Balatonvidék, 1903 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1903-09-27 / 39. szám

VII. évfolyam. Keszthely, 1903. szeptember 27. 39. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap, Megjelenik hetenkiiit egyszer : viiMitrini|i. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL volt tanintézet épületében. Kéziratukul a szerkesztőség címére, Pénzesutalványokat. hirdetési metrliizAsokatés reklamAciAkat tt kiadóhivatalhoz kérltnk KézlrotoUat nem adunk VIKHV.O l.A PTU1.A JDONUS BONTZ JÓZSEF. KEI,KI.ŐS SZICUKKSZ'Wi NÉMETH JÁNOS. KIADÓ 8CJÁNSZKY JrtzSKK Előfizetési árak: • ... 10 kor. — pi Egész évre . ... Fél évre ! ' " Negyed évre ..... 2 „ Egyes szám ára Nyllttér petitsora alku szerint. 50 , ?.0, A városi ügyek. A múltkori városi képviselő testületi gyűlést olvasva, eszünkbe jutott egy jó barátunk, aki mesemondás hirében állott. Előadása jó volt, tehát szívesen hallgatták. Még 8—10 év előtt, egyszer csak betoppan hozzánk és mondani kezdi: > A mint a Balatonparton sétáltam, szemben velem ifjú jött. AiCa dúlt, haja torsonbora, kalapja horpadt. Kíváncsian kérdem: »Mi bántja? Miért oly komor? Sirt! Elmondta, hogy öngyilkos lesz. Megrémültem, átfogtam, kértem, de hajthatatlan maradt, egyre azt hajtogatta: öngyilkos leszek.* Érdekes történet, — gondoltam magamban ! És amint betoppan a feleségem j megrémülve kérdi: Mi történt ? Ki lesz öngyilkos? Es barátink elmondá: »Amint a Balatonparton sétáltam, szemben velem iíju jött. Arca dul+, haja torzonborz, kalapja horpadt. Kíváncsian kérdém: »Mi bántja? Miért oly szomorú? Sirt! Elmondta, hogy öngyilkos lesz. Megrémültem, átfogtam, kértem, de hajthatatlan maradt: egyre azt hajtotta: Öngjülkos leszek.* Végre megvallotta, hogy szegény és azért kell meghalnia. Elszomorodtunk. Erre betoppan a leánvom és kiváncsian kérdi: Ugyan kérem kinek kell meghalnia? S barátunk elmondá: »Amint a balatonparton sétáltam. . . — . . (nem merem mógegyszer lenyomatni) .... Öngyilkos leszek. . . . meg kell halnia. És — oh Istenek ! ugrani készült ! Megragadtam . . . és . . . mikor én azt gondoltam, hogy barátunk nagy kópé, beront a második kis leányom és kiváncsian kérdi:« Bácsi kérem, kit ragadott meg ? S barátunk újra elkezdé : Amint a balatonparton sétáltam Én nem mentem vele, hanem megragadtam a gyereket és — sajna! most sem tudjuk, hogy ki volt az ifjú a torzonborz hajjal, a horpadt kalappal! . . . . Eltűntünk és a mesemondó egyedül mararadt. Azóta elmúlt 8—10 év és banalisan szólva: Keszthely azóta a magyar tenger metropolisa lett. Barátunk azonban azóta is mesél; fantáziája sem puhult meg és az előzékenység is tulajdona lett. Mikor azután egy gyenge pillanatában kértük, hogy mondaná meg, ki volt az idegen ifjú a torzonborz hajjal, dult ábrázattal, elárulta, hogy Keszthely. S mert ő leleplezett, mi sem követünk el indiskrétiót, ha megvalljuk, hogy a mesemondó: a tisztelt képviselőtestület. Igaz-e ? Igaz! Mert, mint olvasható volt, azon a látogatott képviselőtestületi gyűlésen eg}-másután keltek fel a városatyák és mesélték az ifjút, a dult ábrázatú t, a torzonborz hajút, b—10 óv óta A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. - fák titkai. Lehetetlen történet. Olaszul irta Augusto E. Berta. Y. Afrikából szerelemmel, reménységgel, hü séggel telt. leveleket irt, melyeket Ada újra és újra átolvasott, sirva, remélve, csókjaival halmozva, Gusztáv