Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-06-02 / 22. szám

1907. junius 2. BALATONVIDÉK 3 veteli az .általános, titkos, közvetlen községenkint való választói jogot.* További pontjaiban a fokozatos adórendszert, a súlyos földadó leszállítását., a létminimum adómentességót, az adóigazgatás reformját, a börzeüzletek megrsndszabályozását. A kisgazda-osztály megerősítése érdekében a parcellázást és telepítést, a munkabér vi szonyok kielégitő szabályozását. A kisipar lábraállitására a szabadipar korlátozását, az ipari foglalkozásnak szakképzettséghez való kötését,, a kisipar liatbatós állami támogatását, a rabipar megszorítását. Kívánja továbbá számtalan humánus intézmény létesítését, ós azoknak kiszélesítését. Az itt röviden leirt néhány pont, melyekhez még számos el nem mondott Üdvös reform járul, eléggé meggyőz bennünket arról, hogy a keresztény szocializmus nem gravitál az ország határain tul, nem bánt seukit, hanem hazafias elvekre támaszkodva oly dolgok megvalósítását, sürgeti, melyek ugy a hazának, mint egyeseknek csak hasznára válhatnak. A Balatonvidék mult számábau megpenditcetett azon eszme, hogy városunkban is ki i-ellene bontani a keresztény szociálizmus zászlaját. Városunkban ós környékén van elég munkás, kiket bele lehetne vonni ebbe a létesítendő keresztény szocialista egyletbe. Van Készthelyen egy munkás-egyesület, melynek tagjai jó hazafiak, jó keresztény ifjak, kiknek lelke minden jó, nemes iránt fogékony, náluk, velük, nekik kell megkezdeni eme fontos akciót. A katholikus legényegylet alakuljon át keresztéuy szocialista egyletté. Ha ezt teszik, minden bizonnyal haszuálni fognak önmaguknak is, meg R közérdeknek is. Helyiségük, vezetőségük, tagjaik, szóval minden szükséges kellék megvan, osak cselekedni kell. Munkások ! Színtiszta magyar vidéken laktok, itt születtetek, itt vaunak szülőitek, rokonaitok, ne hagyjátok el ezeket! Ne várjátok ti a német ós francia munkásoktól sorsotok javítását! Ne küldjétek pénzeteket a német > Verband«-nak, mely tizedrészét seui juttatja nektek vissza a ti keserves keresménytekuek. Szövetkezzetek ti saját hazátok határain belül egymással Meglássátok, sokkal nagyobb rokonszenvben ós pártfogásban részesít benneteket a magyar társadalom, sokkal előbb fogtok célt érni. Rajta városunk és környéke hazafias munkásai, tömörüljetek egy szent cél szolgálatára, cselekedjetek saját érdeketekben. Valláskülönbség nélkül alakítsátok meg a ker. szoc. egyletet, a hazafias közönség veletek lesz ! Krónika. Hiába okoskodnak az emberek, hogy valahogy rá ne kerüljenek az idők futását figyelő krónikás tolla hegyére, mégis folytonosan akad valami, mi szemet szúr s nem engedi, hogy csendesen viseljük el a látottak benyomásait. Hiszen annyi minden szépet, jot, hasznosat ígértek na ár nekünk, hogy azok felének teljesültével az Eldorádóba kellene lennünk s íme most is itt tespedünk porban, pocsolyában, ahogy a szól fu, mert a kerékkötők s a Pató Pál urak, máig is jobbau szeretik a kátyút, mint a jó utat, a rendetlenséget, mint a rendet. így vau azután, hogy az itt-ott meglevő csatcrnáuk beszakad s mélységének sötétjéből, a legillat.osubb gázok terjeugenek a lakást kereső fürdőzök orra alá. A szerencseváró lakáskiadók pedig, hogy növeljék a nyaralni vágyók kedvét, uem röstellik szappanos vizzel, zöldségmaradékkal s elromlott edónydarabokkal díszíteni az ily beomlott helyeket, hiszen