Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)

1906-12-08 / 49. szám

6. BALATON VIDÉK 1906. december 186 Kiskorúak kivándorlása. Lavinaként, terjed. Szinte unott is már a vele való foglalkozás. A lapok, tekintettel a dolog megszokottságára, már nem is vesznek róla tudomást, vagy csak egy rö vid szürke hireoske alakjában regisztrálják. Bent az országházban, a költségvetés tárgyalása során is alig néhány honatya emlékezett meg már róla s mig idehaza teljes fásultsággal szemléljük a nagy nemzeti vérvesztést, a Ounárd ezrivel szállítja ineszse idegenbe a bu3 magyarokat. Mi itthon maradottak vigasztaljuk magunkat, — a viszontlátás vékony reménységével s a bevándorló dollárokkal, no meg azzal a személyi provízióval, mit. a Cunárd minden egyes kivándorló feje után fizet, — a fiskusuak. Pedig van a dolognak szomorúbb oldala is. Nemosak a munkáskezek hiánya, a községek elnéptelenedése — más is. Az, hogy ez a láz nemcsak a jelen, de a jövendő generációt is elfogta. Ez ideig csak felnőttek vettek kezükbe vándorbotot. Legújabban, mintegy amerikai varázsütésre a gyermekek mennek ki. Tizenöt éves kortól felfelé. Ha felnőttek cselekszik ezt, meg tudjuk érteni. Jobb munka és kereseti viszonyok között pénzt keresnek, sokat. Kifejlődött. szervezetük, ugy, ahogy megbirkózik a terhes munkával. De mit keresnek ott, a 15 éves gyermekek? Abban a korban, a melyben a szervezetnek fejlődésre, erősödésre van szüksége! Minő munkát, végeznek ezek ? És mi lesz ennek u következménye ? Testi és lellci elsitnyulás• Sorozások és egyéb alkalmatosságoknál már is számos panasz hangzik a fiatalság korai elsatnyulása, degenerálódása miatt,. Valóban, a ki figyelemmel kiséri a népéletet, tapasztalhatja, hogy oly in családok gyermekei, kik fejlődő korban levő gyermekeiket, akár kényszerűségből, akár kapzsiságból korai, szervezetüket, megerőltető munkára használják föl, rendesen csökött növésünk, gyenge sz»rvezetüek lesznek, magukkal hordván mindenféle kórra való hajlandóságukat. Följajdulunk a tüdővészesek nagy számán, pedig látnunk kellene az okot is, mi e rettenetes betegség csiráját idő_ e ött. már beoltja a fejlődő szervezetbe. Es ha majd a törvény oltalma alatt kivándorló 15 éves gyermekcsapatok a megerőltető munka miatt elsatnyulva, degenerálódva, elbetegeskedve kouzulatusaink utjáu haza szállíttatnak vagy más uton visszatérnek az elhagyott anyaföldre — állíthatunk szanatóriumokat Amerika betegeinek. Ami ennél is veszedelmesebb, az az erkölcsi oldala ennek 'a kérdésnek. Ez a kor az, mely a szülői hatalmat, irányítást, gondozást és nevelést, leginkább igénybe veszi a legveszedelmesebb kornak, a kamaszodó kornak kezdete. Már is a hányivetiség, szabadosság ós rakoncátlankodó hetvenkedés szomorú jeleit tapasztalhatjuk a falusi fiatalság körében. Duhajkodás, verekedés s más e fajta kinövésekről bő anyagot, nyújthat a kihágások falusi krónikája. Hova fejlődik az a nemzedék, mely fiatalságának kezdetén, az iskola porával s a fegyelmező nádpálcával liátán — az iskola padjaiból a szülői fegyelem és védő szárnyak alól: egyszeriben fölszabadulva, a megszokott fegyelem vasvesszejét sutba dobva, mint mindenkitől : apától, anyától, iskolától