Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-30 / 13. szám

8. BALATON VIDÉK Nehóa a sorom, de majd csak vége lesz. Hogy megyek majd hozzád, csak légy jó, hü, szépséges arany virágom ! Eh ! Had irjon a Juon ami eszébe jut! Te meg ne törd mard magad — hanem ird meg annak, hogy . . . tudod. * * * Egy reggel levelet kapott a Juon. Örömmel liámozgatta ki az irást a borítékból. A pajtásai körülfogták. A szeretőd irt tán Juon ? Az hát ! mordult hátra. Olvasta — de nem ért a végére mert felordított inint

r egy vadállat s kirántotta bajonetjót. Az egyik legény megkapta a karját. Mit csinálsz ? Hagyjatok ! ordította Juon s ugy ellökte a társát, hogy az beverte a fejét. Szegény Juon kurta vasat kapott érte. A sötét nyirkos áristomban nyögött, jajgatott Juon, — átkozta az Ilicát. Megöllek te te . . . ha kiszabadulok, nem bánom, ha fel is akasztanak érte. * * * Ilica meg ott ült a Néra partján, sirt és szomorúan nézte a piszkos zöld vizet. Valaki megérintette a vállát. Miért sírsz Ilica ? A leány felnézett, ott állt előtte az az ur. A lány nem szólt. A férfi leült melléje a földre, szelíd, lágy hangon vigasztalta. Ne sirj, ne . . A leány neki bátorodott és elmondta mit irt a Juon, A férfi szeme fellobbant. Ne gondolj Juonra, nem érdemli az meg, bog}busulj miatta. Lásd — mondta szeuvedélytől tompa hangon — szeretnélek én betette százszorta jobban. Napok óta erre járok, hogy lássalak. Nincs nappalom nincs éjjelem, gyönyörű fátám! Szeress egy kicsit. A leány kirántotta kezét s felugrott mint egy vadmacska. Hallja az ur, mondta indulattól rekedten, takarodjon innét. Ilica! És olyan könyörögve néz rá, hogy a leány elfordítja fejét. Hallgasson ! Tudom a szándékát. Azt mondom nem. leszek én senki szeretője, ha felesége nem. Ha mindjárt akár milyen ur is. A férfi elgondolkozott — ez a leány megérdemli, hogy uri asszony legyen . . nem bánom, ha kinevet az egész világ, a feleségem lesz, az enyém lesz ! Lennél a feleségem ? A leány rábámult. Bolondot üz belőlem ! Egy ilyen paraszt nem illik egy úrhoz. Ne törődj vele. írni se tudok. A férfi legyintett a kezével. Majd megtanulsz. Csak légy a feleségem, selyem ruhád lesz, nem ilyen rongy, hintón fogsz járni, uri asszony leszel. A leány csak rázta a fejét. Hidd el Ilica, jobban szeretlek én mint Juon szeretett — olyan őszintén mondja, hogy a leány ellágyul s vissza ül melléje a gyepre. A férfi meg tenyerébe hajtja a fejét s inkább magának mondja: Nem voltam én még boldog soha. Volt egy feleségem, finom uri kisasszony és megcsalt, elhagvott egy sehonnaniért . . . meg is halt azóta. Gazdag vagyok és nem tudok örülni semminek. Most, hogy megláttalak — talán azt a másik asszonyt látom benned — nincs nyugtom . . . akarom, hogy szeress te is. Hogy hivják magát uram. Nem is mondtam ? Ederics Sándornak. Csak nem, hisz az a moldovai földes ur! mondja rémülve a leány. A férfi elmosolyodott ! Igen ! Nos ? A moldovai kastélyban lakik. Ott. Ilica szivéhez hamar férkőzött a nagyravágyás. Elgondolkozva szól a moldovai földesúrhoz. Jöjjön, menjünk be, mondja meg a Jelena néninek . . . Nemsokára. Ilica Ederics Sándor mátkája lett. Az egész környék csak erről beszélt. Ilica megtanult irni, olvasni, mint az uri kisasszonyok. A sok falube.i fáta irigykedve mondta: Bolond szerencséje van neki . . . Hanem ha a Juon hazajön nemtudom mit csinál . . . olyan vad erős ember az. Ederics Sándor meg boldog volt és eljárt mindennap a Néra partjára. Kiültek a folyó partjára és a férfi mesélt neki csodaszép dolgokról, miben része lesz neki. Egy délután azt mondta a leánynak : egy hét múlva lesz az esküvőnk s négylovas hintón viszlek a kastélyomba, örülsz ? Hogyne ! Pedig Ilica nem annak örült, hogy férjhez megy, hanem annak, hog}' nagyságos lesz. sok sok szobája lesz óriási tükrökkel. Es midenki csak öt bámulja! Nem valami nagyon szerette Ederics Sándort, hanem a gazdagságát. Hadd lássa a Juon. Egy este Jelena asszony remegve mondta a nevelt leányának: Te azt mondják, ma haza jön a Juon. Hát aztán ? Félek Ilica — rosszat álmodtam . . Ugyan mitől fél, mondta hetykén a leány! Csak merjen hozzám nyúlni majd megtanítja Ederics Sándor. Hát nem is szereted többé ? Nem én ! Azt irta, hogv szebbek a ' 01/ magyar lányok, hát csak gyönyörködjék bennök. Ilica, meglásd nem jó vége lessz; ! Vigyázz. A leány felbigyesztette száját gúnyosan, kevélyen. * * * Szép holdvilágos este volt s Ilica szokása szerint kiül a viz szélére s azon gondolkodott, milyen szép lesz a menyasszonyi ruhába, koszorúval a fején. Ilica ! A leány összerezzen a hangra nem mer hátranézni. A legény durván megfogja a vállát. Ide nézz ! Mit akarsz? Eredj innen ! Hogy mit akarok ? Mit ? Megmondom, ide halgass ! A legény összefonta a mellén a karját, megállt a leány előtt, ki dacosan nézett el a viz felett. Mit mondtál te nekem itt ezen a helyen ? Nem azt, hogy hü maradsz ugy-e ? Megcsaltál . . . azt mondják, a moldovai urasággal jársz jegyben ! Igaz-e? Igaz hát — mondta rá hidegen a leány — s felállt. Juon reszketett a dühtől s elfulladt hangon suttogta . . Megöllek te nyomorult ... te . . . te nem leszel a másé . . . Lerántot'a a leán}

