Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-06-02 / 22. szám

8. BALATONVIDÉK 1907

. május 12. áldotta meg, ki hosszú uralkodásának gondjai között, mindig népei boldogságát tartotta elsőnek. Az élet megpróbáltatásainak súlyos keresztjei között, mindig magasan ragyogott az uralkodói erények legragyogóbb ékköve : a kötelességérzet s az alkotmányos érzés népei szabadsága iránt. És ha ma hosszú és dicsőséges uralkodása vége felé, az élet alkonyán csendben, főpapok, főrendek s alkotmányos miniszterei s a nemzet képviseletétől környezve az Istenházának vigaszt és enyhet adó csendjébe vonultán ünnepli a nagy nap emlékét, hálát adva a királyok Királyának, a mindenható Istennek a letűnt 40 óv kegyelmeiért, megköszönve a megpróbáltatások keresztjeit is, vonuljunk felséges uralkodónkkal mi is oda, kövessük Öt, ki mindig első volt, mind a kötelességtudásban, mind a vallásos buzgóságban,! melynek ereje a legválságosabb pillanatban is szentté és sérthetetlenné avatta Őfelsége alkotmányos érzékét ós tiszteletét. Nem lesznek hát zajos ünnepek és ragyogó felvonulások — de ünnep lesz a nemzet minden fiának szivében . . . nemzeti kormányunk pedig, melj a munka jegyében indult s a munka és alkotások minisztériumának joggal nevezhető, nem tehetett bölcsebbet, mintha Ő felsége intencióit követve, karakterének megfelelően, alkotásokkal kívánja megörökíteni az 1867. junius nyolcadikának emlékét — negyvenedik évfordulóját. Ezek az alkotások minden lármás szónál s zajos ünneplésnél ékesebb szólóan hirdetik időtlen időkig a magyar nemzet loyalitását s tántoríthatatlan király hűségét, mely mindenkor, de e nevezetes évfordulón forró imában tör ég felé: Tartsd meg Isten a királyt! Vigasztald meg sokat szenvedett szivét, hadd lelje népei boldogságán örömét. Éljen a király ! A keresztény szociálizmusról. Irta : Turul. A »Balatonvidék t mult számában foglalkoztunk azzal, hogy Keszthelyen és környékén meg kellene alapitani a keresztény szociálista egyletet. Hogy a keresztény szocializmus zászlóbontása mily fontos és felette szükségeH dolog, azt, számtalan jslenség mutatja. Mindenekelőtt rá kell mutatnunk arua körülményre, hogy a szociáiizmuswal foglalkoznunk kell, először: mert létjoga van, másodszor: mert. már oly előre haiadott, .stádiumban van, hogy ignorálnunk nem lehet. Vagy mellette, vagy ellene. A szocializmus társadalmi életünk viszásságait akarja megszüntetni, oly eszmék megvalósítását sürgeti, melyek a kisembernek, a munkásnak az eddiginél sokkal méltányosabb ós megérdemelt sorsot lesznek hivatva biztosítani. A kiváltságos osztályok előjogai megszűntek, de az emberiség zömét alkotó munkásosztály mégsem részesül azon jogokban, melyek őket mint embereket, mint a haza és emberiség egyik fenntartó és védelmfzö oszlopát igazság szerint megilletik. A munkásság tudatában vau ennek és áthatva az egyesülés eszméjétől, szervezkednek politikai jogaik kivivása és anyagi helyzetük javítása érdekében. Ü szociálizmus tiszteletreméltó eszméinek zászlóját két tábor lobogtatja magasan világszerte. Egyik a nemzetközi szociálisták tábora, a másik a keresztény szociálistáké. Mindkettő a szociális tanok diadalra juttatását, tűzte ki célul, de sajnos, nagyon különböző, sőt bátran mondhatjuk, egymással ellentétes utakon haladnak ós egymásnak, ahol csak lehet ártanak. A