Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-12-22 / 51. szám

1901 december 15. BALATON VIDÉK 251. Pár perc mulva belépett Leo. Oda állt a leány elé s rászegezte az ajándékrevolvert. — Most meghalsz te —meg a gyermeked is — holnap pedig az elnök ! — kiáltott rá. Ámde arcának boldog sugárzása egyszeriben meghazudtolta szavát. Örömkönyek közt borultak egymás keblére. Leo tréfás rezignáció val sóhajtott föl ! — Hja ! azok a gyerekek ! Azok a gyerekek ! Kiölnek AZ emberből minden dicső eszmét! Bodrogközi, f^t^ JVW K A mibei] nincs pposophia. M JK Irta : FAICS IRÉN. 3IE mm*mmmmmmmmmmmmmmm Zajtalanul hulldogált alá az ólomfelhők leheletszerű, csillogó pelyhe a fakó, élettelen földre. Sürü folytonosságban ölelgetik egymást a hócsillagocskák, még az esésben is fel felszökve a légkör tiszta, könnyű atomjain. Figyelmes csend borult messze a határra s gondolataimat maguk hoz láncolták azok a más légkörből jövő mocsoktalan felhőparán} ok. Valahová messze, valakihez közel, de mindig oda visszatérve szállt velük képzeletem s eszembe hozták Keve Iván történetét. Ott lakott a túlsó soron, abban a tágas szalmafödelü házban az édes au}'jával meg a hajadon hugocskájával. Az édes apja vagy két esztendeje hagyta el őket s a mig élt, szorgalmasan szántogatott három telkes földjén s büszkébb volt a cimeres ökreire, mint akár Zsuzsikára (hej, pedig de gyönyörűségesen szép volt) vagy Iván fiára, kit elejétől fogva papnak szánt. Láttam is Ivánt kék ruhás korában, alázatos fővel, mikor ugy nyár elején haza-haza jött, de a mikor utoljára találkoztam vele, a régi tisztelendőből csak a lelke szárnyalása, szive liliomsága volt még meg. A növendékpapok sorából kilépve, a seminárium csendjéből Weimárba sodorta vágya a hires Max Thédy festő-iskolájába, majd Párísba került a nagyFerrier műtermébe, hol a bohém-élet örökös derűje feledteté vele a napok gondját s széppé, kedvessé tette a Saiui-Laurentnegyed padlásszobácskáját. Képeit a külföldi tárlatokon nagy elismeréssel méltatta a kritika s mikor haza tért, nem a babéi okon való pihenés, hanem a munka hivta, meg a szive. Hiszen még mit sem irtain a szivéről, pedig csakis arról kellene irnom. Ezt valahonnan az idealizmus aethertiszta világából kapta örökös gyönyör és kin forrásául. Nem ugy szeretett, mint más ifjú szeret az élet tavaszán, epedve, vágyva, kacagva, sirva örök gyötrelmek édes remények ringó ölén, az ő lelkébe az önliarcok ezrét szőtte még ezekhez az ész. Dacolni akart a szivével, miként a sorssal, pedig a sziv nem tűr pliilosophiát. Mikor haza-haza jött az átellenes házba, mindennap ellátogatott hozzánk. Régi jó barátok voltunk már akkor, mikor még a primiiiciájáról tervezgettünk (jó eleve ugyan) s most is fennállott a régi barátság. De ez nem a mi érdemünk volt, hanem : Györgyikéé. Ez a lányka volt Keve Iván jelenének napja, jövőjének fénye, művészetének istennője, lelke oltárképe : mindene. A dúsgazdag Attalai Attila egyetlen gyermeke, fia, leánya, vagyonának kizárólagos örököse. Ezért akart Iván a szivével philosophálni, hog}

