Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)

1906-08-05 / 31. szám

2 BALATONVIDÉK 1906. augusztus 5 tisztelt birtokos urak. Vázsonyi és társai önökben látják az utolsó ke­resztényeket. És ha majd nem lesz egy keresztény földbirtokos sem, ta­lán csillapodni fog ennek a bőrében immár férhetetlen demokratának a haragja is. Addig, lia tetszik, visel­jék és tűrjék az urak a demokraták titulusait. Bármily igaztalanok és ildomtalanok is azok. Vagy nem ?! Ugy tessék a kon­zekvenciákat levonni s végkép sza­kitani azzal a szabadéivüséggel, mely­nek ilyen hajtásai vannak. Majd csak észreveszik magukat az ilyen liberális-demokrata mákvi­rágok, ha egyszer érezni lesznek kénytelenek a magyar birtokos osz­tály méltó haragját. Megélhetési nehézségek. ni. Társadalmunk minden rétegét, élén­ken foglalkoztatja a kérdés : Hogyan és miből élünk meg a fokozódó drágaságban? S alig van ember, ki életének megkönnyí­tésén, sorsának jobbrafordulásáu ne fára­doznék. Más utou, más eszközökkel küzde­nek, de a cél egy : a könnyebb megél­hetés. A proletárság küzdelme a legsikere­sebb, bár a fegyver, mellyel küzdenek két­élű, mégis csak elvétve árt aunak, aki forgatja, ellenben mindig súlyos csapást mór az ellenfélre s azt meghódolásra kész. teti. Náluk a szervezkedés és összetartás megtermi a maga gyümölcseit.. Erélyt, bátorságot, ós kitartást ad a küzdőknek a harcban, végül pedig győzelemre, diadalra segiti őket. Mennyivel hátrább állnak e tekintet­ben a hivatalnokok. Szervezve nincsenek s nincs természetesen köztük összetartás se. A létért való küzdelmük nem tervszerű, nem egységes, eredményre egyáltalán nem vezet. Az itt-ott felhangzó s küzdelemre -szólító hívó szózat mint kiáltó szózat, hang­zik a pusztában, anélkül, hogy visszhangra találna a nyomorgó emberek szivében. Alázatosság ós meghunyászkodás jellemzik a tisztviselőket,, pedig e kettővel a mai világban eredményt elérni nem lehet. Az alázatosság bizonyos fokig erény, azontúl azonban vétek. Téved az, aki a mai reálisan gondol­kodó és önző világban az emberek' jó szi­vétől várja sorsának jobbrafordulását. Vár­hat, — akár az ité'et napjáig, — az a sze­gény, nyomorgó hivatalnok, de felsőbbsó­gének sohasem fog eszébe jutni, hogy fi­zetésének emelésével sorsán könnyítsen. Számtalan példával tudnám ezt beigazolni külön-külön ís, de fényes példáját látjuk a tanítóság életében. Vájjon hol és mikor történt meg BZ a hallatlan eset, hogy egy 800 forinton nyomorgó családos tanítónak az iskolafenntartó közeg önként, minden kórós nélkül javította volna a fizetését, pusztán belátásból ? Ugy-e nem tudnak rá esetet? En sem tudok. Azt azonban sokszor hallottam, hogy sokalták a tanítók fizetését. Különösen ott, hol a t.örvónyszabta minimumon felül áll a tanítók fizetése s azok voltak oly vakme­rők még löbbet. kérni. Hogy ez a kórelem mennyire jogosult, azt kimutattam már egyik előző cikkemben, hol részleteztem egy 600 f>t. fizetéssel biró tanitó, illetve hivatalnok kiadásait. Azt hiszem elég hűen sikerült részletezésem s mindenkit, meg­győzhetett arról, hogy abból a fizetésből megélni csak nagyon nyomorúságosan le­het s legtöbbször az adósság fertőjébe kényszeríti a hivatalnokot. Ámde