Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-08-25 / 34. szám

HA LATON VII >UK 1901. augusztus 25 mondta volna : »No. ilyen jó vizet máshol nem lehet inni.* Még a házigazdák is csak azt mondják a lakáskeresőknek, hogy az ő vizük még aránylag igen jó. Jobb, mint a szomszédé. (Persze a szomszéd ugyanezt mondja az övéről.) A patriotizmusnak és a dicsekvésnek ez a módfeletti szerénysége némileg pótolja a górcső hivatását. Aligha lehet az jó viz, amelyet még az ivója, a gazdája sem mer dicsérni. Amit egyébként még világosabban láthat az ember, ha egy pohár vizet huszonnégy óláig a szobában hagy. Ugy mondják, hogy a rómaiak barbár nép volt. De ez a barbár nép volt annyira okos és annyira humánus, hogy, ha kellett, egy pár száz kilóméternyi távolságra is kiépítette az ő vízvezeték]ét. Pedig bizon)' az akkor is sokba kei-ült. Csakhogy ez a barbár nép ezt csinálta meg legeslegelőször s egyebekre csak azután költött, ha már a szükségesről, az egésségről gondoskodott. De meg azért a rómaiak után is éltek még okos emberek. Ha a gyorsvonaton erre nyugot felé hat-hét óráig utazik az ember, már eléri azt a zónát, ahol még az egyes kisebb falukban is akad vízvezeték vagy artézi Ind. Főként a íürdőhel}'eken. Mert ha valahol, itt elkel a jó viz. Sok fürdőzőnek egyenesen az orvosa tiltja meg, hogy vizén kivül egyebet ig}'ék, soknak pedig az erszénye. Hja ! a fürdőzés bor meg sör nélkül is sokba kerül. Jó a viz. Már tudniillik, ahol van jó viz. S ahol nincs ? »Hát oda nem megyek« feleli az okos ember. Hiszen válogathat. Es jól teszi, ha válogat. Egyébként pedig a jó ivóvíz most már nem is kerül annyiba, mint valamikor, régen. Egyetlen jó artézi kut bőven el tud látni vizzel egy kis várost. Itt van például Szigetvár. Ez sem világváros, nincsenek négy emeletes bérházai, sem uradalmai, sem bankó gyára. De ártézi kútját már fúrják. Pedig a szigetvári kutak vize egy szemernyivel sem rosszabb, mint a mieinké. Sőt. ugy emlékszem rá, valamivel jobb. De hát persze persze nekünk erre nem futja. Kell a. pénz a >Hullám«-ra. (Hogy még másra mire, azt bizony hamarjában nem is lehet tudni.) S a takarékos gazda nem rossz gazda. Inkább ne legyen jó viz, minthogy adósság legven. No, ez nem egészen igaz. Mert az adósság nem öl, de az egészségtelen viz, az gyilkol. S két rossz közöl mégis csak a kisebbik rosszat szokás választani. A takarékosság pedig nem abban áll, bogy valaki adósságot nem csinál, de nem is szerez semmit, hanem abban, bogy valaki apránkint mindent, amire szükség van. beszerez s adósságot még sem csinál. Avagy ha csinál is, törleszteni tudja. Ez persze nem könnyű dolog. De én Istenem, hiszen ha egy várost /ól kormányozni könnyű volna, az nem lenne érdem ! A szigetváriak példája méltó tárgy volna őszi elmélkedésre és buzdító alkalom az érdémszerzésre ! A zalavarmegyei jegyzők közgyűlése. A zahivnrmegyei községi és körjegyzők egyesülete mig. 19-éu tartotta Keszthelyen évi rendes közgyűlését, melyen jelen voltak : Kováts Gyula egyleti elnök, Molnár István I-sö alelnök, Starzsinszkj György egyleti főjegyző. D enes Jenő eg yleti másod aljegyző, Scholtz Károly egyleti pénztáros, Vass Miklós, Nóvák Karolj', Ferenczy János, Szentmihályi László, Kisfaludi Gyula, Rimmer Lajos, Takács Imre, Koltay Lajos, Plichta Béla, Kabdebó István, Zábó Gyula, Grüufeld József, Arvay Gábor, Linter Gyula, Pátzay György, Papp Mihály, Malomsoky János, Bárdió Antal, Sarkady Károly, Szondy László, Ley János, Lolionyai Elek, Kámáu Lajos, Martincsevich István, Barcsay Boldizsár, Nagy Ferenc, Zabó Ferenc. Keresztury Ödön, Nagy Kálmán, Milkovicli Géza, Csirke Iván, Pauller Jenő, Pallér János, Galambos István, Horváth Gyula, Babay Géza, Delv Béla, Dénes . Béla, Horváth Jenő, Szekeres Ödön, Sztrokay György, Kclu György, Puly Gábor, Neisziedler Jenő, Kumper Márton, Prácser János, Németh János egyleti rendes tagok, Takách Imre kesz"helyi járás főszolgabirája, Polisó János miniszteri számtiszt, Biunner Gusztáv s. jegyző. Bognár Imre s jegyző, Kálmán Gyula s. jegj'ző, Bnudis János s. jegyző vendégek. A közgyűlésnek kimagasló részét képezte az elnöki beszéd. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy csak ott vau igazi egyesületi élet, ahol vau eleven mozgó erő. A zalavármegyei jegyzők egyesületében pedig van. Buzgó elnöke hivatásának magaslatán áll, ki kellő képességgel, sok tapasztalattal és energiával vezeti az egyesületet. Erre vall az ez alkalommal elmondott beszéde is, Hmelyben olyan nyíltsággal és őszinteséggel szól, ahogyan csak egy kötelességet mindig teljesítő önérzetes férfi szólhat. Az elnöknek mé'tó segítőtársai az egyesület vezetésében a főjegyző és a pénztáros. Nemcsoda tehát, lia a zalamegyei jegyzők egyosülete a legszámottevőbb a megyei egyesületek között és ha olyan eredményeket ér' el, minőkkel méltán dicsekedhetik. A gyűlés lefolyásáról különben az alábbi jegyzőkönyv, melyet néhány lényegtelen pont kihagyásával egész terjedelmében közlünk, bő föl ilágositást nyújt. 1. Kováts Gyula egyleti elnök mindenekelőtt a közgyűlés általános helyeslése között üdvözölte a közgyűlésen megjelent Takách Imre főszolgabírót és szives érdeklődéseért az egyesület nevében köszönetet nyilvánította, ezután a szép s/.ámmal megjelent egyleti rendes tagokat és vendégeket szívélyesen üdvözölve a jegyzőkönyv vezetésére Starzsinszky Györgj' egyleti főjegyzőt, a szólani kívánók neveinek feljegyzésére Dénes Jenő egyleti másod aljegyzőt, a jegyzőkönyv hitelesítésére Csirke Iván és Grüufeld József egyleti tagokat felkéri és a közgyűlést megnyitottunk kijelenti. Elnök ezután a következő nagj' gonddal és mindenre kiterjedő figyelemmel egybeállított évi jelentését terjeszti elő. Tisztelt közgyűlés ! Kedves pályatársak ! Egyleti alapszabályaink 18. §-a által előirt kötelességemnél fogva a mult közgyűlés óta egyleti életünk terén előfordult események s a tisztelt közgyűlés által meghagyott ügyek mikénti elintézéséről a következőkben van szerencsém előterjeszteni elnöki jelentésemet : A mult évi közgyűlés 12. számú határozata értelmében nyert megbízásunk folytán Plichta Béla és Szondy László tagtársakkal részt vettünk a mult évi október hó 14. napján Budapesten megtartott országos jegyző-egylet közalatt felveszi a Balogot,, melynek zeg-zugos völgyébe messze belátni. Bánrévénél a Sajó völgyébe ereszkedünk. Olyanok e völgyek e hegyvidék testében, mint az éltető véredények, a táplálás, közlekedés utai s hogy még találóbb l

eR3 « hasonlat, ott csörögnek, zugnak, bugyboréko:nak a patakok, folyók éltető szalagjai folyton mellettünk. Hússzor átkelünk egyen, hússzor élénkbe vág, csupa játszi kedvtelésből, pajzánul. Északra fordulva vágtatunk a hegyóriásoknak ; előre tekintve az ablakból, váltig azt lestük rettegve, mikor locscsantja vaskoponyáját szét, az előtte meredező sziklákba a mozdouy. Nem, nincs kedve nekimenni, elkerüli, kitér «lőle s rohau közönyösen a szebbnél-szebb vidék gyönyörű panorámája mellett. Sokszor ugy szeretnők megállítani, hadd gyönyörködnénk egy kis ideig a szeszélyes hegycsoportozatokban, melyek ugy alakulnak, váltakoznak előttünk, minta'kaleidoskop szines képei, de óriás voltuk nagyszerűségében ós természetességük