Tt a földre megkapta markával a leány szoborszép nyakát és szorította teljes erejéből. A leány nem tudott kiáltani, a teste vonaglott halál kinjában, az ajaka megkékült és piros arca fakóra vált, a szeme kimeredt és ijesztően nyitva maradt. A hold kibujt egy felhő mögül s fénye ráesett a fáta kingyötörte arcára — Juon ránézett ós feljajdult — eleresztette a karjára nehezedett testet, mely tompa zuhanással esett a földre. Juon letérdelt melléje, sirt, jajgatott félőrülten. Ilica . . . gyöngyvirágom kelj fel . . hunyd le a szemed, olyan iszonyatosan nézel . . . Ilica, drága Ilica — és rázta az élettelen testet és eszelősen csókolgatta a halott ajkát, arcát, simogatta felbomlott selyem haját. Meghalt — megöltem — az én kezem ölte meg ... de tudtam, megmondtam. Pedig ugy szerettem — de ugy ! Jobban a lelki üdvösségemnél / Mit csináljak veled. — szegény, aranyom ! Most holtan az enyém vagy ! Ölébe kapta a szépséges fáta merev testét — kinek haja a parti homokot seperte, bevitte a folyóba, letette vig3

Tázva, mint egy alvó gyermeket a. hulláin ágyra; aztán felment a hidra s onnan nézte, mint ringatja, mint viszi csendesen lefelé a viz Ilica testét. Kikereste, hol iegmélyebb a folyó s a hidról belevetette magát a vizbe, elmerült ... a viz holtan vetette fel a .sziliére. Vihar támadt, eget ostromló vihar! A szél piszkos habokat csapdosott a szép Iíica testére. Menyasszonyi koszorúval álmodott szegény, azt is hozott neki a viz sás levelekből, indákból. A két test úszott lassan, lefelé . . . A vén Jelena kereste Ilicát, hívta, kiáltotta nevét, szidta ... de nem jött. Kiment a Néra partjára .... szentséges Isten ! Ott látta Ilicát a szennyes habok között iuda koszorúval fején, amott feljebb a Juont . . És megőrült . . . * * * Valahányszor tombol a vihar az öreg asszony kiáll a partra, átkozódik, sir hörögve, kétségbeesetten kiáltja nevét ... a szól felkapja a hangokat és viszi .... viszi, talán éppen a moldovai földesúrhoz.