nincs annál pompásabb élvezet, mintha szemétben, piszokban gázolhat az ember. Mi ehhez a gyönyörűséghez képest a tisztára söpört, megöntözött utcák egészséges levegője ! ? ÖJit ér a virágzó park balzsamos illata, mikor az ember az utcákon elég kedvtelést talál a piszok csatornák átugrálá»'ában. Megérjük még, hogy diszpolgárságot nyer nálunk az, ki az utcára való szeméthordásban mindeneket legyőzni szerencsés leend. * * * Megkészül innen-onuan az uj földtöltés védgátja s végre valahára nyugodt lélekkel sóhajtanak fel a tanács tagjai, hogy drága volt, de mégis haladtunk nagyot, retteneteset. íme nemsokára viruló ligetekben halljuk u szarkák csörgését, a vidám dalos madárkák kedves énekét. A Balatonon érkezők szeme elé pompás látványként tárul -a város képe s a partot ékesit.ö ligetek — ha a napról-napra növekedő nádas engedi — igazán díszére lesznek a fürdőnek. De baj vau ám újra ! Nagy ós rettenetes baj. Á városi tanácsnak nincs orra, hogy érezné a betöltött területet átszelő szennycsatornának már most is dögleletes bűzét ; nincs érzéke, hogy azt, mit a moosártól óriási költséggel elraboltak, megszabadítsák a lefolyó piszkok fertőző rondaságaitól is. Hiszen 0I3 an kecses, szép kép az, mikor látja az ember az eget visszatükrözni nem tudó patak átszelte ligetet ; de mily elragadó lesz az, ha a csatorna gőzei a nyári nap hevétől szárnyra kelve tündéri ködbe foglalják a csatornán tul fekvő parkrészlet et. Mily pompás dolog lesz az, ha a nyaraló idegei?ek valósággal feltalálják nálunk a régi rómaiak és görögök által annyira rettegett alvilág hasonmását, poshadó Stiksz folyójával ós büzhödő mocsaraival. * * * Van egy tanácshatározat, mely szerint a fürdőterület alagcsövezóse »elrendeltetik.c De hát nem elégséges az, ha ez benne van a jegyzőkönyvben ? Kell még egyóbb is, miut az írott betű ? Vagy nem elég tanúbizonysága ez annak, hogy a város a fejlődés, a haladás, a csínosodás és yzépülés útjára lépett? Az egóezen mellékes, liogy a tegnap óta már funkcionáló villanyvilágítás oszlopai közül a Balaton szálló mögött istálóra esik az üdülök kíváncsi tekintete — hiszen a ló hasznos állat és a fürdő lovak nélkül meg nem lehet, — meg az sem érdemel említést, hogy az öutöző lajtok a part legszebb helyén töltetnek meg balatoni vizzel s nap-nap után újra felvágják a kertészek által hasztalanul simogatott utakat, de uiár azt meg kell dicsérni, liogy a lovaglást, Kerékpározást, éi kutyákat, kitiltó táblák dacára is rendőri asszistentia mellett marakodnak a prakszik kutyái a parkban ; egymást kergetik a sétálók között a kerékpározás nemes szenvedélyének hódolók, sőt ínég egy-eg}' lovas is akad, ki vágtató paripájáról »raccaolva« köszön az ijedve menekülő járókelőknek. Hát persze. Quod licet Jovi, non licet bovi. Mi Jupiternek illik, az bizony nagyon megrovandó, ha ökör cselekszi. csónakjából vidáman integet feléje. Lelkét elfogja egyszerre valami keserű gyötrelem, szemét ellepi a könny, mi lassan pereg azután alá elhalaványult arcán. Igaz hát amit sejtett. Valóság az, aminek beteljesülésétől annyira rettegett. De nem is lehet ez másként. Hiába szereti ő szivének teljes hevével azt az édes fiút, ha nem tudja lelkének ábrándozásait érvényre juttatni. Mit érne ő vele az, ki az élet örömei után a derű, a napsugár után vágyik, mikor ő a csillagos éjjelt, a tündéri esték félhomályát imádja ? Miként szerethesse őt az, kit