fölülmulhatlauságaban. Tornaija, Pelsüc irányjelzőnk, de a névnélküli helyek elragadóbbak.'Horkánál elöcsillau a fák lombjai közül az olvasztó kemencék vörös lángja, csodálatos fényt, sugározva az esti szürkületben mögötte mogorván emelkedő fekete hegyre. Az it.tlakóknak a legközönségesebb látvány, de nekünk, kiknek kópzelmünk a soha nem látott hegyszakadókok, harsogó hegyi patakok, rejtelmesen sugó-bugó erdőségek láttára fel van csigázva, a hegyi barlangjából előtörő tűzokádó sárkány lehelete az a fónycsóva ; egymáshoz simulnak, mert az óriások birodalmában véljük magunkat, kicsinyeknek, törpéknek ; — a Te alkotásod láttára Uram s niegjuházva alázódunk meg bámulatos müveid láttán, Alkotónk. Mindenütt H Sajó völgyben megyüuk északra a dus görnöri érc-hegységben, a pelsüci és silicei fensik által szűkre szorult mólyedesben. mely csak Rozsnyó táján szélesedik ki utoljára, hogy utunk végcéljánál ugy szólván zsák-uicaha jussunk, honnan nincs tovább ut. Rozsnyó környéke tele van bányával, hutával, olvasztóval. Megannyi gyülhelye a vidék haugyaszorgdlmu népének, mely nagyrészt tót,, inig a városban tulnyomódó magyar, ke 'ós német. Közelében van az Audrássyak fészke ; Kraszna-Horka, mozgalmas helye a kurucidőknek. Rozsnyón fölül völgyünk ismét szűkül s folj'tatása a remek vidék a látottaknak, melynél szebbet, változatosabbat,, regényesebbet azt hittűk nem láthatunk, pedig még csak itt kezdődik az igazi. Hűvös szellő figyelmeztet bennünket, hogy nem az Alföld napsütötte rónáin járunk, a napsugár valóságos küzdelmet fejt itt ki, hogy pár órócskára mutogassa magát, eléje állnak az erdős, nagy liátu hegyek, a vállaikon átkukucsálhat csak keresztül ; majd meg szóies tenyerével befogja szemét a gyakori felhő, mely, ha esővé mállik, kerül-fordul megint összeszedelőzködik. A hegyoldal folj'ton csurog-csepeg. Nem csoda, egy nap tizszer van itt, zivatar és tizszer ragyogó napos idő. A levegő hűs, az erdő árnyas, hirböl ^ is alig ismeri a napot, csak százados nagymama fenyők ós öregapa tölgyek koronája mesél neki csodálatos dolgokat a kéklő égről, holdsugárról, j csillagfényről. Az iszalag ámulva hallgatja s ór< demes ambitióval nyújtja vékony derekát, hadd láthassa ö is egyszer a napot, a csillagokat. Pedig veszte neki az a fény, világosság, mert, mikor levágják fölötte a fenyő!, megvakul homályhoz szokoit, szeme; elsatnyul, elpusztul. Oly fájó látni egy-egy ilyen letarolt hegyhátot. Kegyetlen dög vészhez hasonlatos a képe, ha emberek közt látnók. Korhadt, feketülő f-itönkök hevernak szerteszét, görcsös gyökérágaik a tetem összezsugorodott végtagjai. Temetetlen gyászos hullai a fahalottaknak. Erdő-halál volt, vészes, pusztító, melyet megkezdett, az ember, folytatott a szélvész s levógzett az idő Hova lett az árnyék világa, az életé itt, a lombsátor hűvöséből ? Kék szemeiket, bekuuyfcák az erdei virágok, felütötte helyüket a gyom, a pusztulás dudvája. Ott nyúlik el hosszában a pár maradók fenyő, felszakítva gyökórzetóvel a sovány, sekély talajt, melybe kétségbeesetten kapaszkodott az életösztön minden erejével. A növényvilág várbástyáin küzdő hősök ezek, melyek dicső harcban a viharral hullottak el • vértelen csatákon. Hullájukon hág a hegyre a rombolás démona, lesodorva a termő földet s kopárrá fosztva a tenj'észet azelőtt, zöld helyét. Évszázadok lassú, nehéz munkája hozza vissza az elveszett erdőt, ha jóvá nem teszi hibáját a rombolást megkezdő eml er gondos, fáradságos telepítéssel. Hagyjuk az erdő temetőjót, melyet, mint óriási zöld koszorú fog körül a mindenütt, viruló erdőség, a roppant gyászhoz méltó keretül. (Folyt, köv.)