szociálizmus eszméit, Krisztus urunk kezdte hirdetni a keresztény tanokban. E krisztusi tanok elferdítve, vallásellenes, államellenes eszmék hozzátételé'el alapul szolgáltak a nemzetközi szociálizmus meghajtotta fejét a fehér kerti padra, sirt, zokogott keservesen. Siratta a még meg sem nyert, máris elveszített boldogságát. Mikor már nem tudta lázongó szivének indulatát megfékezni, letépte a kert illatos virágait, tele sirta őket forró könynyeivel s ugy vitte azokat a Pista szobájába. Talán azok a haldokló, letépett virágok megindítják annak kőkemény szivét s tudtára adják annak szenvedését, ki oly édes örömmel szeretne letépett virággá lenni, ha az ő keblén hervadhatna el. Ha már nem bizott a kert virágaiban, akkor összeszedte a már aranykalásszal ringó mezők búzavirágát, a parti nádasból kikandikáló sárga vizililiomot, az utakat pirosra festő pipacsot s abból kötött gyönyörű csokrot. Talán ékesebbek lesznek a szabad természet szülöttei, mint az árnyékos kert elkényeztetett ékességei. Talán az, kit annyira elkényeztet a körülte rajongó sok szép leány édes beszéde, jobban szereti a szabad természet édes illatú virágait. S ha a virágokért kapott egy szives köszönő szót, egy mosolygó tekintetet, lelke újra meg újra megtelt az el-eltünő boldogság varázsával. Már a kora- hajnal kint találta a lágyan zsongó tó vizénél, hol Korponay reggel csónakra szokott ülni s ha látta a távolról közelgő ifjút gomblyukában feliéivirággal, szive hangosan dobogott, lelke ujongott örömében. De egyszerre éles fájdalom nyilait át szivén, egyszerre összeszorult a torka s az üdvözlő vidám hangokra csak alig talál feloletet. Az a virág, mit Korponay feltűzött, nem az ő virága. Nem az a liliom, mire ő rábízta vergődő lelkének teljes keservét, nem az a búzavirág az, minek ő elsirta kinlódó szivének sóvárgó fájdalmát. Vége, vége tehát annak a veszni induló reménynek, mely szorongó lelkének egyedüli vigasztalása volt. Vége hác annak a boldogságnak, mely oly gyönyörűié festette szemei előtt az életet. Mit remélhet még, ha haszontalanul pazarolta el szive féltve őrzött, kedves titkának jeleit ; mit ér, ha hiába sirta el azt a sok keserű könnyet ? Ha kedvesebb az az elejtett fehér rózsa, mit tegnap még Amália tűzött a hajába, mint az ő könnyázott virágai, minek akkor még az élet ? Mennyivel jobb volna akkor fájdalom, keserűség, bánat nélkül bókén pihenni a virágos sitban, hová nem hat le többé semmiféle érzés gyötrő kinja sem. Milyen jó volna ott lenn álmodni arról a boldogságról, mit itt hasztalan várt, hiába remélt. S talán akkor, ha elfáradt lelkét onnan a sir fenekéről belelehelhetné a fölötte nyiló virágokba, a föléje hajló szomorú fűz ingadozó ágai között lakó szellő susogásába, ha porladó szivének keserűségét rábízhatná a szomorú rózsa hókeblü virágára, ugy talán megértethetné magát azzal, kinek hiába ajánlotta fel szerető szivének összes kincseit. S amint igy gondolkodva keresi a felkelő nap aranyfényétöl beragyogott vizén tova tünő ifjú kedves alakját, tekintete egyszerre megakad a zsongó habok által áztatott homokban egy virágon. Egyszerre valami gyújtó tüz heve teremtésének. A nemzetközi szociálisták eszméiket elterjesztették Európa majd minden országában. E munkájukat lehetővé tette a munkásnép tudatlan és pénz óvár volta. A szociális eszmék hazánkban is