Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-30 / 13. szám

z. BALATONVIDEK 1902. március 30. tárgya akar lenni, azt látja, hogy hibái csak embertársai ellenszenvét és megvetését érdemlik meg. Mindez zavarba hozza őt és a képzelhető legigazságtalanabb s legbünösebb szenvédélyt kelti fel benne. Mert kiolthatatlan gyűlölet fogja őt el az igazság iránt, a mely őt szigorúan elitéli s meggyőzi hibái felöl.« íme, tehát az emberekből, kivált manapság, hiányzik egy tulajdonság, mely nélkül boldog senki sem lehet : az önmegtagadás. Pedig a Megváltónak tanítása és egész élete bizonyitja. hogy e nélkül lehetetlen a boldogság. ő világosan kijelentette : »Szeresd a te Uradat Istenedet .... és szeresd felebarátodat, mint önmagadat,* Korunk szelleme pedig e két főparancsból a legutolsó tételt alkalmazza . az önszeretetet, mely csupán magában gyakorolva az »én< kultuszává fajul és kizárja a parancs másik két tételének érvényesülését és kizárja ezzel az önmegtagadást. Manap senki sem akar önmegtagadást gyakorolni. A »kis emberek« nincsenek megelégedve azzal, a mijük van; a nagy emberek pedig szintén csak mindig többet akarnak s. e végből megfosztják a kis embereket is a megelégedés érzetétől és forrásától. Innen van az oktalan urhatnámság — fent, és a szocializmus — lent. Innen van a rengetek sikkasztás és öngyilkosság — fent, a rablás ós ismét csak öngyilkosság — lent. A gazdagok mindig többet akarnak mutatni, mint a mennyit elbirnak ; a szegények pedig nem akarnak a nyomorúsággal megbirkózni. A mai társadalmi és egyéni élet zavaros kuszáltságát már nemzetünk legnagyobb gondolkozója, Eötvös is látta s szomorúan veté föl a kérdést : >Örök haladásban van az emberiség ; minden oldalú tevékenységnek bámulatra ragadók eredményei , de vájjon nem rendezetlen e tevékenység ? kérdezetik, fájjon egész létünk nem az emberi zavartság képét tünteti-e föl, hol minden szorul ós tolul, hol egyik a másik erejét gyöngíti, vagy vele önhasznára visszaél s hol mindenki lábbal tapostatik, ha ereje által elhagyatva, e tolongásban összerogy ?« E kérdésben meg van a felelet is ; a kérdőjel tulajdonkép fájdalmas felkiáltó jel, mely Eötvös óta tízszeresen megnagyobbodott. >Mindenki lábbal tapostatik, ha . . . összerogy !< És mennyien rogynak össze > erejük által elhagyatván.* Mert az »én< kultusza éppen nem ád erőt az »én«-nek ! Sőt éppen ellenkezőleg, tökéletesen elgyengiti, elpuhítja s kiöl minden erőt, minden eszmét, mely nem az önbálványnak szolgál. Kiöli az erkölcsi érzések egész tömegét : a becsületérzést, a türelmet, az elégedettséget, a nyugalmat, a szülői és gyermeki szeretetet, mindent, mindent, mi az embert igazán megkülönbözteti az állattól. Sőt még azt is kiöli, a mi az állatban a veleszületett önzést is megtagadtatja. Mert vannak állatok, a melyek elvérzenek kicsinyjeik védelmében / de akadna-e manapság családatya, a ki meghalna gyermekeiért, családjáért ? Nem inkább az ellenkező történik naponkint nem egyszer ? Nem öli-e meg akárhány apa magát, hogy megszabaduljon a családjáról való gondtól és felelősségtől ? Sokan lelki erőnek mondják az öngyilkosságot; pedig az éppen annak hiánya, legfőképen az ilyen esetekben, az »én« kultuszának kétségbeesett végjelenete. De van az »én« kultuszának még egy neme, mety még szörnyűbb és erkölcsileg utálatosabb : midőn tudniillik az önzés az erény alakjában űzi rut munkálkodását. Mennyi s mi mindenféle példáját látjuk ennek korunkban. De hát hol a forrása, hol a gyógyszere ennek a borzasztó korbetegségnek ? Oh, olyan könnyen fölismerhető mind a kettő ! Csakhogy neni akarjál- az emberek felismerni és alkalmazni. Lálu. húsvét ünnepét üljük, a megváltás emlékét ünnepeljük. Az újságok — még a legönzőbbek is — fényes vezércikkekben és versekben zengedezik az önfeláldozás isteni tényét. Magasztalják a szeretet Istenét, a ki harminchárom esztendőre lomondott első »én«-jének dicsőségéről s fölvette