Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-08-17 / 33. szám

BALATONVIDÉK 1902. augusztus 10. feltartóztatta Mohamed milliónyi seregét Magyarország, a kereszténység kapuja. Százötven esztendeig viaskodott ez a kapu a keresztény világ ellenségeivel. Százötven esztendeig vérzett, hullott, pusztult a magyar, nehogy a török az ő országán keresztül áraszthassa el Európát. Európa s a kereszténység meg is lön kiméivé, de elvérzett a magyar haza s ujabb százötven esztendeig nyögte a török uralmat. Ha el is foglalta a kereszténység ezen bástyáját a török, itt gyengült meg az ereje, itt akadt meg, hogy előre többé nem mehetett — csak vissza. S a szomorú megpróbáltatások századaiban is, mint az Ur malasztja, felettünk lebegett a Szent István király jobb kezének csadatévő ereje, óvott, intett, vezetett és kivezetett a szolgaság hazájából. Nagyvárosban, kisvárosban, faluban egyaránt mindenütt, a hol magyarok és keresztények laknak, ünnepre hivóan kondulnak a harangok, hirdetvén, hogy él magyar, áil Buda még s vele a kereszténység, a vallásosség és hazaszeretet. Álljon is, éljen is mindig, mig aranykalászt érlel a napfény és emberek élnek a Duna-Tisza táján ! Dicsőséges szent jobb, őrködj felettünk, óvj és vezess minket az idők végtelenéig. A világítás. Már évezredek óta kisért a föld mindennépei között. Ezúttal azonban nem erről a világosságról lesz szó, hanem a sokkal közönségesebbről : a városi közvilágításról, melyet a városatyák jóindulattal akarnak reformálni. Ugy esett a dolog, hogy a városi képviselő testület egy-két buzgóbb tagja, — mint azt már a rnult számunkban megírtuk, — í. hó 6 én gyűlést tartott és azon a városbíró előterjesztette, hogy a Siemens és Halske cég megígérte, mikép a városi közvilágításra még e hó folyamán be fogja nyújtani ajánlatát, mely a városbíró szerint »előnyös« lesz. A Siemens ós Halske cég tudvalevőleg villamossági vállalkozó. A villamvilágitás eszméje tehát nem halt meg. A leányzó csak szunyókált és szendergéséből újra életre keltették azok, a kiknek kedvenc eszméje a villamosvilágitás ; sőt nem csak életre keltették, hanem akarnak is, terveket csináltatnak nyilván azért, hogy legyen, mi fölött dönteni, — határozni. Ez mind jó és helyes ! Végtére igazság is van benne. Az ilyen dolgok maguktól nem fejlődnek ; mozgatni kall ós erre ki volna hivatottabb, mint a városi képviselőtestület. Ez pedig amint látszik végzi is a városfejlesztés munkáját és éppen ez az, a mit közérdekénél fogva nem hagyhatunk megjegyzés nélkül, inert ugy gondolkodunk, hogy a város fejlesztését nem szerencsés dolog az • esetlegességek* szerint intézni, hanem mindig előre és jól megfontolt programm szerint. Ezzel a felszólalással a városi képviselet működését nem óhajtjuk gátolni mindaddig, mig a városfejlesztés a tervezés és az előtanulmányozás állapotában vau, azonban valósággal ellenezni volnánk kénytelenek, ha a villamvilágitás kérdése a megvalósítás állapotába teleltetnék. Ellenezni volnánk kénytelenek, mert a »féayes közvilágítás« fényűzését közelről érdekli az adózó közönség anyagi érdekeit és sehogy sem illik Keszthely község mostani falusias keretébe. Az egész ügy azonban kiváltképpen az által nyer érdekességet, mert vele kapcsolatosan, ugyancsak a képviselőtestület ülésén, felmerült a község adósságainak az eddiginél olcsóbb kamatra leendő convertáiása is. A mostani pénzügyi viszonyok nemcsak lehetővé teszik, hanem a városok érdekeit hivatalból