stb. független, szabad egyén nekivág a nagyvilágnak, megy Amerikába s ott khiuaiak, japánok, ázsiaiak, európaiak stb. között mint kész világpolgár kezdi meg pályafutását. Ezek a koraszülött, csecsemő kivándorlók testben elsatnyulva, lélekben degenerálódva ha visszatérnek is valamikor hazájukba — lesz-e viszontlátásukban köszönet ? Hát, hogy a földműves szülők erre nem gondolnak s gyermekieket osupa kapzsiságból odadobják »z amerikai aranyborjúnak, ennek a modem Molochna'k karjaiba, cseppet, sem csodálkozunk. Népünkön annyira erőt vett a pénz, vagyon és jólét utáni vágy, hogy ennek kész immár mindent, gyermekét, is áldozatul odadobni. Az aranyborjú liberális kultusza, felcsigázta birvágyát, étvágyát — hát kielégítésére törekszik, ahogy tud. Eddigi szerény megelégedett s békés életének kereteit lerombolta fényűzés, könyuyen élés, hirtelen meggazdagodás vágya, melynek példáit, naponkint maga előtt látja. Igényeit hihetetlenül fölfokozta társadalmunk rapid fejlődése. Ennek oltárán áldoz azután, mert 15 éves gyermekek kivándorlásánál senki ne meséljen nekünk többé nyomorról s más egyébbről. Nem ez a gödör az, melyben a kutya el vau temetve, hanem amit előbb mondottunk. Am, ha a szülők könnyelműsége és anyagiassága nem állit korlátot e csecsemő kivándorlásnak, hát legyen több belátása az ország sorsát intézőknek. Hagyjunk föl már egyszer azzal a félszeg szabadelvüséggel, mely csak az imént majd, hogy a sir szélére nem sodorta egész nemzeti és alkotmányos létünket, most, meg valóban szabadelvű észjárásra valló gondatlansággal vándorbotot, ad a még mindenképpen vezetésre szoruló csecsemőknek s világpolgárokat nevel idő előtt a magyar anyák gyermekeiből. Jó volna, ha az ünneplés zajában meglátnák honatyáink a csecsemőkivándorlásban rejlő testi s lelki veszedelmet s idejekorán hozzálátnának a kivándorlási törvény, mint már égetően sürgős revíziójához. AHitsák a törvény tilalmát a csecsemőkivándorlás üzérkedése elé. Fejletlen csecsemőknek itthon s nein Amerikában a helye. Ara, ha felcseperedtek, hazájuk iránti kötelességüknek eleget, tettek, eszük megérett, gondolkodásuk kifejlett s a szükséges gyámkodás igája alól fölszabadultak s önállóságra szert tettek — menjenek, ha akarnak. De addig maradjanak csak itthon csöndes falujokban szülőik őrködő hatalma alatt. Jobb nekik is, szülőiknek is és a társadalomnak is, mert az ily csecsemő világpolgároktól úgysem várhatuuksemmi jót sem. Néhaiig szó az iparpárfeolásról. Még nincs egy éve, hogy széles ez országban nagyarányú és lelkes mozgalom indult meg, melynek célja a hazai, főkép pedig a helyi ipar pártolása és támogatása volt. A mozgalomhoz az időtájt városunk közönsége is nagy lelkesedéssel csntlakozott s megalakult nálunk is a »Védö-egyesület,« melynek az iparpártolás és fejlesztés körül kifejtendő tevékenységéhez nagy reményeket fűztünk. Sajnosan kellett azonban tapasztalnunk az idők multával, mint lohadt a lelkesedés egetverő szalmalángja s mint lett hamuvá, semmivé, összes reménységünk. Csak az üres jelszó maradt meg az egész le'kes mozgalomból, más semmi. Ha az a néhány kis táblácska, mely elvétve egy-egy kereskedő vagy iparos üzletében Azok az urak, akiknek