Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

1905. december 17. BALATONVIDÉK 3. kérdések a vízvezeték, a csatornázás és a világítás kérdései. Már történt valami ez irányban. A város, igen helyesen, nem a vilagitás kérdését tartolta legfontosabbnak, hamm a vízvezeték és n csatornázás kér­dését. Mert, amig nem lesz egészséges ivó­vizünk, nem öntözhetünk nyáron és a szenny vizet nem tudjuk ugy elvezetni, hogy állandó epidemiának Damokles kardja ne lebegjen fejünk fölött, nem is egy egész, de csak egy félhajszálon : addig hiába tettünk bármit. Az egészség ós a jó ivó­vi" az első. igaz ugyan, hogy elmúlt már azon idő, midőn a világítás kérdéseit ugy oldották meg, hogy aki este látni akar, vigyen magával lámpát ; do az is elmúlt, melyben azt mondották, hogy a viz csak mosdásra való. Nem is a szépen haladó világitás­kórdés ellen emeljük fel szavunkai, hi-szen inkább mindig mellette voltunk a legmo­dernebb ós legmegfelelőbb világítás be­hozatalának ; csak jelezni akartuk evvel, hogy a részben megújított képvise'őtestü­let munkájával kapcsolatban, mik a legfon­tosabb érdekek ? Ha más dolog nem volna, csak eme három, már ez is sok fejtörést, sok mun­kát igényel és nem volna egész férfi, ki csak a kész mellé állana minden részese­dés nélkül a közös munkában. Az uj időkben sok türelmet, sok ki­tartást kivánnnk a város ujonan megvá­lasztott elöljáróságának és az egész képvi­testületnek ; valamint közös munkássá­gukra, melynek célja a város fejlődése, tartós sikert. Az uj esztendő küszöbén. Elkövetkezett a leszámolás ideje. Üs­sük fel a könyvet, melynek cimtáblájára sok szép remóunye! irtuk reá ezelőtt egy esztendővel : 1905. Lapozzuk végig s el­mélkedjünk. Hasznos az ilyen foglalkozás, mert tanulunk belőle. Tarka könyv ez, minden lapja más szinü. Az egyikről örömet olvasunk le, a másikról szomorúságot ; itt biztató remény, ott a bizonj'talaniól való csüggedés, en­nek a láttára kiderül az arcunk, annak n láttára beborul. Immár tul vagyunk azon is, ami rosz volt. A jónak emléke felujul bennünk és örvendünk neki ; a rosznak az emléke eszünkbe juttatja, hogy nem min­den kiváltságunk teljesedik s megköuy­nyebbülten sóhajtunk fel : »Cjakhogy el­múlt !« És minden emberiek van egy egj' ilyen tarka könyve, örömmel ós bánattal tel;es könyv ; .-zek a könyvek mind kü­lönböznek ^egymástól éppen ug}', mint az emberek. Ámde minden könyvben legéke­sebben szólók, a pauaszos lapok ; ezek mellett az örömnek és megelégedésnek a krónikája bátortalan, félénk, hallgatag. Kérdezd meg a szomszédtól : meg vau e elégedve? Azt fogja felelni: »Nyo­moruság az egész élet*. Az elmúlt eszten­tendőnek a krónikája szakasztott olyan, mint a többi esztendőké: nyomorúságról szólaunk a beszédes panasznak a hangján. Ha pedig száz esz'endővel ezelőtt, Íródott, az a krónika, az is tele van panasszal, inert az emberek minden időben hajlottak az elégedetlenségre, jobban hajlottak, mint a megelégedésre. Ez baj vo't akkor is, baj ma is. Arról tesz tanúságot, hogy bennünk emberekben több a kívánság, mint ameny­nyi a megelégedéshez szükséges A kíván­ság olyar, mint az árnyék, minél nagyobb a fény, annál nagyobb az árnyéka annak a fénynek. Ha köiülnózel kis családodban s lá­tod, hogy mindenki egészséges, hogy meg van a mindennapi kenyered, munkálódó kezed tétlenül nem hever, tisztes ruhát öltesz mtigadry, hogy az Ur szine elé já­rulj : ne panaszkodjál, ember, hanem fogd Össze a ket kezedet, s adj hálát a te jó Istenednek, aki gyümölcsözővé tette fára­dozásodat. Ha pedig látnod kell, hogy családcd valamelyik tagja nehéz kórral küzdve senyved, ajkadra pana.