Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-30 / 13. szám

1902. március 30. BALATON VIDÉK kiadták a holtak csontjait s maga előtt látott egy ösmeretlen rémes alakot. Megriadtan tekintett reá. mely álmodozásában íme előtűnt. Lázas agyának látománya volt e rémes alak s Hilárius reszketve kérdé : — Ki vagy te rémes ismeretlen ? — Az isteni közbenjárás s te birni fogod az örök titkot, ha átadod magad nekem. — Ki vagy, hogy Lsten nevében beszélsz ? — Az, ki fel fog találni bármerre is mész, valamint te is fel fogsz találni, engem mindig saját magadban ... én vagyok a halál, melj-nél az elme tovább el nem jut . . . Hilárius tagjait borzongás t'utá keresztül, futni akart, de reszkető lábai nem birták el. beszélni akart, de nyelve kiszáradt torkában, feje rémitően zúgott, elhomályosult előtte minden s érezte, hogy megtántorodik. — Hilárius —- Hilárius ! jer. bevezetlek az alvilág sötét lakóihoz ! Jer és vedd birtokodba, mit birni akartál. Hilárius a félelem elfojtott hangján s utolsó kíváncsiságával kérdé: — De mondd — óh, mondd hát. van-e túlvilág, él-e tovább a lelek P -— Igen, van túlvilág és a lélek él és éltet, ha jó. A te lelked azonban élni nem fog soha, mert elkövetted a legnag)obb bünt. melyre nincs bocsánat. — Mondod biin, hogy érted azt ? — Tudd meg gyarló ember, hogy a legnagyobb bün a kétkedés s te az örökös kétkedés beteges állapotában megfeledkeztél az egv Istenről. Hilárius lesújtva roskadt össze s most csak egyetlen szó tölté be egész lényét »A bün.« Ez a gondolat sohasem jutott eszébe. E szóban minő uj és rémes fogalom van. Fájdalommal kiáltá : Oh én őrült ! Óh balga-! Óh én szánalmas bolond, ki 'megfeledkeztem erről s az igazi életről. Most tudnám, hogyan kellene élnem. Sirt, zokogott, ismeretlen érzés oivasztá fel lelkének túlfeszített húrjait s egyszerre jámbor, szolid ember lett belőle. Keserves sóhaj tört elő hörgő melléből : — Isten — Isten, engedd, hogy éljek, hog}' neked szenteljem az egész életemet s aztán megelégedéssel hunyhassam le szemeimet az örök létre. — Késő ! Most már nincs kegyelem s egyszerre gúnyos kacagás üté meg Hilárius füleit. — Miért kacagsz ily rémitően ? — Téged kacaglak, mert megfogtalak, te magadnak megrontó végzete. Szinte káröröm zúgott át a halottak során is, mintha azt mondogatták volna: megfogtunk, most a mi martalékunk vagy. Megdermedve hanyatlott vissza s ekép elméikedék. — Igen, bűnös vagyok s megérdemlem a büntetést, Nyomorult bolond valék. Nincs más igaz csak az Isten, kiről vak tudományom közepette megfeledkeztem. Szeretlek Istenem s engedd, hogj

T benned haljak meg. Szemei ragj'ogtak s az ég felé nyújtván ki karjait esdeklő hangon mondá : x — Lcgy irgalommal irántam, óh könyörülő szent Isten s töröld el az én nagy bűneimet kegyelmed véghetetlen irgalmával. Alig hagyta el remegő ajkát e fohász. egy csodás alak jelent meg előtte, egy hófehér szárnyú angyal glóriával fején s igy szólt. — Sóhajtásod föl jutott az égbe ! kívánságod meg lön hallgatva. Eredj, most már tudod, hogy kell élned. S most egyszerre megint megmozdulni érezte maga alatt a földet, a százados sírok megint eltakarták a holtak csontjait s nem látott maga előtt senkit. Lázas agyának lá.tományai megszűntek és szedületforma mély álomba merült. Reggelre ott találták, ott feküdt egv sir szélén és aludt. Féltek tőle és ördögűző szavakat kiabáltak. Hilárius felébredt. Sáppadt volt nagyon, haja kuszált. Még mindig kába volt attól a mit látott és hallott. Sok embert látott maga körül, kik egyszerre kinyújtott öklökkel, felemelt botokkal közeledtek »halálra vele« kiáltásokkal. Hirtelen felkelt s menydörgő hangon kiáltá: — Vissza, ne merjetek hozzám nyúlni mért a halál körmei közül ragadott vissza. Isten angyala hozzátok és megjav itottam magamat, meggyóntam bűneimet, sirtam és imádkoztam. Isten megbocsátott, a ti kötelességtek hallgatni és őt dicsőiteni. Mialatt beszélt, fénylő láng lövelt ki szemeiből s a kíváncsi tömeg, mely egyre növekedett s akik büntetni akarták, akaratuk ellenére is leborultak előtte s hittek neki. Ó meg ott állott s áldólag terjesztve karjait s a szózat, moly Hiláriust megihlet é tovább áradt szét aztán egész Alemaniában. Az Urnák 1170. évében élt Alemaniában egy hitetlen ember, kit az isteni szózat helyes útra téritett s ennek az embernek Hilárius volt a neve. Mi JU az. íSfe M. ap. ap. AU AU JU AK. W *iü *tp"VJ? 