a sziveiken viselő hatóságoknak egyenesen kötelességül róják, hogy a városok kölcsöneit konvertálják, ha ez által nagyobb kamatmegtakarítást érnek el, mert e megtakarítással arányban azután vagy a pótadókat s/állíthatják le, a mivel az adózó közönségnek tesznek szolgálatot, vagy pedig hasznos befektetéseket eszközölhetnek. A képviselőtestület egy érdemes tagját is ez a felfogás vezette nyilván, mikor a convertálás eszméjét felszínre hozta és szándéka tiszteletreméltóságát senki nem gáucsolhatja. A másik képviselőtestületi tagról ugyan ez a véleményünk, mert ki az, a ki nem vallja, hogy a vilámosvilágitás a kényelem, a tisztaság és sok más tekintetben, — bár hiányai ig vaunak, — felette áll a petróleum lámpának ? Ki az, aki nem hiszi, - mikép a közvilágítás gyarló volta Keszthelyen éppen ugy

; javításra, fejlesztésre szorul, mint sok más ? És éppen azért, mert ez is ós sok más is javításra szorul, világosnak látszik előttünk és az egész lakosság e'őtt is, hogy a városatyáknak hivatásuk szerint a legszebb kötelessége ezeknek a hiányoknak a pótlása, vagy nem létező intézményeknek az elővarázsolása. Az elövarázsolásra természetszerűleg a jelen alkalom kínálkozik. A pénz olcsó és így legkevésbbó kételkedünk azon, hogy az atyák hajbakapnak az alkalmon, hogy íiihasználva a pénzpiac nyújtotta alkalmat, a Balaton metropolisát, azzá tegyék, a minek óhajtjuk. Ehhez azonban t. városatyák nemcsak villamos világítás kell, hanem először terv, a melyben a fényes világítás az utolsó helyen álland. Ha tehát a városbíró nem azt terjeszti elő a képviselőtestületnek, hogy a villainvilágitásra beadandó ajánlat >előn3'ös' lesz, amit ö elhihet ugyan, de mi. velünk együtt sokan kételkednek benne, — hanem azt, hogy a város képviselőtestülete hagyja helyben azt az egységes tervet, a mely szerint a város nagyobb befektetést igénylő intézményei a közsl jövőben meg fognak valósittatni: akkor bizalmat tudnánk szavazui a reformok ak és vele a tanácsnak és a képviselőtestületnek is. Mert mi is, mint az a kevés néhány, a ki bent van a bizottságban és nem feltétlen hódoló a városbíró jelentésének, tudjuk, hogy e kis város népének az intelligentiája, iparosa, kereskedője óppeu ugy

r, mint a tanintézeteihez és a fürdőjéhez kötött idegenforgalom is megérdemli mindazokat az áldozatokat, melyekkel a város fejlesztése összefügg, de csak azokat, a melyeket 1-ször az egeszség és csak azután, a mit kényelem követel. Az első tényező egy városban nem csak az egészség volt, hanem ma is az és a jövőben is az lesz. Es éppen, mert az egészség az első, a város adóságainak konvertálása ós kamatmegtakarítás nélkül is első helyen a csatornázás, a gyalogjárók, az átjárók, az élvezhető és egészséges ivóviz miként való megszerzésének kérdései állanak és csak azután azok a kényelmi eszközök, a villamvilágitás stb. a melyekről mindig csak bizonyos fokával az álmodozásnak lehet azt állítani, mintha a fürdő fellenülésének ez volna az egyedüli kulcsa. — Csodálkozunk tehát, hogy a képviselőtestület nem azoknak a városi ügyeknek a vér ismét elpirulva. — Inkább arra gondoljon, hogy holnap után fölkelhet — sőt talán el is mehet, — de csak ha nyugodtan viseli magát. Most vegyen be a gyógyszerből. — Igenis felelt Brettner alázattal ós engedelmesen bevette a nyújtott orvosságot. — Mondja, kedves nővér, mi vitte ön erre a csodálatos pályára ? — Már megint erről beszól ? Ha ilyen kérdésekkel faggat, azonnal fölváltatom