Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

2, BALATONVIDÉK 1905. november 19. ma is kevesen méltányolnak. Kunz több mint két évtizeden keresztül hirdette az egyetem katedrájáról a nemzetállam eszméit szemben az uralkodó politikai felfogással, az u. n társasági állam rendszerrel, mely minden magasabb etikai célt, idealizmust mellőzve, tisztán az egyének sommárata érdekeinek önző kielégítésére helyezkedik. A nemzetállam sokkal magasabb pontra emelkedik. Ez a rendszer az államot, mint egységes etikai személyt tekinti, mint öncélú lény elsősorban önmagáért él, hogy a benne rejlő szellemi és anyagi erőkapitalist a többi államok, mint szinte személyes lények sorában kellő érvényre juthassa. Emellett a nemzetállam — saját öncélja keretében — polgáraiért is él, kiknek mindegyike maga a nemzet, A nemzet pedig maga az állam és megfordítva", az állam maga a nemzet. E helyütt jól megkülönböztetendö a nemzetállam, a nemzeti államtól. Ez nem •egyenlő két fogalom ! Más az egyik és mást jelent a másik. A nemzeti állam lehet nemzet- és társasági állam ; mig a nemzetállam csak egy és pedig a fent körülirt értelemben veendő. Nemzetiről közönségesen olyan államban szoktunk beszélni, ahol több nemzetiség van, melyek közül egyik akár történelmi hivatásánál, múltjánál vagy egyéb erejénél fogva kiemelkedik és csupán karakterének s intencióinak bélyegét nyomja a többi nemzetiségére, miáltal nemzetivé válik. Igy van e<s velünk is. A magyar mint nemzetiség emelkedett ki a többi (román, horvát, szerb, tót, ruthéu. német) nemzetiségek közt, miáltal nemzeti állammá fejlődött. Tehát mindennemű homály

1 eloszlatása végeit elég legyen ennyi e két fogalom megkülömböztetésére ! A nemzetállamnak gerince, lényege az miszerint a polgár maga a nemzet, melynek gondolkodása, akarata és belső életprocesszusa a nemzet alkotó polgárok milliói, együttvéve mint egységes, erkölcsi személyes lét gondolkodásának, akaratának s életprocesszusának felel meg. Ha a polgárt minden egyes gondolkodásában, tettében a nemzet öncélja vezérli, akkor az a nemzet és aktív államalany s mint ilyen életerős fejlődése mindenkoron készen áll. A polgár léte a nemzet léte, a polgár vagyona a nemzet vagyona, melyről az — mint személyes léte fentartási eszközéről, miként az ember — önönmaga rendelkezik. A nemzetállamban mindent a nemzet öncéljának kell betölteni, a termőföld egyszerű művelésétől kezdve az emberi agy legszebb megnyilvánulásáig. Es lia tovább menve az állami lét többi ágazatán, a törvényhozásban, kormányzásban, bíráskodásban, iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban, szóval minden foglalkozási ágban, minden polgár lelkében a nemzet öntudata él, — akkor beszélhetünk igazán nemzetállamról. Hogy az idő valóban bekövetkezhessék, ehhez első kellék az emberek magasabb szellemi fejlődés s tisztultabb erkölcsi felfogása. Ha az iparos eme emiitett kifejlődés s erkölcs mellett keze munkájába, kalapácsütéseibe a nemzet lehelletét viszi be ezzel a nemzet öncéljának tett eleget. Ott kell lenni minden magyar iparos művében a nemzet öntudatának a bélyge, miként az meg van az angol iparosénál, aki, mikor termékét alkotja, a hatalmas britt nemzet szellemének hódol. Önálló, fejlett ipar a nemzetnek legerősebb anyagi eszköze, fegyvere, mellyel kulturális céljait megvalósíthatja és ráléphet a szellemi tökélyesedés elérhető legmagasabb fokára. De itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nemzetállamban minden egyes foglalkozás, ha azzal a nemzet öncélja erősbödik, — egyaránt