mint, mindenhol, ugy itt, is vannak kivételes esetek. A sok ezer nyo­morgó ember közt akad egy-két jobbmódu is, kik vagy nősülésükkel, vagy más utou könnyebb megélhetéshez jutottak. Ezeket hozzák fel azláu például a többinek, kik a nyomorúságos fizetésből megélni nem tudnak. Könnyelműséggel, pazarlással vá­dolják a szegény hivatalnokot s ha kérni mer, rögtön letorkolják az ily szórványos esetek felemlitésével. Azt, hogy mily utou jutottak ezek jobb módhoz, nem kutatják. Fő, hogy meg tudnak élűi tisztességesen. Bizonyára nem a fizetésükből szerezték amijük van, mert abból megtakarítani sem­mit sem lehet. Előző cikkeimben csak az általános drágaságot hoztam fel s azzal is elég szá­nalmas képet festettem egy hivatalnok­család életéről. Vegyük most, pl. azt az eshetőséget is, aminek különben igen gyak­ran ki vagyunk téve, hogy betegség for­dul elő a családban. Valóságos egypt.omi Csapás ez a szegény hivatalnokra. A ke­zelő orvos dija, a gyógyszerek ára, mind oly kiadás, amire okvetlen elő kell terem­teni a pénzt,. De hát honnét és miből fe­dezze ezt. a kiadást, mikor a fizetése a mindennapira sem elégséges ? Sok hiva­talnok-családot ismerek, kiket, egyenesen ez vitt a tönk szólére. A hivatalnokok nyomoa immár tető­pontjára hágott s tovább is tétlenül nézni a nyomorúságot nem szabad. Itt a legfőbb ideje a segítségnek. Ha soká késik, félő, hogy késő lesz. Az illető tényezőknek be kell látni végre, hogy a hurt tovább fe­szíteni nem lehet s biztositaniok kell a hi­vatalnokok tisztes.-óges megélhetését. Ha az állam tud gondoskodni, bármily erőfeszítéssel is hi vatalnokaiiól, meg kell azt tenniök a községeknek s a városok­nak is. Városunk vezetőségében mindig vol­tak s vannak is humánus gondolkozású emberek. Hozzájuk szólok, az ő nemes szi­vükhöz apellálok a nyomorgó hivatalno­kok nevében, kik vagy nem merik, vagy szégyenük kérő szavukat felemelni. Mert hogy megelégedve nincsenek, hogy csak tengődnek, azt biztos forrásból tudom. Vegye megfontolás alá a vezetőség a hi­vatalnok sereg nyomorát, tőle telhetőleg enyhítse azt, fizetéseiknek rövid időn be­lüli rendezésével tisztességes megélhetést biztosítson számukra. Vanuak tudom s lesznek is olyauok, kik erre azt felelik : • Megtennénk mi szívesen, de hát nincs rá fedezet.« Ilát igen tisztelt, kifogást ke­reső Uraimék erre is van szavain ! Ha van a varosnak luxus célokat szol­gáló villany világításra 300,000 koronája, ha vau a fürdő fejlesztésére majdnem ugyanennyi ezer koronája s ha van depu­tációkra s más effélékre, hát akkor a hi­vatalnokok fizetéseinek javítására is legyen. Ezzel ueiu azt akarom mondani, hogy az említettekre nem volt, szükség, sőt el­lenkezőleg. Hive voltam s vagyok is a ha­ladásnak minden téren. Örülni fogok a vil­lamos fénynek, mely nappali világosságot áraszt uiajd (ha áraszt ? Szedő.) utcáinkra, örülök a fürdő fejlődésének, de semmikóp — Vácon ? — Ott — Vácon még jó dolog van. Ott leg­alább jó a koszt. De Illaván, ahol én há­rom esztendeig ültem, ott aztán megismeri az ember, mi az a fegyház. Minden kis szamárságért olyan szigorúan büntet­tek, hogy mindnyájan el voltunk kese­redve. Egy barátom, akit Vácról hoztak ide, mesélte, milyen jó dolguk volt ott. — Hogy