Balatonvidék, 1904 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

BALATONVIDÉK 3 azt mondják, bog}' innét eredt az a fehér lap, a mivel úrnőmet a nyo­morba taszította. — M>.ga dicsekedett egyszer, hogy kezében van a pallos, csak sújtania kell. Megmutatta az urasá­gunktól kapott kitöltetlen, de aláirt váltót, mit valami »szivességért» borozás közhen kicsikart tőle. Azután rászoktatta a Kártyára, azután Melina kisasszonyt ajánlotta Lacika mellé, azután — — de ne sirjon lelkem, úrnőm, — csitítgatta az ö^eg Ágnes. Lacika a kapott piros almák között panaszosan szólott az örökö­sen siró szegény kis mamáról. Az asszony sietett letörölni az előtolakodó könyeket s érezte, hogy valami erős akarattal sikerül el­nj'omni fájdalmát, panaszát, sajgó szivét. — Beszélj Ágnes szólt — én azt hiszem mindig, hogy egy go­nosz álom játéka ez velem. El kell hitetned, hogy én ébren vagyok. Az öreg cseléd aggódva nézett az asszonyra s az arcán kigj-uló pi­rosság sejtette vele, hogy láz rázza. Ágnes sietve kezdett a, beszédhez : Én tudom, hogy Bánáth}- ura­ság nem is sejti azt, hogy családja hova jutott. Mert az a —- -- csak moit lépett »jogaival« elő. a mikor nem volt pártfogó. — De miért? — hüledett az asszony. — Azért, hogy Un elhagyatva, a nyomorban megtörve a visszauta­sított kéz után nyúljon. — Nem, nem ! — kiáltott fel az asszony — dolgozom ezután s én a sirig esküdtem egykor hűséget — és tudod, hogy a hol legnagyobb a nyomor, legközelebb van az Isten... Hangja melegen, hittel csengett s a kis fiu figyelni kezdett : — Isten ? az ám, mama, holnap jő a Jézuska ... — és gyorsan el­szórta az almákat e gondolatra s el­szántan lépdelt az ajtó felé, hogy ott künn imádkozzék. Gyermek ész­szel ugy vélekedett, hogy imáját jobban meghallja a Jézuska az ég alatt. Az ajtó ép benjúlt a pincelakás egyik asszonya előtt s minden fel­tűnés nélkül kisurranhatott a kisfiú. A munkásnő félénken közele dett az urnö felé, nem tudva, hogyan kezdje el mondókáját. A dolgokat tudó Ágnes kisegítette a zavarból és megmagyarázta jövetelének okát: Holnap karácsony lévén, az a sok jó, mi ilyen alkalommal Bánáthy uraságné kegyeiből asztalukra ke­rült, élénken van még emlékezetük­ben, most egy tőle tellő morzsával megkisérlené viszonozni. Az úrnőt ugy meglepte ez az őszinte ragaszkodás, hogy nem nézte a kőztük lévő rangkülönbséget, meg­hatva ölelte át. Es magukkal mi lesz, Barabásné, ha mmdeuét nekem hozza el ? A jó asszony valami ostoba ha­zugságot mondott, csaichogy vissza ne utasítsák ajándékát. Az urnő igazgyöngy füzérét le­csatolta nyakáról s erőszakosan gyö­möszölte bele a szabadkozó asszony kezébe. — Nincs pénzem, lássa, ezek a gyöngyök érnek valamit, vegyen ki­csinyeinek helyettem hajasbabát. Egy ilyen nemeslelkü nő, mint maga, lehetetlen, hogy ne szenvedjen an­nál a gondolatnál, hogy gyermekei­nek holnap szomorú karácsonyuk lesz. Mig ezt mondta, ő kétszeresen szenvedett mert eszébe jutott Lacika . . . * Lacika pedig ezalatt rövid kis imádság után, mit a Jézuskához mondott, kitévedt az utcára, hol meg se érezve a hideget, ragyogó tekintettel nézte a fényes kirakatok kincseit. Vágyai netovábbj clj 81 hin­taló, ott volt a többi közt s mohón kisérte minden mozdulatát a keres­kedőnek, midőn az a kis Jézus he­lyettesének, egy prémes bundás pa­pának ajálgatta. Az ajtó njdlásához simult s hangos sikolylyal nyúlt előre, amidőn az inas a hintalóval kilépett urával az utcára. — Papám, papám ! Az ur a hangra hátrafordult, a gyermekre tekintve, a rémület, öröm, bámulat kifejezésével kiáltott fel: — Lacika ! te itt ? ! A gyermek megismerve apját, ki őt ölébe kapta, kedvesen