Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-30 / 13. szám

1902. március 60. BALATON VIDÉK >Hozsannaő neki. ki jőve az Urnák ne­vében. « S a főpap kiparancsolá Bartimeust a tanácsbólj de az összes férfiak zava­rodottan mind lumenének, mert nem tudták, mit cselekedjenek. S az utcán láták a néptömeget, mely ugy kiáltozék, mintha mind eszelős volna: »Hozsanna' Hozsanna !« És a nevezett Ahasverus egy római katonához menvén, kit Lon­ginusnak neveztek, mivelhogy igen ma­gas volna, igy szólt annak : >Ime, a ti napotok leáldozók, mert itt vagyon a Zsidók királya, ki elűz benneteket Iz­rael földjéről.« És a katona . . . III. töredék. . . . s a csütörtök estén a főpaphoz jöve ismét Ahasverus ós mondá neki. hogy ama férfiút mindenki elhagyá, mi­vel nem akar fegyvert fogni a rómaiak ellen. S mondá, hogy még egy tanit­ványa, Júdás Iskariotes nevű, Simonnak fia, hasonlag elhagyná őt. nem azért,, mivel a rómaiak ellen fegyvert' nem fogna, hanem mivel őt a közös pénz eldugásával gyanúsítaná. Megörvendeze erre Kajafás és rögtön mondá Ahasve­rusnak, hogy vezetné eléje Júdást, a Simon fiát, maga pedig küldd Mattha­nért, Álmosért. Annásért és a többi­ekért. Megérkezvén pedig ezek, Kajafás elmondá a hírt és együtt várták Iska­riotest, a Simon fiát S midőn az be lépé. Kajafás eléje menvén, megfogá ke­zét és a többiek elé vezeté, mondván : »Ime, e férfiú, Izrael megmentője a zen­düléstől, mely minket és gyermekeinket elsöpörne és életünket elvenné.« S mondá erre Iskariotes. a Simon fia: »Te mondád.« Mire Matthan igy szólott : »Ke­zünkbe tudnád-e te adni ama férfiút, kinek hollétét nem tudjuk, mert elrej­tőzék a sokaság elől. mely őt zendiilésre unszolá.« És felele Júdás: Én tudom, hol vagyon ő, mert imént vacsoráltam vele « Annás ekkor igy szóla: » Micsoda jutalmat adhat a tanács az érdemesnek, ki megmentene bennünket a romlástól, Mert nem elég csupán a hála. a fára­dozásnak az ő jutalmát is meg kell adni.« S mondá ekkor Matthan • Har­minc ezüst siklus legyen az u jutalma, ha elvezet a helyre minket es fegyveres szolgáinkat. Miben Iskariotes, a Simon fia beleegyeze és a pénzt azonnal átvevé. Ekkor Kajafás beszólítván fegyve­res szolgáit, elküldé Matthaut, hogy menne el Iskariotessel oda., ahova őt az vezetendi. És Iskariotes elvezete őket az Olajfák hegyén azon helyre, mely nevezteték Getsemánénak, ott meg­találák őt, körötte pedig aluvának az ő tanítványai, számszerint tizenegyen. Es Simon fia Iskariotes, hozzá közelegvén Jézushoz, megcsókolá öt, mire Matthán intett a fegyveres szolgáknak, hogy fog­nák meg azt, kit Iskariotes megcsókola, mert ez lenne az a jel, melyet meg­beszélének. Igy szóla ekkor Jézus Júdáshoz, a Simon fiához : »Juda, csókolással árulod el az Embernek fiát ?« Mire a főpap szolgája megragadá Jézust, de Simon Péter, Jónásnak fia, ki nevezteték Kéfá­nak is, hatalmasan megcsapá egy szab­lyával a főpap szolgáját, ugy, hogy an­nak füle leválék koponyájáról. De Jézus igy szóla: »Dugd hüvelyébe kardodat, mert a ki szablyával öl, az szablya által hal meg.« A főpap szolgájának pedig lüléfc visszailleszté helyére és az ismét odanőtt vala. Ezután ő önmaga nyujtá karjait a fegyveres szolgáknak, hogy megkötöznék. Matthan pedig mondá, hogy a többi embert ne bántanák a fegj'vere­sek, mivelhogy azok ártatlanok. Es igy csupán Jézust. . . * A töredékek egyezése az evangéli­umokkal szembeötlő s ugy látszik, zsidó részről való szemtanú, talán éppen Matt­han pap előadását tartalmazzák e föl­jegyzések. Megvilágítják ezek egyrészt Júdás árulásának lelki mozzanatait, más­részt a zsidóság elpártolását Jézustól, kiben politikai agitátort vártak, de ki nem mulandó földi országot alapítani jött, hanem mennybelit, mit az anyagi­akhoz tapadott s a régi nagyságról ál­modozó zsidóság nem értett meg akkor. Ma már, midőn a föld kerekségén min­denütt elterjedtek a fenséges tanok, ért­jük e magasztos eszméket s emlékeül üljük Húsvét ünnepét e szavakkal : »Hozsanna., hozsanna neki; ki az Ur revében jött !