hívták a barátodat ? — Szabó Sándornak. — Ismertem, hagyta helyben az öreg. — Jó fiu volt. — Az volt. — Az is sikkasztott. Háziszolga volt. Egyszer egy százas bankóval felváltatni küldték és nem jött vissza. — Jól tette — röhögött a másik. — Jól hát. De hamar elcsípték. Egy krajcárt sem tudott belőle elkölteni. — Mert szamár volt. — Az volt. Megmondtam én is neki. El kellett volna dugni a pénzt. Elásni va­lahová, ahol senki sem találja meg. Most már maga is bánja, hogy odaadta a gaz­dájának. Egy ideig hallgattak. Majd megint az előbbi beszélt: — Mennyit sikkasztottál ? — Sokat — felelte szomorúan a kér­dezett. — Aztán hogy van az, hogy nem tud­tad magad kimenteni, hisz azt mondtad, hogy ügyvéd voltál! — Hiszen igaz volt. — Bah, az mindegy. En egyszer lop­tam egy ezüstkanalat és mégis felmentet­tek. Csak érteni kell a módját Aztán te nagyon ügyetlenül csiuálhattad a dolgodat, hogy ennyit, kaptál érte. — Eh, hallgass, nem értesz ahhoz. Ha lehetett volna segíteni a bajon, csinál­tam volna valamit. — Aztán most mihez akarsz fogni ? Megint ügyvéd leszel ? — Nem lehetek már az. — Hát mit fogsz csinálni ? — Semmit. Fejbe lövöm magam. — Bolond beszéd — mormogta a su­hanc. — Előbb hazamegyek Megnézem a feleségemet, meg a gyermekemet. Csak ad­dig akarok élni, mig megcsókolom őket, aztán nem bánom, ha pokolba kerülök is. — No oda könnyen eljuthatsz. De kár lesz azért a golyóéi t, meg a feleséged­ért. Legalább szép-e az asszony ? Az öreg nagyot sóhajtott. — Bárcsak ne lenne szép. — Miért ? — Mert akkor nem ülnék itt veletek. — Hát a feleséged miatt sikkasz bot­tál ? — Igen. — Miért ? — Szerette a pénzt. Nem tudtam annyit keresni, ameny­nyi elég lett volna neki. — No, ha az én feleségem lett volna, rég agyonütöttem volna — hősködött a suhanc. Halvány mosoly jelent meg az ügy­véd ajka körül. — Agyonütni azt az asszonyt ? — Te még mindig szereted ? — Hogy szeretem-e ? ! . . — Aztán meglátogatott-e az a dáma mialatt ültél? Vagy kaptáié tőle levelet? Szomorúan hajtotta le fejét az öreg. — Nem, — majd gyorsaü hozzá tet­te : bizonyára nem engedték meg neki. — Bolond beszéd. Ha szeretett volna az az asszony, akkor nem törődött volna semmivel sem. Nem téged szeretett az ba­rátom, hanem a pénzedet. — Eh mit tudsz te — szólt boszusan az öreg, kit láthatólag bántott annak a csavargónak az éles látása. — Sürgönyöztem neki tegnap, hogy ma este érkezem. Majd meglátjátok, hogy várni fog reám a gyerekkel. Határtalan bizalom hangzott ki sza­vából és egyik sem sejtette, hogy maga magával akarja elhitetni a mondottakat. Lelke bensejét azonban őrültkópen mar­cangolta. Hisz ő sem hitte, hogy várni fog reá. Sokkal jobban ismerte azt a büszke asszonyt. Az nem fogja neki bűnét meg­bocsátani. De látni akarta még egyszer öt és gyermekét. Csak meg akarja nekik mon­dani, hogy vérével fogja lemosni gyaláza­tukat és bocsássák meg neki bűnét. Azt a bünt, melyet szerelme szült. Az bocsássa meg neki, akiért vétkezett. A szeme könnyel telt meg s lassan végig folyt az arcán. - Kár lesz azért a golyóért, hang­zott fel újra a csavargó érdes haugja. Nem érdemli meg az az asszony. Inkább őt puf­fantanám le a te helyedben. Ő az oka min-

Next

/
Thumbnails
Contents