idejük és hajlandóságuk van a színésznőknek udvarolni, körülrajongták mindenfajta szeretetméltósággal. A város előkelői titkon és nyilvánosan versenyeztek a társaságáért. Naphoszszat élvezhette az ünnepeltetés gyönyöreit. Igen, egész nap, csak este, az előadások kezdése idején tartott némi szünetet az ünnepeltetés. A szép leány már az első napokban tapasztalta, hogy ilyenkor a figyelem másfelé terelődik, egy vézna, közönséges arcú leány felé, ki nappal mit sem számított,, ki egy megyei Írnokot nem tudott volna meghódítani magának. . . Ki híján volt mindenféle külső előnynek. Ez a nem szép leány Major Nelli volt, a színházi kellékes leánya, ki kissé tompa hangján csodás melegséggel tudta kifejezni a legmélyebb érzést, a legviharosabb szenvedélyt. Nyugodtan, biztosan uralkodott szerepének minden apró részén. Akár halkan suttogva, akár érdes, kiabáló hangon beszélt, a közönség vakon hitt szavának. A szép Jolán láthatta minden este, hogy a közönség meghatottsága mily őszinte, ha Nelli játszik. Még a taps dinamika fokozódása is más elemi erőt fejezett ki, mint mikor neki tapsoltak. Önkéntelenül irigység lopódzott a lelkébe. És ez az irigyság nyugtalansággal, fájdalommal töltötte el. Az elkényeztetett szépségű leány nem hitte volna, hogy valaha színpadi partnert ennyire irigyelni fog. Mikor egy darabban együtt léptek föl, egész nap rosszkedvű, bátortalan volt. Megérezte, hogy az este bármit követ el, csak stafázs lesz. A két színésznő együtt öltözködött. Nelli közömbös arccal festette magát a tükör előtt. Mikor a ruháját összefűzték, könnyű sóhajjal mondotta: — Már a harmadik szerepet játszom ebben az antodős ruhában. Nem csodálnám, ha megszólnának érte. . . Jolán rezignáltán jegyezte meg: — On játszhatik akármilyen ruhában— Gondolja ? — Ugy van. Az ön győzelme bizonyos. . . Ah, Nelli, ha én ugy tudnók játszani, ha én bírnám azokat az eszközöket. . . — És ha én oly szép lennék, mint ön. A szép leány elfintorította az arcát. — Mit érek vele ? Látja, nem tagadom, ón irigylem önt. Vad indulatos, kinzó irigység lep meg ha látom, hogy ön mint uralkodik az emberek nemesebb indulatain. Nelli pajkosan vont vállat. — Azt hiszi talán, hogy én nem irigylem önt, a ki mindenkit hódolatra késztet tökeletes szépségével. . . Jolán eldobta a szemöldök feketitőt. — Esküszöm, hogy ezen nincs mit irigyelni Igen, körülzsonganak, keresik társaságomat diszkréten és tolakodóan. . . Hallhatok annyi hazugságot, hogy megcsömörlik belé a lelkem. — Nekem nem is hazudnak, arra sem tartanak érdemesnek a férfiak, mondotta Nelli, nem minden keserűség nélkül. — De este ! kiáltott Jolán. — Este ? Hát igen . . . tapsolnak . . . magam is azt hiszem, hogy értem ezt a mesterséget. . . I)e azért van itt is szomorú tapasztalatom. A kik legjobban méltányolnak, nem a férfiak, hanem a nők... Yan szerencsém a nagyérdemű közönséget tisztelettel értesiteni, hogy a Kossuth Lajos utcában, Laskay Ernő ur házaban levő Kutí József-féle borbély és fodrász üzletet december hó 1-éu átvettem és azt nevem alatt tovább fogom vezetni. Pontos és tiszta kiszolgálás, Manicur-terem. A nagyérdemű közönség szíves pártfogását tisztelettel kéri NEIGER PÁl l 1 '1 f 1