« (ttt-) r A harmadik ^tüntetés. Irta . Hamburger Sándor. A vad hiéna csorda már majdnem minden vérét kiszívta az egyedül álló bátor oroszlánnak ; a magyar nép lelké­ben forrongó lángtenger már kialvó-fél­ben volt, honvédeink ajkairól már na­gyon ritkán hangzott el az a sokat mondó Kossuth nóta, vagy ha elhangzott is, bi­zonyos a múlton való fájdalmas elme­rengés nyilvánult meg benne, a mikor a magyar nép még bizott önerejében ; hitte, hogy megfojthatja az önkeblén ne­velt ádáz kígyót, a mely a sok jótéte­ményért rut gyűlölséggel fizetett. Az ágyuk döreje meg-meg rezgette még olykor-olykor a levegőt ; de inkább bus halálharang kongáshoz, mint üdvlö­völdözéshez hasonlított; bus halálharans: ' O kongásához, mely elvesztett szabadsá­gunkat siratta. Az osztrák zsarnokok, kik vérvörös lángban látták az egész világot, már közeledtek végcéljuk felé, de szégyenteljes, hóhér munkájukat még nem fejezhették be. Volt valami a ma­gyar nemzetben, a mi nem engedte a végenyészet szélére jutni: az Istenbe és jobb jövőbe vetett hit. Régi, hatalmas tölgyhöz hasonlítottunk, melyen a szá­zadok villámai égető sebeket ütöttek ugyan, de megdönteni nem voltak képe­sek és most a nyomorult földi férgek hatottak belsejébe, kiszívták éltető ned­vét, megrágták gyökereit, csupán egyet hagyva, a reménység szálát. Valahol a Hargita alján, a kies Ho- |( moród vize partján történt, dermesztő hidegben, közel Attilla feleségének Ré­kának sírjához. A föld halotthoz hason­lított, melyet fehér lepedővel vont be a természet, A hideg havasi szél rémesen fütyölt, könnyet facsarva ki az ntas sze­méből. Alig lehetett egy pár lépést elő­rehaladni. A kis csapat, mely ebben a dermesztő hidegben lassú, vontatott lép­tekkel. a széltől meg-meg állítva halad előre, a magyar seregnek egy előőrse 8 alig számlál 80 embert ; azok is több­nyire a nyomortól elcsigázott, összetört alakok, kiknek fiatal arcain barázdákat vont a sok szenvedés. Szótlanul halad­nak egymás mellett, mindegyik saját gondolataival van elfoglalva. Egyik hon­hagyott családjára gondol, meiy talán most az ő életéért imádkozik ; másik el­hagyott arájára, ki szivrepesve várja haza ; a harmadik pedig a haza veszendő ügyén tépelődik. A kis csapat vezetője, a jó öreg Mi hál}- bácsi is gépiesen lép­ked a csapat élén. A Réka tetőre étve réveteg szemekkel bámul a füzes Olt p írtjára és a partján elterülő falvakra, szeme megakad egy ponton, azt nézi hosszan, merően, kebléből egy mély só­haj tör elő, azután szemeiből letöröl könycseppet, de azt már nem szabad a többieknek látni, nem szabad, mert hi­szen a háborúban nem lehet érzékeny­kedni. Hej ! pedig ha tudná, hogy tár­sainak szemeiből sem a szél facsarta ki azokat a könyeket, ha tudná, hogy egyszer-egyszer azok szive is összeszorul, talán elpanaszolná bánatát és megköny­nyebbülne. De hát a téli szél eltakar mindent. A csaták hevétől, az ágyú dö­rejtől, a haláltól nem fél egyikük sem, hiszen nemrégiben, mikor a Tolvajosnál bekerítették az oláhokat, Bem apó sa­ját kezével tűzött fel egyszerre két ki­tüntetést az öreg Mihály bácsi széles mellére. De ilyenkor, mikor nem állnak ellenséggel szemben' melyik ne gondolna vissza fájdalmasan az édes szülőföldre az elhagyott kedves családra. Réka sírjához érve, egy hatalmas szikla-üregben vonták meg magukat, itt a szél sem érte őket, hát letelepedtek ós tüzet raktak. Megpihentek, hogy felme­legedjenek az ősi dicsőség tüzénél, >meg­pihentek ott, hol hajdan a vad hun íjász tegze idegét pergetve, dalolt, álmodott csatákról.* Leültek, hogy némileg kipi­henjék magukat és csillapítsák éhüket, úgyis, ki tudja mikor nj'ugodhatnak is­mét. Egy-egy darab 3záraz kenyér, egy darab husocska került elő az iszákból és falatoztak. Csak Mihály bácsi nem tudott nyugodni, gondosan körüljárta az üreget, megnézett minden egyes bokrot, hogy nem rejtőzik-e valaki mögötte ; azután nagy nehezen felkapaszkodott a barlang­tetőre. gondosan körülnézett, vajon nem közeledik-e valaki. Üres, néma volt a táj, csupán a szél sivitása hallatszott. Visszatérőben volt társaihoz, mikor a haraszt megzördült mögötte. Éles szeme rögtön észrevette, hogy a sűrű­ben emberek rejtőznek, még pedig el­lenséges indulatu emberek, akik rájuk leselkednek. Egy ugrással ott termett bajtársainál és jóízű székely humorral katonás hangon ezeket mondta. Fiuk ! résen legyünk ! Azt hiszem, nyul van a bokorban, ha lehetséges, ki­ugrasszuk belőle. Azután kiadta a pa­rancsot : Ti ide álltok a jobb oldalára

Next

/
Thumbnails
Contents