Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-11-02 / 44. szám

VI. évfolyam. Keszthely, 1902. november I. 44. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap. Megjelenik heteukiiiL egyszer; viiMilrmi|>. SZERKESZTOSEG ÉS KIADÓHIVATAL a volt tanintézet épületében. Kéziratokat, iiéiiíonatHlvAnyoliKt. hirdetési meiibisAaoliat és r»k liiroéniAkat a liiaitóliivatallioz kéilliik Kéziratokat nem adunk VIBBZB. l.áeTUJ.AJKOWOS SZERKESZTŐSÉG KKI.ttl.ÜS SZKltK ít.HZ'l'A BONTZ JÓZSEF KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF Előfizetési árak: Egész évrt 10 kor. — ff

t Fél évr

B 5 „ _ Negyid évre 2 „ 50 „ Egyes szim ára 20 Nylittér petitstra alku szerint Az enyészet emlékezete. Emlékezzetek, akik hivalkodók, akik elbizakodottak vagytok a kik a rozsdát nem logó kincsek helyett azokat gyüjtitek, a melyek mulandók. Emlékezzetek az enyészetre, a mulandóságra. Halottak napja lesz. Azoknak a napja, a kik után, — bár lett légyen aranj^jok, ezüstjük, vagy rongyos szűrük, úsztak bár bőségben és fényeskedtek méltóságban, vagy szégyenkeztek a nyomorban és szenvedtek a megaláztatásban, nem maradt más az emlékezetnél. Pedig voltak közöttük hadverő ősök. szabadságért íajongó fenkölt lelkek. Voltak közöttük tudományt szomjazó szellemek és kalmáimérleget hordozó fondorkedók. Voltak bnzditók és ámitók; stréberek és szeiények; kapaszkodók és meghuzódók — mind elmultanak; viseltek bár babért vagy bíbort, darócöltönyt vagy vászonviganót. Mindannyiját eltakarta az édes anyaföld és fölöttük is lekopott, lesárgult a tavaszon üde pázsit. Sírjaikon kigjailiad a láng, mások fölé pedig a sötétség borul. És ők nyugosznak a kis dombok alatt, a kik, a mig éltek, hittek, reméltek, küzdöttekj csalódtak; akik dolgoztak, talán gyűjtöttek lehet, hogy hivalkodtak és cifrálkodtak is — de azután visszatértek a halottak csendes hazájába, a hol nincsenek szükségletek, a hol elmultak a szenvedelmek. Nem vit! tek magukkal semmit. Itt hagytak min! dent örökségképpen az utódokra és cserébe még kegyeletet sem kértek. De a kegyelet nyomaikban jár. Az élők tulajdona ez és száll nemzedékről nemzedékre, mert azok között, a kik elköltöztek, voltak sokan, a kik dolgoztak önzetlen szeretetből Istenért' hazáén, királyért. Voltak sokan, akik, mig éltek, a szeretet nevében dolgoztak, a hazafiúi erények épségeért, embertársaik boldogságáért, a családért, és a halottak napján a tisztelet és a szeretet nevében a hála fonja a koszorút és gyújtja meg az emlékezés fáklyáit oirhalmaik fölött. Élénkülj ön hát meg a halottak birodalma és gyújtsatok fáklyát az elhunytak emlékezetének. A kereszténység e megrázó ünnepén váltsa fel a zörgő avart, a mosolygó virág, a némaságot az ünnepi csönd, az elhagyatottságot az őszinte részvét, a szellő suttogását az imádság szava, az éj sötétjét a kigyulladó lángok világossága a temetőben. Üljön el a mosoly, hallgasson el a vásári zaj és a derültség kedvét a halandó emberen e pár órában váltsa fel a közös sors érzése. A közös sorsé, mely együtt találja a hitetlent a kételkedő vei, a liivőt a közömbössel egyaránt. Csak hogy, mig amazok emlékezete'ott jár. — lent a föld alatt és széppé, tetszetőssé, varázsolja a rettenetest: az enyészetet: addig a hivő felemelkedik a csillagok hónába és talál megnyugvást 1 és békességet az Isten akaratában. ÚR A BALATON VIDÉK TÁRCÁJA Halottak napján. (JJnyám emlékére.) I. Ne menjen a temetőbe, Ha még nem kell, ne menj, ne menj Ráér szived ismerkedni Szivettépő érzésekkel! Árva szívnek bns az élet, Árva szívnek sok a vágya . . . Hiába ég a sok mécses Elborult a sziv világa! . . . II. Jártam én is vidám kedvvel A komor zöld temetőbe S csacska gyermek mosolyával Bámultam a sok szép köre. Oh, delta most fáradt taggal Súlyos heti robot után Kimegyek a temetőbe: Elszorul a szivem s ugy fáj. Egy kis kőre ráborulok, Elzokogom ott imámat , . . — Mindenható nagy Isten te, Mért vetted el jó anyámat! . . . III. Meg kell halnunk, ez a végzet Elrothadunk, elporladunk . . . Enyészeté gyarló testünk Egy lehellet — s holtak vagyunk. Hány sziv szenved a kő alatt, Hány vágy s meg nem történt álom, Hány árvának sorsa fordult Rosszra a csöndes halálom! Cáng £ászló. Nevetés a temetőben. Kora délutánján halottak napjának kimegyek a váios temetőkertjébe, hogy zavartala1 nul áldozhassak én is egy-két órát az én kedi ves halottamnak. Egyszerű sirhalmán, buzgó ima 1 után, leülök egy Isissé és elmélkedésbe merülök csöndesen, a múlandóságról gondolkozván fájón. Látom a sírokat, látom belsejüket, hol gazdag és szegény egyaránt porrá lesz ; virasszon bár akár hűséges kegyelet, akár a feledés a sirhalom felett . . . Es jönnek emberek, többnyire cselédek, a kiket gazdáik küldöttek ki előre, hogy elrendezzenek mindent az estéli kivilágításra. Mert bisz' ő nagysága csak nem oipelheti a nehéz koszorút (művirágból van az,) meg a sok kis mécsest ! A cseléd most szépen elkészíti a sirfc, — ök majd csak meggyújtják a kis méoseseket,