-zszót vájjon nem veszel e hiába? Tanu'j tűrni a szenvedő­vel s fordulj ahhoz, aUitöl jön a csapás és áldás, a vigasztalás és megkönnyebbülés. Csak az nem talál e földön vigasz­talást, aki a mások szenvedése iránt ér­zéketlen. A mások szerencséje ne tanítson téged arra, hogy sorsoddal zúgolódjál í a inasok szerencsétlensége ne tanítson téged arra, hogy magadat jobbnak tartsd mások­nál. Mert valahány ember van ezen a vi­lágon, mind arra teremtetet t, hogy kivegye részét a jóból is, a rosszból is. Az ember sorsát pedig egy hatalmas kéz iutézi, me­lyet a káromló szó hiába ostromol. Vegyük észre az életnek apró csepró örömeit,, a mire sokan ügyet, sem vetnek. Lám, a koldus megköszön minden darab kenyeret, miuden krajcárkát, s tovább járja az életnek útját, mert, Isten irgal­massága odaiendeli melléje az adakozót. Az épkézláb ember miért nem köszöni meg Istenuek azt, hogy van ereje u mun­kához ? a. munkának gyümölcsét miért nem tekinti éppen olyan ajándéknak, mintha Istentől jött volna ? Hiszen egy lehelettől függ az ő ereje az ö munkássága ; esendő féreg az ember : akár bársonnyal kibélelt hintóban jár, akár mezítláb. Igy gondolom én, igy érezem s ha így «"gy megelégedett embert látok: meg­telik ölömmel a szivem s azt gondolom magamban, hogy a tarka könyvnek lapjai nem fognak mind panasz szóval megtelni, azok őrömtől is szólanak. Emeljük fel szivünket az uj év kü­szöbén az Úrhoz ; némítsuk el a panaszt, mely meddő ós haszontalan ; ültesse el az a hatalmas égi kéz szivünknek kertjé­ben a reménységnek, a bizalomnak, a sze­retetnek, a hitnek, legfőképpen pedig az alázatosságnak, a háladatosságnak a mag­vát. Ha izek lesznek a mi szivünkben kí­kelendők: bizony mondom a panaszszó nem fog megsokasodni ! És kérjük az ural, hogy áldja meg a mi törekvéseinket, melyek be­csületesek és tisz'ák ; fordítsa el tőlünk a vigasztalan csapásakat s ha mégis meglá­togatnak, adjon nekünk erőt azoknak le­küzdésére. Az uj könyvben pedig, melyre reá írjuk : 1906. írjuk oda hittel, szeretettel és bizalommal jeligéül : »Isteu nevében kezdem el.« Tanár. A maggai 1 ipap jogog követelései a ijenjzetállam szempontjából. A > nemzetállam* teóriáját kevesen ismerik. Legfeljebb politikusaink s jogá­szaink. Ezekuek is csak igen csekély tö­redéke. A nemzetállam teóriája úgyszól­ván egyedül áll. Megalapítója Kunz Ig­nác, a kolozsvári m kir. tud. egyetem politikai tanára volt, kit életében, de még kokat, a nagy asztalon : ott csillogtak a karácsonyfadíszek is, pedig nem lehetett hasznukat, venni, mert — hiányzott a ka­rácsonyi tündérvilág központja : a fenyőfa. Épp egy szép baba szőke haján iga­zított, mikor az ajtón halkan kopogtatott, valaki s a szobába lépet t egy öreg ember. Pillanatra az aica elé tartotta a kezét, mintha a fényesség, mely az asztalról