magam egy másik nővérrel. — Ne, ne — — inkább hallgatok. — Az már más. Mit kiván reggelire? Tejet, vagy lágytojást? — De nem én vagyok a beteg, hanem fin, hát önnek kell választania. — Tejet, kéiek, — felelt hamarosan Brettner, hogy valamikép meg ne szegje az engedelmességre ós jó viselkedésre nézve tett igéretét. . . . Harmadnapra Brettnernek tudtára adta az orvos, hogy fölkelhet. A lábadozóuak már eszébe sem jutott az ablak, a kiugrás, a mérgezés. — Föl tud öltözködni magától ? kérdó a BÖvér — Alig hí nném ; a jobb kezem nagyon nehéz. — Majd hívok egy szolgát, a ki segíteni fog. — Köszönöm. Jó lesz. Brettner fölöltözködött a szolga segítségével s ennek karjára támaszkodva elsétált az ablakig. Lepilantott. Az emeleten volt valóban. S akkor eszébe jutott, hogy ö innen le akart ngraui. Megriadt most ettől a gondolattól. Ott hagyta az ablakot ós sétálni próbált, a mi silrnriilt i«. Tekintete egy üres ágyra esett, mely előtt vérfoltok halvány nyomai látszottak. Eszébe jutott az ö betegtársa. — Mi lett ezzel a beteggel ? kérdezte az éppen belépő nővértől, a ki ebédet hozott. — Elköltözött, felelt az apáca szelíden, — s egy könycsepp jelent meg szempilláján. — Hogyan halt meg ? — Csöndesen, nyugodtan. — Azt is csak nektek köszönheti ! — gondolta magában Brettner, de nem mondta ki. Ebéd után Brettner megkérdezte a nővért, mikor bocsájtják el öt ? — Holnapután, ugy mondta az orvos ur. — Kedves nővér, — szólt hirtelen a beteg, — tudja-e, hogy ki vagyok ón? — A kórház naplóban föl van jegyezve, felelt a nővér egyszerűen, de arcán látszott a csodálkozás, a mit, ez a különös faggatózás keltett. — En nem vagyok katkolikus, tudja-e? — És aztán ? — En izraelita vallású vagyok. — És aztán ? — En az önök halálos ellensége vagyok ! — És aztán ? Brettnert meghökkentette ez a nyugodt viselkedés. — Nem tudta ön ezt, kedves nővér ? Kérem, kényszerítem, vallja meg őszintén. — Hát — igen, — tudtam — — az orvos ur megmondta nekünk. — — Egy-két pillanatig némán álltak egymás előtt. A nővér röl sem emelve a szegét, kezdte összeszedni az edényeket. Brettnernek a szeme tele lett könynj'ekkel. Szótlan inegidultsággal kapott a nővér keze után, de ez hirtelen elrántotta kezét s szelíden szólt: — Bocsásson meg, nekünk nem szabad senkivel sem kezet, fognunk. — Akkor legalább nevét mondja meg kedves nővér, hogy tudjam emlékeimbe ós — — és - imádságomba foglalni. — Mondtam már, nevem Antónia nővér. — Valódi teljes nevét nem mondja meg? — Nem lehet. Kérem, ne kényszeritsen ridegsógre. — Bocsánat, — hebegett Brettner. A nővér eltűnt. ... A tizenegyedik napon amaz utcai harc után az orvos tudtára adta Brettner Mórnak, hogy meg van gyógyulva, elmehet. Brettner azt kérdezte, hogy nem beszélhetne az ő ápolójával, szeretné megköszönni neki a gondos ápolást. — Először is, barátom, ebből a célból apáca nem jön senkihez. Másodszor Autónia nővér már nincs itt. Áthelyezték Serajevóba. * As elvtársaknak feltűnt, hogy Brettutv, mióta a kórházból kijött, feléjük sem néz, — Polgártárs, szólította meg gúnyosan egyik pajtása, mikor az utcán találkozott vele, — talán szerelmes lettél a »nővór«-be? Brettner megvetőleg nézte végig pajtását, s szó nélkül otthagyta. — Vagy ugy ? Talán bizony még meg is keresztelt a mövér« ? kiáltott amaz utána. Brettner sápadtan fordult vissza és szó nélkül alaposan képen teremtette a csipkedőt. Amaz elképedve nézett utánna s keservesen simogatta sajgó pofáját. Kollarik Kálmán.