mielőbbi hazatéréséért imádkozva. Miért nem sietett, vissza most, mikor az utolsó akadály is elmúlt? — Miért marad oly makacsul abban a baljóslatú tartományban, honnan csak rossz hirek érkeznek? Mindenki tudta, hogy ott lenn fontos állást tölt be, hogy tiszteletet szerzett magának, ... de más hely várt ott rá, nem kevósbbó fontos, s ezen felül sokkal csendesebb, •okkal biztosabb 1 Gusztáv utolsó levele igy szólt: — Adám, még két hónap aztán visszatérek ós boldogok leszünk örökre, mert nem hagyjuk el egymást soha! Üdvözöld nevembe* Donna Angelicát; keress valami szép szállást, mely méltó legyen befogadni a mi boldogságunkat, menj el elmondani az újságot a nyárfáknak, add nekik hírül, hogy legfeljebb három hónap múlva vis«ontlátnak bennünket, egymás mellett, mint ők, összekötve örökre, mint ők, mint az igazi hűség, kitartás, s szerelem példáit. S ha innen elmész a mi hidunkig, hol a repkény és a tölcséres folyondár még emlékeztetni fog a múltra, köszöntsd őket helyettem, mondd meg nekik, hogy végre kinyitják a sorompót, mely oly régen, oly makacsul elválasztja őket; kinyitjuk, kitárjuk, leeresztjük, nem azért, hogy megbántsuk a holtakat, hanem, hogy egyesítsük az élőket . . . Ezt, s más ezekhez hasonló dolgokat, tartalmazott a levél, szép, nyájas, kedves szava kat, melyek megnyugtatták Ada hitét, reményét, s szerelemtől túláradó szivét. Donna Angelica átvette az üdvözletet, a nyárfák meghallgatták a boldog szavakat, mellyel Ada hirül adta nekik a legközelebbi látogatást. A borostyán, s az örökzöld repkény, mintha megindultak volna, mikor meghallották az örömhírt; az idők folytán nagyon megkopott zöld sorompó csikorgott rozsdás sarkaiban, mikor Ada gyengéden megrázta, próbálgatván, vejjon nehezen vagy könnven nyilik-e ki ? Minden gyűlölet, minden hurag, mely oly sokáig zárva tartotta, eltűnt, örökre ; derüini kezdett. A sorompó egv!i keresztfája ettől a gyengAd rázkódástól h- yéról kiesett, elterül a földön, mintha «uhanásával azt mondte. volna : A.z átok, mely engem zárva tartott, megsemmisült, elvesztette minden erejét. Egy szót csak egy szót s én ki fogok nyílni. A hidon tul, a hídon innen csak egy lélek, egy hatalom, egy édes érzés uralkodik . . a szerelem. S a borostyán, az örökzöld repkény gyengén megremegtek. Talán megindította őket Ada könnyes arcával, a ki sirt örömében, s részben az emlékek hatása alatt, melyeket a hely s a hozzákötött dolgok idéztek fel lelkében, Jiigyszerre dalos kis madárka reppent fel a M-iresco villa <*gyik bokráról, rászállt a sorompó csúcsára, neki eresztette ezüst csengésű hangját, csicsergett hosszasan, boldogan, mintha trillájában az élet dicshymnuszát akarta volna elzengeni. S ott maradt, picinyke ravasz fekete szemeivel Adát vizsgálgat va folytatta csicsergését, mintha ebben a dallamos beszélgetésben benn rezgett volna a villa lelke, mintha ebben beszélt üolua titokzatos hangon a mult,, csicsergett fájón szomorúan, mintha benn lett volna a jövő jós'at.a. Ada kinyújtotta kezét, hogy megfogja a kis állatot, mely annyi biza'ommal viseltelett iránta; hisz ott állt, beszélgetett vele, alig egy lépés távolságra, a félelem legkisebb jele nélkül. A kis madár nem ment, tovább, kecsesen fca-j: ott,a meg kicsiny testét, cső-évei egy ott masz áló k'csíny bogárka után kapkodva, aztán tisztelettudóan bókolva reppent fel, kedvesen osicseregvo mintha azt nondaná :