megbabonázott a nővérének nevető szeme, örökké csacsogó beszédes ajaka, mikor ő csak sóhajtani tud s nem meri szivének féltve őrzött titkát ajkára bizni. Hogyan lehetne ő vele boldog az, ki nem értheti meg már az ő szivét, ki hiába elpazarolt szerelmét nem becsülte meg, kit nem hathat meg a sok, titkon elhullatott könny ? S mig azok egymás boldogságának örülve eveznek tova a csillogó tó tükréu, ő könnyázott szemmel indul meg hazafelé, hogy elrejthesse az eltepett, elszórt, de megmentett egyetlen emléket, az elvesztett rózsának összegyűrt szirmait. De mintha ellene esküdött volna ez az egyetlen emlék is. Valahányszor rátekintett, valahányszor ráperegtek hulló könnyei, nem beszélt az neki másról, csak annak a boldogságáról, kit ő oly hasztalanul szeretett. Azok az összezsugorodó szirmok csak azt juttatták eszébe, hogy azok ketten most egymás szemét nézve, egymás lelkében keresik a boldogságot. Ha látta őket örülve egymás boldogságának, ha hallotta édes beszédeiket, szivében összeszorult valami, mi görcsös rángásra késztette, de azért vidám mosotyt erőltetett ajakára, kényszeritette - arcát, hogy piros legyen ós visszaszorította előtörő könnyeit, hogy szeme fényes legyen, ha velük beszól. Ne tudják azok, hogy egy sziv haldoklik, mig ők oly boldogok. Ne lássák a boldogtalanságot, a gyötrődő szenvedést, mikor ők ugy örülnek az életnek. Ne tudjanak róla, hogy az ő boldogságuk egy kinszenvedő sziv pusztulását okozza. De ne tudjon az ő szenvedéséről az se, ki nem értette az ő szerető szivének igaz vonzalmát. Hanem az a kínlódó sziv nem tudta megérteni az ő szomorú sorsát. Az ő vergődése kiült a halványuló, fényüket vesztő szemekbe, a hóka pír borította halavány arcba s az a máskor nevető picike ajak most már csak keserű mosolyra vonult. Elmúlt mar a fürdőelet vidám zaja, elcsendesedtek a leveleiket hullató ligetek is s csak a bágyadt nap fényében fürdő tó partján álló kis villa lakói maradtak még meg. De mintha valami bánat nyomná azoknak a lelkét is, lecsüggesztett fővel, szomorúan járnak-kelnek a csendes szobákban. Ha hallatszik is itt-ott egy szó, újra szomorú csend követi a kísértetiesen hangzó beszédet s csak panaszos sóhaj száll el a néma ajkakról. Homályos szobában, puha, fehér ágyon felveti fénytelen szemeit a Komjáthy Dénes kedvence, a hervadó virág, Alexandra s mig halavány arcát hóka pír futja el, susogó szóra nyílnak lázban égő ajkai. — Jer ide Amália — szólt alig hallhatóan — mielőtt eltávoznám, vele<' kell még közölnöm azt, mit nem vihetek magammal a sírba. Azután megfogta a kezét és szivéhez szorította erősen ós susogva folytatta tovább. — Ha majd elkisértek oda a szomorú rózsák alá, hol annyiszor ültünk együtt boldogan, a temetőbe, hozd el magaddal imakönyvemet. Abban találsz néhány rózsaszirmot s azt őrizd meg, mint az ón utolsó emlékemet. Mikor pedig rám dobják az utolsó kapa földet, olvasd el azt a néhány sort, mi a szirmok fölé van irva és megtudod, hogy miért mentem el én tőletek. Te . . . te pedig légy oly boldog, miut ahogyan én szeretlek benneteket. S azzal lecsukódtak a szemei, lehanyatlott a karja s a szorongatott lélek elszállt boldogabb hazába. Csendes este, mikor a búcsúzó nap utolsó sugarai ragyogták be a levéltelen gesztenyefák sudarait, a felhantolt uj sir mellett könnyes szemmel tudta meg Korponay Pista és jegyese, hogy az ő boldogságuknak egy szerető sziv halála volt a drága ára.