értékkel bir. íme ez a rövid vonásokban a nemzetállam teóriája szemben a társasági államrendszerrel. Ez utóbbiban csupa esyhangu materializmus, egyéni érdekeket hajhászó realizmus van, mely soha sem tudja feleleveníteni a polgárok lelkületét s elernyedt idegeit, miként a nemzetállam teóriája, melynek kellő mértékben kifejlődött ereje még a legfásultabb polgárban is felébreszti a nemzet érzelmének és gondolatának hevitőszikráját. Ez csupa élet, szakadatlan folyamat, amaz sötét gonoszság. Lesznek sokan, kik azt fogják mondani, hogy nagyon messze állunk mi még a nemzetállam tényleges megvalósításától és igy felette időelőtti foglalkozni ennek keretében, a magyar ipar kőve'eleseiről. Hisz, ha a viszonyok mélyébe kutatunk, Magyarország, mint nemzeti állam sem forrott ki teljesen Úgyszólván még kezdetén vagyunk nemzeti mi voltunknak is, bárha ennek teljes érvényesítését ezeréves láncolatos multunknál fogva már régen ki kellett volna küzdenünk. E nemzeti jog sajátossága pedig abban áll, hogy a magyar a többi nemzetiségek felett minden irányban ós téren érvényesíthesse történeti és jogi szuverenitását. A magyar nemzetnek jelenleg tulajdonképeni feladata az, hogy ebbeli fejlődési fokozaton keresztül essék és csak ezután emelkedik magasabb fejlődési fokozathoz : a nemzetállam politikájához. Minthogy a nemzetállam számos tekintetben a nemzeti állam követelményeit önmagában egyesíti, — már mostani törekvésünkkel s munkákban és annak az erős tudatnak kell vezetni bennünket, hogy a nemzeti foknál mi meg nem állapodhatunk. Az a tudat, hogy ebben a rendszerben ipari követeléseinket még nem dolgozták fel, — egymagában is elégsóges ahhoz, hogy a figyelem ideterelődjék. Csalhatatlan a meggyőződésem arra nézve, hogy Magyarország anyagi s kulturális megerősödésének soha ki nem apadható örök fonását a magyar iparban fogja megtalálni tikkor, ha e forrást nem elzárni, de megnyitni törekszik. Évszázadok óta bugyog e forrás a nemzet s ámára. Udilő hatását — csodálatos képen — nem akarta észrevenni. Pedig érezte, de ideg

Qn hatalom ebbeli érzelmét kiölte kebeléből Akárhogy próbálkozzunk takargatni hibáinkat, pgy folt mégis élesen kiviláglik, melyet a nemzet önmagán ejtett akkor, mikor anyagi erejének egyik legjavát: az iparos osztályt modern rabszolgává tette idegen hatalomnak. Az ország minden részén megmozdult közvélemény, — mely a magyar ipar iránti kötelességérzetet sürgeti ; — a magyar parlamentet s kormányt feladatának komoly véghezvitelére nem egyszer szólította fel. Az iparos osztály is nem egy alkalommal fordult kitárt karokkal a nemzetgyűléshez, a parlamenthez ; nem alamizsnáért, hanem köteles támogatásért. De valamint a rohanó patakot csak ideig-óráig lehet eltorlaszolni gátakkal, — akként lehet még csak bizonyos ideig alA karácsonyfa. — Rege. — Üvöltve süvölt a hideg téli szél, a városokban recsegve repülnek a házfede lek cserepei, a falukban szertehányja a sizóna- és szalmakazalokat, az erdőben ropogva csapkodnak a letépett száraz ágak ; i mert rettenetes kedve van az erdők királyának, ez uszította ki az üvöltő vihart a szép téli világra, miért olyan nagy pusztításokat teltek az ő kedves gyermekeiben. Karácsony előtt volt ós az emberek napok éta nem tettek egyebet, mint, hogy kivágták az ő kedves gyermekeit, a szép, sugár fenyőket, az egyetleneket, melyek télen át is üde tavaszi szilinél gyönyörködtették tekiutetét ; hideg barlangjábau hallotta a fejszecsapásokat, de nem törő dött vele, azt hitte, mint máskor, ugy most is, csak az ugy is kopasz