su­gárzott feléje — sok volna gyönge sze­meinek. Szterényinó mosolyogva nézett feléje 8 ekkor az öreg akadozva előadta az ő nagy kérését : Onhon vau egy kis unokája, kinek nem tudott a nagy hó s eiős hideg miatt semmit se hozni a városból s most a kis karácsonyfán nem lessz egyetlen gj'ertya, aranydió vagy cukorka ; ha a nagyságos asszony szives volna ebből a sok drága­ságból nekik is juttatni valamit , . . Szterényinó légen ismerte az öreg Farkas Mihályt, ; sokszor segített az náluk a kerti munkáknál ós értett a virágápo­)á>lioz is. A fiatal asszony sietve, szinte öröm­mel rakott tele egy kosárkát apró szines gyertyákkal, gyümölcscsel, cukorkákkal ós még néhány jaiékszert is tett, a kosár te­tejére ; s csak ugy mellékesen, mint aki jól tudja, hogy az öregtől nem várhat, se­gítséget. — megjegyezte, . hogy bizony az Az 1906. évre szóló összes ő karácsonyuk nem losz teljesen boldog, mert a rendkívüli liavazás miatt nem ve­hetett a városban karáosonyfát. Az öreg nagyot lélegzett, megkö­szönte az ajándékokat és szokatlan siet­séggel igyekezett haza. Megállt az udvaron, végignézett kedves tenyőjén, kis ideig küzdött még magával, aztán bement a Lázba, honnan egy fürészszel tért vissza. Jó nagy darabon levágta a szép fa koronáját. Nehéz munka volt, a szíve is fájt érte, de megtette és a fenyő öles ko­ronája előtte feküdt. Az öreg megtisztogatta a lióLŐI a fát, szépen összekötötte az ágait, vállára emelte ós megindult vele a Szterényi-ház felé. Szterényiué türelmetlenül nézett föl « munkájáról, amint Farkas Mihályt má­sodszor ia megpillantotta a küszöbön. De az öreg most nem viselkedett oly félén­ken ; a hangja bátor éi eiőteljes volt, amint előadta, hogy meg akarváa hálálni a nagyságos asszony jóságát, elhozta ud­varáról az ő egyetlen fenyőfáját. Szterényiué hangos örömkiáltással si­etett a nagy fenyőfát megtekinteni. Az öreget pénzzel is megjutalmaz «ra bocsátotta el s hogy a faluvégén lakó munkás családok boldogsága is teljes le­gyen a karácsonyestén, a szobaláuynyal két nagy kosarat hozatott be, melybe kisebb­nagyobb csomagokat helyezett el, melyek­ben minden volt, ami egysze'übb emberek karácsonyát széppé teheti. A szobalány jól ismerte a falu vé­gén a munkások kis házait s a kocsis se­gítségével csakhamar szétosztotta közöttük az ajándékokat. Szterenyiné lázas örömmel díszítgette a karácsonyfát ; mire meggyújtotta rajta a gyertyákat, a kis templomban épen hét órát harangoztak. Az öreg Farkas Mihály pedig lassan hazafelé indult. A faluvégi házacskákban is kigyúltak a szines lángok sagyermekek a Szterényinétől kapott aján­dékokkal játszottak. A kapujában megállt Farkas Mihály és végiguézott a két sor házon. Mind na­gyobb, goudozottabb volt mint az övé ; fehérre vohak meszelve s a házak végéhez építőtt istállókban lovak dobogtak. Az ő kis nádasháza kopott ós sötét volt és ab­lakain alig szűrődött át egy, kis világosság a karácsonyi éjszakába. Fi mégis ugy érezte az öreg, hogy ő gazdagabb, miut a csinos fehér házacskák tulajdonosai — mert annyi ember közül csak ő viszonoz­hatta a Szterényiué ajándékát a nagy fenyőfával ! megérkeztek és a legnagyobb válasz­tékban kaphatók : Sujánszky József

Next

/
Thumbnails
Contents