'oV^v" 1>- W W w 'Ü> -A- to?WW^PW m ak w A kereszt Irta : Pásztor József. Ab Ab Mj. Ab Ab JJi A?> Ab A** í5>> A& Ab Ab Ab $b Ab AU W rfo -ví^k- %• •}<? -,{• *4f *tf '/f 58? 58? *is> Ap, Két katona állt a parton. Neki támaszkodtak a Tisza parton elvonuló kőtalnak s bámulták a sárgás, zavaros vizű folyót. Vasárnap délutáni csend feküdt végig a parton. A hid mellett szürke bárkák állottak kikötve s szomorúan nyöszörögtek, mikor egy-egy piszkos hullám hozzájuk verődött. A part hosszában egy fenyőszálakból összetákolt láp ingott a vizén s a láp szélén egy vézna szeplősképü gyerek ült, a lábait meg belelógatta a folyóba. A két katona lement a lápra. Szomorú vasárnap • délutánjuk volt: üres a zsebük teljesen, az >Aranypotyká«-ban pedig kivasalt ós szagos szappannal megmosdott szobacicák járták a kállai kettőst, más boldogabb hadfiakkal. A káplár ur valami aranykorbeii virginiacautkán rágódott, a führer pedig virágos káromkodásokban fejezte ki a kirivó ellentétet, fényes uniformisuk s a pénztelenség állapota között. Az égnek azonban mi köze sem volt ehhez, mert ép ugy mosolygott, mint más boldogabb vasárnapokon. A hadfiak szivében lyrai érzelmek tomboltak, elkezdett és folyamatban lévő szerelmek követelő érzései. Szerelmek, melyek nem az égben, de az »Aranypotyká«-ban köttetnek és folytatódnak kis- és nagykapukban, vagy a promenádok susogó fái alatt. A führer körülnézett. A part üresebb volt, mint valaha, Forrón tűzött a nap fejükre. A führer megtörölte a homlokát s megszólalt : — Egy kis fürdés nem is ártana ! A káplár ur válogatott az Olymp isteneiből s bakancsával rugdosta a lápot. A führer szeme felvillant, az arca mosolyra derült s mintegy ötlettől megkapatva mondta : — De ha pénzt adnának érte ? A pénz szóra a káplár ur szemei előtt végig táncoltak az »Arany potyka< összes élvei. — - Pénzt ? — szólt nagy meghatottsággal. — Ha belelöknék azt a kölyköt a láp széléről a vizbe ? — A vizbe ? . . . — Te utána ugranál ! — Én ? . . . — Kihúznád, hazavinnéd ! A káplár arca felderült, egyet bökött a gyiklesőjével a führeren : megértette a dolgot s villámgyorsan áthatotta az eszme nagyszerűsége. A sovány gyerek úgyis majd beleesett már a vizbe ; egészen a viz szine felé hajolt, valami füzágat akart kihalászni a vizből. A káplár nagyot ugrott a lápon s a gyerek fejjel a vizbe pottyant. A káplár hirtelen ledobta a bajonettjét, meg az ünnepi »\vaffenrock«-ot s a gyerek után ugrott. A führer felszaladt a part mentén végig húzódó magas rakpartra s torkaszakadtából ordítozott. A káplár megfogta a gyereket a vizben. még egy kevés ideig a viz alatt tartotta a fejét, hogy jól teleigya magát, azután a part felé úszott vele. Mire kiért vele, már egész csődület volt a parton. Az asszonyok sikoltoztak s mindenki izgatottan várta a következendőket. A káplár egyik kezével belekapaszkodott a lápba, a másik kezével meg a gyereket tartotta. A führer segített neki, hogy felmászhasson a lápra. A gyereknek nem történt sefhmi baja, csak egy kicsit többet ivott a kellettenél. Nemsokára magához tért. Néhány asszony sopánkodott : — Ha a láp alá került volna ? Ha a vitéz urak itt nincsenek ? . . . Valaki felismerte a gyereket, a ki didergetett s a nagy ijedtségtől nem tudott szóhoz jutni. A kancsal trafikos fia volt onnan a hidfőről. Egy rendőr is megérkezett s a tömeg megindult a trafikos bolt felé. Elől a rendőr, utána víztől csurgó katona a gyerekkel, a führer, a ki a bajonettet és a waffenrockot cipelte s nyomukban egy egész sereg ember. A traQkosnak valaki már hírül vitte az esetet, mert a kövér trafikosnó na-