ám a Derecsényiék háza tajéka. Nap-nap után hangos vendégsereg zaja verte fel a még nem is oly régen csendes hajlékot s a vidék összes fiatalsága versenyezett, hogy Ilonka kedvében járhasson. De hiába. Amióta a Székely Ákos el-