dörzsö­lőzködött hozzá, de a paripa után kérdezősködött. A biztató »igen« után egy felületes csókot lehelve a lióderes fekete bajuszra, kapálódzó lábbal igyekezett le a földre mielőbb. — A puskám, menjünk a ma­mához. Az inassal összefogózkodva neki iramodtak a lépcsőknek, mig az apa gondolkodva, idegesen tépelődve kö­vette őket. A berohanó boldog gyermek láttára az anya ijedten eszmélt föl: — Te künn voltál ? Lacika, hol voltál ? ! Felelet helyett halványan lépett az ajtó küszöbére az apa — a férj. A lndeg szobán mintha nyári röpke szellőcske sóhajtott volna vé­gig ugy rezgett a két szó két ajakról : — Eliz Károly ! A kis fiu minden szentimentá­lis érzés nélkül, betelt vágyától el­ragadtatva, teljesen megfeledkezett arról, hogy kivüle mások is vannak a világon ! A férfi egész lényén meghatott­ság látszott s szemeiből néma kö­nyörgő bocsánatkérés ragyogott ; s a nő azért volt nő — — hogy meg­bocsásson ! Az öreg Ágnes a meglazult fo­natu hintaszékből lassan felemelke­dett s dragonyoshoz illő merevség­gel lépett elő. — Nem érti uraság az össze­függést ? ! —- Hát bizony megmagya­rázhatom. És nagyon is kimagya­rázta, ugy, hogy a férfi megsemmi­sülve rogyott a kanapéra, mig Ág­nes oly flegmatikusán hallgatta sza­vait, mint akinek rendben van a szénája. — Eliz ez sok. Hogy birtad ki ezt a nyomort ? A nő vonagló ajakkal vette át a vigasztaló angyal szerepét. — A szegénység, Károly, nem oly kétségbeejtő, ha az Isten, a re­mény s a megelégedés velünk van. A-i férjet a nyugodt hang le­győzte. — Eliz, igérem, holnap ugyan nem, mert karácsony lesz, de azután rettenetes számadásom lesz vele. . . Neked boldognak kell lenned boldogok leszünk ! S megindulva folytatta: — Oh, ha tudnád, mily vágy­gyal lestem az első hópelyhet, a ka­rácsony közeledésének hírnökét ! Igen ! mert én kértem, hogy a kis Jézus hozza meg számomra bocsá­natodat. E hintaló fiam számára bi­zonysága annak, hogy rátok, reád gondoltam s haza menni akartam. Á kis Lacika Ágnesra tekintve, bölcselkedve szólalt meg : — Ugyan, hogy tudsz te — pi­tyeregni ? ha éppen annyira szeret­néd, ráülhetsz ám a lovamra, rá, meg­próbálhatod ! E percben megszólaltak a szé­kesegyház harangjai szent áhítattal Ave Mariái a. A kis szobán eg3'hangu zson­gás hullámzott végig : hálás szivek imája szárnyalt fel a hópelyhes égbe.. Melina kisasszon}' pedig ma is várja Bánátliyt. Hátha visszajő ? ! Megszületett. . . Kigyúlt keleten az égi fény ! Ragyogó világánál az emberiség szive dobban meg s milliók alvó lel­kiismeretét riasztja fel tespedő ál­mából a harangok ércszava, mely zúgva szántja a fagyos léget ! Á templomokban, hova özönlik a tö­meg, felzeng ismét az ének, mint an­gyal ajkakon egykor ; »Dicsőség az Istennek, békesség az embernek!« Az ablakokból kimosolyog a karácsonyfa sok pici lángja s legjobban örvend az emberiség szebbik, jobbik fele : a gyermek . . . Megszületett ! El az Ige, az Isten ! Nem fű­ben, fában, kőben, él a szivekben ! Megszületett . . . Mily soká kel­lett várni e napra, amidőn az Ég és Föld ölelkezett ; az Istenség és a vánszorgó emberiség újra találkozott Bethlehem rozzant kis jászolánál ! Megszületett ! . . , Ami hang az örömről beszél megint ; ami érzés, az reménykedve tör az ég felé ; ami imádság, az hálát rebeg ! — Örven­dezzünk ! Hogy örömünk bensőbb legyen, hogy annál jobban megértsük a ka­rácsony magasztos fenségét, repül­jük át a gondolat gyorsaságával ama nagy idő folyamatot, mely meg­előzte a világtörténelem e nagy ese­ményét az emberiség életében. Mindenki valami nagyot, valami hatalmasat várt, ami átalakítsa az egész világot. Tudta és érezte min-

Next

/
Thumbnails
Contents