második, szegény, önmegtagadó, önfeláldozó »én*-jét, hogy uj világot teremtsen ; a lélek, a neme sebbik >én< uralmát. És ezt elismerik és magasztalják — és nem kövstik az emberek. Szeretni tudnak, világdöntő erővel. De mit? Azt-e, a kit mindenekfölött kell szeretni ? Nem. Azt e, a kit másodsorban éppen ugy kell szeretni, mint az >én«-t ? Nem. Hanem csupán az »én«-t. Itt a betegség magva. A mai ember pedig makacs beteg. Ott van az orvosság a feje mellett; de nem akarja bevenni, mert fél, hogy meggyógyul. Elgondolja, hogy milyen szép is az egészség ; de ő nem igen óhajt egészséges lenni, mert akkor dolgozni, tűrni kellene, önmagát megtagadni. Hát csak inkább tovább hentereg a hamis betegség ágyában. Mert ig}' kényelmesebb. Ne ámitsd magadat, ember ! Kelj föl ! Nem vagy te beteg, csak önző! Félre ezzel a gyáva és gonosz kultuszszal ! >Ha férfi vagy, légy férfi.< Vesd le hitványabbik »én«-edet ; vedd fel azt a másik »én«-t, a ki félsz leírni, a ki nem önmagának a bálványa, a ki nem fél az imádkozó munkától ! Támadj fel -Ő vele te is uj életre ; kövesd te is Ő-t és megtalálod igazi »^/«-edet ! KoIIarik Kálmáij. mmmimm^.. I l^aggogoa jár. . . . *M Gagyogva jár JJ napsugár, Virág kinyit nyomába'; Mosolggoa árad szét az élet, Derűje, víg mosolya éltet, S elszáll a lét Iiomálga. Nincs hangja búnál? és panasznak, 'Beföd az ünnepi palást . . . Zengő fuoalmán szép tavasznak Hirdetjük a feltámadást. Egész világ Csupa virág ! Talán csak én kesergek . . . Nekem hiába' süt sugara, Hiába' pompázik virága : E szép tavasz nem ejt meg ! Látván halálát az Igaznak S virág alatt a hervadást : Zengő fuoalmán lágy tavasznak Nem hirdetek feltámadást ! . . . Ha hit nyomán Kél tudomány S egymással friggre lépnek ; — Ha sírlakatját annyi eszme Eeltöroe új életre kelne ."Díszére földnek-égnek ; — 11a napja fel/ő a magyarnak S nem gazt növel, — csak szűz ka jászt: — Zengő fuoalmán víg tavasznak Majd hirdetek feltámadást ! Kara Jenő. $ Atheista. $ £ Irta: HIJTFLESZ ÁRMÁND. £ mmmmmmmmmmmmmmmmmm Az Urnák 1170. évében s a középkori kereszténység idejében élt egy ember Alémaniában, kiről azt beszélték, maga a gonosz lélek, ki csak emberi alakot öltött magára, hogy elpalástolja valódi lényegét. Reszketve látták, a mint kunyhóiában az éjjeli mécses kisérteti fénye mellett a rejtett hatalmakhoz folyton varázsló énekeket mormol s nem mertek feléje közeledni, mert arca ilyenkor borzasztó rut vala. Akkortájt a nép egészen a vallásnak szentelte magát s egymást felülmúlni iparkodtak az üdvösség gyakorlásában. lemondva a házasságról és a világról, hogy valamely papnak a vezetése mellett, remete módra éljenek. Borzadva beszélték, ő azért settenkedik igy körülöttük, hogy őket kísértetbe hozza. Azt is beszélték, hogy az Isten ellen küzd s nagyon csekély büntetés lesz neki az örök halál. Ennek az embernek Hilárius volt a neve s valóban különös ember is valaLe akarta rázni az ember bilincseit s a végtelen felé akart szárnyalni. Okvetlen rá akart jönni az élet és halál kulcsára. Féktelen természete és jelleme nem tudott megbarátkozni a hitelvekkel, a-melyeket az emberiségnek alkottak és minden szavából kitetszett hitetlen lelkének ki nos vergődése .... Kísérletezett a halálon, figyelte a haldokló utolsó sóhaját, az egész halottas szoba levegőjét és késő éjszakákon, mikor már minden csendes volt, űzte a vág\

r a temető rejtelme felé s ott akarta meglesni az örök titkot, mert sejtelmesen értezte, hogy a természetnek meg kell nyilatkoznia. Akkor éjszaka is ott kóborolt szinte lázasan a vad fűvel benőtt sírok között; minden oly rejtelmesen hallgatott körülötte s a csönd szinte visszafojtott lélekzettel őrködött az alvók álmai felett. Ugy érezte, hog}

T azokban van a titokzatos és ösmeretlen élet mysteriuma. Isten tudja, mintha várt volna valamit, minden sírnál megdobbant a szive. S a mint itt ment kedvenc víziójától üldöztetve, egyszerre megmozdulni érezte maga alatt a földet és a százados sirok