Balatonvidék, 1904 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

2. ttALATONVIDEK 1904. december 25. Blanka megnézte a játékokat , örült is nekik, de látszott rajta, bogy nincs kielégítve. A kis Nelli azonban teljes elragadtatással szemlélte a babakirálynőt és pompás fogatát és egészen megfeledkezett környezetéről. Csak Blanka örömteljes sikoltására pillantott fel, ki az ajtóhoz futott. Ella e percben lépett a terembe. — Oh, papa, milyen jó a Jézuska ! Épen igy álmodtam Elluskáról ! — s a gyermek nézte, ölelte, csókolta szép nővérét, bámulta a pompás világoskék selyemruhát . . . Vágya, álmai megvalósultak karácsonyestén ép ugy, mint a kis Nellinek, ki óvatosan vizsgálta a babatündér kocsiját, hogy vájjon nem lettek-e sárosak a kerekek, mig az utcán áthúzták a kocsit a lovacskák ? És miután a kocsin a legkisebb folt sem látszott, igazat adott nővérének, hogy a Jézuska szállíttatja a játékokat a jó gyermekek részére. g arról is meg volt győződve, hogy ha vonaton is, de Ellát is a. Jézuska hozta haza ; mert hisz ők csak maguk között beszéltek álmaikról, a mama pedig aludt akkor és nem hallhatta meg .... váradi Szűcs Irén. Ma Vierge á La crécfie. — Alphonse Daudet. — Fehér pólyácskában,. szellősen van varrva, Gyermekét a szent Szűz bölcsőben ringatja. Ö meg gügyög, mint egy tele cinkefészek.. Anyja meg ringatja, dallva lágyan, szépen; Dalol, mint más anya kicsi gyermekének, — S Jézus csaknemalszik kicsi bő lesej ében. Elbájolva hallgat bűvös, szép dalára S kaczag a bölcsőben, ugy kaczag reájaI Kaczagása dal, mit szent leviták zengnek ; Két kicsi karjával taktust üt a dalra. . . A szent Szűz szomorú, legmélyén szivének Kesereg, hogy Jézus nem alszik — akarva. >Édes Jézus«, igy szól bús remegő hangján. >Aludjál bárányom, hófehér báránykám, Aludjál, késő van I Kialszik a mécses . . . Kis arezod oly piros! Kezeid fáradtak, Aludjál, szerelmem, aludj s ne félj édes!« — De Jézus nem alszik, szeme tovább kaczag. »Ha mindjárt elalszol én édesem, drágám, Álom száll szemedre szelidmadár szárnyán! Búgó gerle fészkét melléd rakja, meglásd.. Aludj, édes Jézus!* — Fájdalom, hiába Bűvös dals könyörgés! Gügyög,játszik folyvást S nem alszik Jézuska kicsi pólyájába'. Mária végtére, könytöl nedves szemmel, Fia fölé fordul, ráhajlik keservvel: „Te még most sem alszol, anyád sir már, nézzed; Könybe lábadt szemem, nézd édes kedvesem" S Jézuskára forró könycseppek gördülnek.. — S Jézuska azonnal elaludt, csöndesen .. Franciából : Peér Leo. Hópelyhek. Irta : Gitka. A második emelet egy kis szobájában hideg és homály volt, akárcsak ott künn a decemberi alkoméban, hol az ólomszinü fellegekből lassan szállingózott az angyalok hókonfettije. Az ablaküvegen a jégvirágok fantasztikus ábrái egy helyen felolvadtak a közelbájoló alak leheletétől és csöppenkint hullottak az asszony hideg kezére, ki éppen nem f vette ezt észre. De annál inkább összerezzent, amidőn a homályos sarokból vékonyka hang szólitá : — Anyám ! Két hideg gyermekkacsó, ke- i resve az anyai támaszt, tapogatózva ; fogózkodott szoknyája hullámaiba. ! — Mit nézel oly régóta ? — A hópelyheket — felelte ép oly csendes hangján s megsimogatta ártatlan fejecskéjét. A kicsike felbátorodva a simogatástól, csacsogni kezdett. — Mamám, te is láttál olyan liópelyhet már, a milyet én s a kisasszony ? — Milyent? — Olyan volt, mint egy picike levél. Apus kezébe is adta Melinának s képzeld ! nem olvadt el ! A kisasszony azt mondta, hogy minden hópehely más alakú és valamennyi egy-egy levélke az angyaloktól. Az asszony összerázkódott s különös hang tört elő kebléből, mintha fojtogatta volna valami nagy fájdalom. . . . A kicsike visszahúzódott előbbi helyére és aranyfürtös fejecskéjében érthetetlen problémák születtek miért van ez igy ? miért van ez ugy ? — miért nincs minden ugy, j ahogy még nem rég is volt ! ? A folyosón csoszogás, lánczörgés, élénk zaj támadt, mi elvonta, a gyermek figyelmét gondolataitól és megszólalt : Anyám, bethlehemesek! Behívhatom őket ? De kérését tán meg se hallotta az anya, hisz egész lelki világa a hópelyhek fagj