nagy tért hódítottak. Nemzetünkben .megvan a szociális reformokra való hajlam. Midőn 1848 ban a magyar nemesség önként lemondott összes kiváltságairól, midőn elismerte és hangoztatta a Szabadság, Egyenlőség, Test vériség szent eszméit, a szociálizmusnak hódolt. Igen, a szociálizmus anynyira tért hódított nálunk, hogy mint fennebb is jeleztem, ignorálni nem lehet. Két ut, van előttünk. Ez utak mindegyike egyegy szociálista táborba vezet. Ha már valamelyikbe mennünk kell, menjünk abba, mely a vallást, a hazát, a magántulajdont tiszteletben tartja. Segítsük mi diadalra azt a tábort, mely nem a forradalomtól, nem a társadalom felforgatásától várja a jobb jövőt, hanem a keresztényi szeretettől áthatva, hivatalokat és azok viselőit respektálva, békés uton akarja megszerezni az Őt megillető jogokat. Mivel a keresztény szocialisták nevében benne van a keresztény szó, nem kell azt gondolni, hogy annak tagjai csak keresztények lehetnek. Programmjuk első pontja azt mondja többek közt: »zászló alá szólítjuk felekezeti különbség nélkül a keresztény Magyarország minden hü fiát.« Nem akarják ők ezzel senkire ráerőszakolni a keresztény vallást. Azzal, hogy nevükben van a keresztény szó, nem akarnak ők felekezeti gyűlölséget szítani az emberiségben, hanem ellenkezőleg keresztényi türelemmel, felebaráti szeretettel akarják & munkásnép százezreit egy táborba egyesíteni. Ők tiszteletben tartanak minden vallást, de viszont ők is megkövetelik, hogy más ne bántsa az ő vallásukat. Elöltem fekszik egy ker. szoo. programm, melyet az Országos Szövetség a budapesti 1905. október 16-én tartott Il-ik kougressznson magáévá tett. Keresve keresek benne csak egy pontot, vagy mondatot, melynek — mint a ker. szociálisták ellenségei szokták mondani — bigott featholikus irányzata lenne. Nem találok. E programm minden egyes pontjában társadalmi életünk egy-egy hibáját tárja fel, melyeknek javítását szorgalmazza. Nevezetesen mindjárt a harmadik pontban köjárja át lelkét, halvány arca bibor pirban ég s szemeiben valami jóleső boszu tüzének lángja lobban fel. Hiszen ez az Amália elvesztett rózsája, mit többre méltatnak, mint az ő összes virágát, mint az ő elárult égő szerelmét. iLz az a virág, mi megrontója az ő remélt édes boldogságának. Van tehát valami, amin boszut állhat, amin kitöltheti gyötrődö szivének összes keserűségét. — Oh igen — szólt, a hervadó rózsát ujjai között tartva — boszut állok rajtad elárult szerelmemért, elveszett boldogságomért. Széttéplek, elszórlak a habokba, hogy bűnhődjél azért a sok kinért, mit nekem okoztál. Es egyre hullottak a fehér rózsaszirmok a lába előtt zsongó habokba, melyek vidáman ringatták azokat. De mikor már csak az utolsó maradt az ujjai között, valami gondolat cikkázott át agyán, mi újra fájdalommal töltötte el lelkét. Hiszen azt a virágot az ő álmainak édes ideálja viselte, hiszen azok a- vizben ringatózó szirmok azon sziv fölött virultak, mely az övét nem tudja megérteni. Ah ! ha megtudná menteni azt az ártatlan virágot, mit haragjában oly kegyetlenül széttépett. Mily édes emléke lenne neki ez a virág, mit nem vehetne el tőle többé senki. S amint igy ábrándozva egyenként szedegeti ki a zsongó hullámokból a ringatódzó rózsaszirmokat, egyszerre vidám kacagás hangja üti meg fülét s látja maga előtt nővérét, Amáliát, ki a Korponay