tölgyeket tisztogatják és mikor az első meleg napsugárnál kitekintett, rémülettel látja, hogy ked ves zöld fenyőcskéje oda van, az is áldozatul esett az emberek kényének, innen az ö süvöltő haragja a könyörtelen emberek ellen. De nem sokáig tartott haragja : a nágy fájdalom nyugodtabb gondolkodásúak adott helyet szivében és néha a vadon királyok szive is emberileg tud itélui. Eszébe jutott, hogy nem pusztitási kedvből könyörtelenek az emberek, hanem éppen ellenkezőleg ; nemesitési célból. Azért vágják ki az ö kedves gyermekeit, hogy ujabb, nemesebb életet adjanak nekik ; lehúzzák durva kérgüket és fényeset és fino mat adnak reá helyébe ; leütik fejükről dus lombkorouájukat, de csak az árt, hogy más, tündöklőbb ékítmények kel díszítsék sjfeltagolják karcsuderekukat, decsakazért,hogy mindegyik része uj, dicső életet kezdjen, fényes palotákban v;igy boldog polgárok hajlékában, sok víg napot, sok nagy dolgot lásson, uem ugy mint itt, e vadon rengetegben. Es erre atyai szive egyre könnyebbült, kivált, mikor széttekintve, a kiirtott fenj ves helyén egy kis zöld csemetét érintetlenül pillantott, meg. Oh, hogy felvidamult, ezen atyai szive ! Azonnal vísszaparancsolá a vihart ós az égről tengerszámra özönlöttek alá a fényes napsugarak, pedig már délután volt, bizonyosan azért, h >gy az erdők királya azzal is jobban örüljön kicsi unokájának. ÍZ igaz, hogy kicsi volt még az eszemadta, de a szüle, minél kisebb, annál jobbau szereti magzatát, kivált, mikor csak az az egy vau. Boldog nagyszülei szeretettel nyugosztotta rajta tekintetét az erdők királya; milyen szép, egyenes a dereka és milyeu szép kerekded a fejecskéje és milyen jószivüek mégis az emberek, hogy ezt meghagyták neki, örömére öreg napjaiban ; lám, ezt nem bántották, a legkisebb horzsolása sincs sima kergének ; de mit is bántották volna ! Mi hasznát vehetnék az ilyen gyenge csemetének ! Nem lelie* annak még más életet adni, sem asztalos-, sem esztergályos-műhelyben ; ha kivágják szegényt, örökre meg van halva és igy még jó pár évig megmaradt ez neki gyönyörűségére. Es amint igy édes nagyszülei szivvel a jelen ós jövő egy gyönyör-tengerré öszszeí'olyna előtte, észre sem vette, hogy ezalatt egy ember, baltával kezében, a kiirtott, fenyveskóhe érkezett és megpillantván az egyetlen még fennálló kis csemetét nekiesett, és egyetlen baltacsapással tőhen kettévágta ! Az erdők kiralya csak a leá dozó uap sugaraiban megvillanó baltát látta, csak az egy koppanást hallotta, de nem tudta, liogy az ő egyetlen kis unokájának van az szánva, azt hitte, szemevilágát oltja ki a fényes villanás, fejét zúzza szét a kopp más és mindez még sem volt olyan kinos neki, mint mikor magához térvén kábulásából. látta, hogy az ember nagy sietve szalad kifelé az erdőn az ő egyetlen kis unokájával, az 5 kivágott egyetlen zöld reményével a vállán. Oh, az az iszonyat., az a rettenetes düh, a mi a látványra az erdők királyának szivét, eltöltötte! Ennek köszönhette életét az az ember, aki a kivágott, fenyőcsemetével a vállán nagy vigau kifelé sietett az erdőn. Okve'lenül megöli, izzéporrá zúzza, ha kevésbé nagy lett volna a fájdalom dühe a király sziveben I Da igy nem bántotta ; keveselte a halált ; mi az : egy halál ilyen kegyei lenségért ; egy percnyi szenvedés anuak a hosszú szenvedésnek fejében, melyet neki okczott, neki ós kedves, egyetlen magzatának ! Kínosabb halállal kell az embernek vezekelnie szörnyű tettét ! — gondolá az erdők fejedelme ós elhagyván barlangját, utána indult az embernek, a ki minél kijebfo ért