Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-02-23 / 8. szám

VI. é/folyam. Keszthely, 1902. február 23. ' 8. szám. llntftphftpirftr-íiniiftri^á Ma tiz esztendeje annak, hogy Unterberger Ferenc meghalt. Az ipartestület e szomorú évforduló alkalmából tegnap Unterberger házát szép ünnepély között emléktáblával jelölte meg. Ha a halottak beszélni tudnának, Unterberger erre hihetőleg azt mondaná : »Ne csináljatok nekem komédiát s belőlem látványosságot. A mit tettem, nem hiúságból tettem, hanem, mert a lelkem parancsolta. Ne szavaljatok hát, az idő drága, menjetek dolgotok után. Az ünnepség költségét pedig inkább adjátok a dolgozni nem tudó szegényeknek.« Ő, mondjuk, hihetőleg igy beszélne, az ipartestület azonban jól tenné, ha akkor sem fogadna szót. Épen mivel igy beszélne. Csak hadd legyen ^r, az az emléktábla intéísi• 1, például s néma de mégis beszédes vádlóként. Unterberger Ferenc nem volt magyár ember. Temesvárott született ugyan s hosszabb külföldi tartózkodás után köztünk telepedett le s itt is balt meg, de ezek csak külsőségek. A lelke azonban egészen más volt, mint a magyarság legnagyobb részéé. O tudniillik nemcsak komolyan hitte, de meg merte vallani is, hogy a munka nem szégyen, sőt, hogy a munka nemesit és gazdagít is. Már pediglen ez nem magyar virtus. Látom az ökölbe szorult kezeket, a haragosan villogó szemeket s a boszus kifakadást : »No de il}'et mondani, sőt kiirni. hogy a magyar ember nem szeret dolgozni. Le a hazaárulóval.* Tisztelt olvasó, a ki haragszik, annak rendesen nincs igaza. A szó nem pótolhatja a tettet, sem a fellángolás a munkát. Csak az igaz, a mi igaz. Igaz, hogy dolgozunk mi is, mert máskép éhen halnánk ; de épen csak annyit, a mennyit »muszáj.« Kevesen vannak azok, kiknek életelemük, mulatságuk a munka. Ezt máiSzéchenyi is ki merte mondani, sőt irni is, pedig azóta egy szemernj'it sem javultak közállapotaink. Sőt ! J Hiszen általános a panasz, hogy -a magyar uri osztály mindegyre pusztul, idegenek nyakába szakad a nemzeti vagyon. De ám hogy lehet az, hogy a hol s a miből a magyar ember nem tud megélni, ott és abból az idegen náció meggazdagszik ? ! Az oka ennek az a bolondos felfogás, hogy a munka nem uri dolog. Hogy csak az a pénz ragyog és illatozik, a melyet az édes anyaföld termel, a gyár. a bolt, a raktár, a bánya, fürdő-berendezés etc. etc. azonban már elhomályositja a pénzt is, meg a címereket is. Bezzeg az uj világban, Angliában, Németországban nem igy van. De sőt még Franciaországban is máskép szól a nóta. Ott a lordok, grófok. márkik, nem restellik, hogy perlmutA BALATON VIDÉK TÁRCÁJA Szomorún sír . . Szomorún sír fiilembe a téli szél ; Ugy szeretném megérteni, mit beszél. Fájdalma nagy, azt kiérzem hangjából, Sebe még is, bár most sajog, Lassan heged s be is gyógyul magától. Gyors szárnyával a világot befutja, — Zúgó erdőn, réten visz át az idja. — Itt is felejt, ott is hágy kis bánatot, S mire itt lesz a szép tavasz, Nem is tudja, milyen panaszt hallatott. De szivesen reá bíznám szívemet, Cserélné ki, mire jön a kikelet ; Ölelné fel, a mi reá nehezül És szórná szét a világba — Jaj, de oda, hova ember nem kerül. Frászt Luiza. Bozzai Pál. (Egy elfeledett költőről.) „Csak néha éjek éjjelén Támad föl az emlékezet S halvány arcával rezge fényt A puszta sirhalmokra vet." (Ez a világ. . . Bozzai.) j A bánatos hangú költő, kinek lantján ez egyszerű, de igazságuknál fogva megkapó sorok születtek, a mi szűkebb hazánkban, a kies Zalában, annak is egyik legszebb vidékén, KővágóEörsőn született, a Balaton mellett, 1829. jan. 10-én. Ő is, mint Csokonai, Szentjóbi, Dayka, Kármán, Katona, Petőfi, korán, úgyszólván élte tavaszán dőlt sírjába, mikor alig volt még huszonhárom éves, mégis testbeu-lélekben megtörve, elcsigázva. Rövid élete hideg, borús őszhöz hasoulit. A tekete felhő úgyszólván ott terjesztgette szárnyát bölcsője felett, s a derűt árasztó napsugár csak lopva aranyozhatta meg ifjú életét, akkor is csak néhány perore. Bozzai Pál a lemondás, a bánat, a szenvedés költője. Ilyenné avatták élete körülményei. Születése auyja életébe kerülvén, nem élvezhette az anyasziv édes melegét, zordon lelkű atyja pedig e hiányt pótolni se nem tudta, se nem akarta. Ha már szüleit nem szerethette, annál jobban szerette hazáját. Jogi tanulmányainak befejezése után Gulácson volt patvarista s aztán a magyar szabadság-harc hullámai öt is magukkal ragadták. A lant embere kardot fogott, hogy küzdjön a zsarnoki elnyomás ellen. Ettől fogva az üldöző Nemezis egy pillanatra sem tágított mellőle. Legborzasztóbb volt rá nézve, hogy a gyűlölt osztrák katonaruhát kellett viselnie. Meghatóan írja le szenvedéseit, melyek az osztrák katonáskodás alatt idegen földön érték. Egyedüli vigasza az irogatás es idegen költők tanulmányozása volt. Hazáját, a szép Balatonvidéket, mely után oly epedön vágyott, teljesen megtörve lathatta csak 1852. év tavaszán, mikor betegsege miatt a katonaszolgálat alól felmentették. Még ugyanezen év jun. 24-én meghalt Zánkán, hol testvérbátyja lakott s hová üdülés végett ment. Lelke is, sorsa is rokon a Petőfiével. Életrajzirója s verseinek kiadója, Lévay József, nem említi, de egy-két verséből azt le. het következtetni, hogy szerelmében nem volt boldog. Pedig ez érzelme mély és igaz volt mert természetes és őszinte az a hang, melyly*!