Tos körében volt fogva. Az est egyre könyörtelenebb sötétségbe burkolta a szobácskát s csak a kis fiúcska élénk leheletét lehetett hallani, a mint kicsiny kezeit melegitgette. Majd csoszogás hallatszott az ajtón kivül ; a patkós csizmák topogva verték le magukról a feliéihavat. A kis fiu visszafojtott lélekzettel figyelt ; ismerős köhögést hallva, fürgén nyitott ajtót: — Te vagy öreg Ágnes ? gyere csak, mondd meg nekem — — — Az erős falusi asszony csodálatos gyengédséggel hajolt le a fiúcskához : csitt Lacikám, kincsem, mert a mama — — de nézd mi van ebben — — ! — A nagykendő alól egy jókora csomagot húzva elő, elhallgattatta a gyermeket, szeliden köszönve lépett a sötét szobába. Először is gyufát ' gyújtott, aggódva körülnézett. A hasadt márványu ónémet szekrényen ott állt ugyan a karosgyertyatartó, de az urnő fagyos nyugalommal bizonyitotta »nincs« ! — Nem volt gyert}'a sem ! Ágnes szokása szerint fölfelé emelte szemeit s megcsillant előtte a gerendás plafondról alácsüngő csillár s fölfedezett néhány félig leégett gyertyát. Az urnő erőtlen ellenzése dacára meggyújtotta. Szólni is akart, de olyan visszatászitó volt a nyomor a hajdani fény e romjai között, hogy csak lassan és sokára mert megszólalni : — Oh úrnőm, hát ne legyen sötét a gyermek kedvéért ! Ha merném, felajánlanám kis kunyhómat, hisz az nem is enyém, úrnőm kegyeiből van. Ott egyszerű minden, mig itt ezek a rokkantak annak a ; kegyeit hirdetik. (Nagy kegy a máséból !) Az öreg nő hirtelen elnyelte a szót ; csiszolatlan egyszerű lelke átérezte, hogy nem szabad tovább igy beszélnie ! — Én olyan egyedül vagyok, ugy hiányzik a Lacika ! — tette hozzá, mintha önmagához beszélne. Az urnő bájos arcának áttetsző teintjén élénk kifejezés vonult végig s finom karc®u kezét bizalommal tette az öreg agyondolgozott, érdes, becsületes kezére. — Te Ágnes ! ugye szeretnéd helyettem is Lacikát, ha — én — meghalnék ! ? — Meghalna ? — rémüldözött az öreg cseléd, azután kenetteljes hangon kezdte a gyóntatást : Miért? talán mert -——-annak a keze közé került a Bánáthy uradalom ? talán azért ? mert az uraság elég könnyelmű volt elhagyni feleségét ? No. én azt mondom asszonyom, én különben is azt hiszem — — — Mit beszélsz ? ébredezett az urnő s keskeny kezével elsimította homlokáról a lefésült aranyosbarna fürtöket. Ugy nézett a/, öregre, mint aki nehéz álomból ébred s bizonytalan hangja esdeklő imádsághoz hasonlított : — Mondd el Ágnes, hitesd el velem történetemet, szoktass hozzá ahhoz, ami megtörtént ; — ón egyre azt hiszem, hogy gonosz álom gyötör ! — A csillár gyertyái lobogva égtek s elég szivielenül megvilágították a meszeitfalu szoba nevetségesen elegáns, de a javából kiselejtezett hiányos és töredezett, kopott bútorait. Az öreg nő a selyemfüggönyös ágy fölött levő rámátlan olajfestményre tekintett. S mintha az a hóditó arab tipusu férfi arc megérezte volna a néma megrovást. Úrnője ismételt felszólításának engedve, meggyőződés hangján beszélt : — Én tudom, hogy az egész annak a — — — régtől fogva szőtt fondorkodása. Én figyeltem ; tudtam rég, hogy az a szúrós tekintet nem engedi el a kegyelemdöfés dicsőségét az egykori visszautasításért. Először is ő Bánáthy uraság régi ismerőse volt,