r ne szeresse Györgyikét, hogy ne gondoljon rája, ne is tudja létét, mert hisz nem a pór fiának, a festő-művésznek szánta, leányát a gőgös Attalai s ezért jajdult Iván szive ezer kinja alatt, mert annak mégis napfén3% annak élet kellett. Mikor G3'örgyike közelében volt, közönnyel próbálta a harcot önszivével s csak az arca halványsága, szeme sötét fénye sirta ki a kin ját : megszakad a szivem Györgyikéért! Mikoron pedig eltávozott, űzte, hajtotta valami, hogy az utat fussa, a hol Györgyikét csak egyszer látta s még az ablaknál is leste szavának csengését, pici piros ajkának ezüst kacagását. Tudtam, hogy Györgyike is vonzódik hozzá, hogy számos udvarlója közt Iván érdekli legjobban s igy biztattam öt, hogy siessen, küzdjön még magasabbra, nagyobbítsa nevét, dicsfényét, azután jöjjön Györgyikéért. Olyan gyönyörűsége volt, ha róla beszéltem, még a porszem is aranyossá vált lelkében, ha ő róla szólt. Mintha gyereknek meséltem volna Tündér Ilonáról, Hindérországról, Keve Ivánnak is a lelkére mosolygott ilyenkor délibábos képe álmodott boldogságának. Csak eg3'szer,egyetlen egyszerhagyta hidegen, aggasztó ridegen résztvevő, biztató szavam. Pedig akkor ő is velem mondogatta, miként az álombeszélő, a rózsás terveket, hanem a végén kikacagta, keserűen, kigúnyolta önön magának bohó ábrándját s e kacajban annyi fájdalom jajveszékelt, hog}

T majdnom összeroskadt alatta a szegény Keve Iván ! Mire bámulatomból feleszméltem,elegáns eljegyzési kártyát tartott elém Iván ; minden betűje reszketett kezétől. Szathmáry Tihamér báró és Attalai Attalai Györgyike nevét olvastam le róla. Nem mertem Keve Ivánra nézni. Mintha beszélni is elfeledtem volna, némán bámultam a rongyos szélű, meritett papirost. Iván is azt nézte, nézte mereven, öntudatlanul, majd odaborult a kicsi asztalhoz s ugy reszketett görcsös zokogásától megtört alakja, mintha a leszakadt ég sul}'át érezné szivén ! Azóta nem láttam őt. Zsuzsika is, a jó öreg asszon)

7 is elköltözött vele a szomszédságból. Körülbelül egy év mulva levél jött Ivántól, Münchenben keltezve. Minden betű Györgyikét kérdezte, Györgyikét féltette, Györgj'ikét siratta ! S egy hosszú esztendeig állta a harcotönlelkével, hogy nem kérdezősködött róla ! Nagy idő, de mégis mily rövid anynyi elpazarolt érzelem, ábránd temetésére, mint a mennyivel ő Györgyikét szerette. Kér, könyörög, hogy ismét meséljek róla, mint valamikor régen, mert már eljutott ahhoz a ponthoz, hol léte, élete kezdődik : a lemondásig. Szomorú sorsának tövises pályáján ismét ott ragyoghat a Györgyike neve, hisz a szerelem nem bölcsészet, nem kötheti ki, hogy szeretem, mert viszonozva lesz, mert az enyém lehet, vagy felejtem, mert elakarom. Ő a reménytelenscg örökös éjjelében is keresheti a napot, mert megsebezve, megvetve, elfelejtve is szeret. Nem fele.tem a levélre. Igy akartam segiteni öt a lehetetlenhez, a feledéshez. Nem is irt többet soha, de egyszer mégis kaptam levelet Münchenből. A Zsuzsikától. Csupa keserűség, köny és bánat volt az a kis papiros. Mintha távoli harangzugás mélázgatott volna szomorúbbnál szomorúbb dallamban a lelkemen át. Kicsúszott a levél ujjaim közül s összeszorult szívvel támaszkodtam az ablaktáblához. Künn szakadt a hó s nekem ugy tetszett, mintha a hópelytiek egy szép Madonna alak lenge palástjává fűződnének egybe. A Madonna haböltönyén azúrkék szalag fut végig ; arcáról valami földöntúli érzelem sugárzik felém, csak hullámos fekete ha ja emlékeztet a Györgyikére. Igen, Györgyike arca, Györgyike alakja e kép s már nem is a közelben, hanem messze-messze látom azt abban a tágas műteremben, hol Keve Iván dolgozott rajta lázas hévvel, megsebzett szegény beteg szivével. Csak Ivánt nem tudom, nem akarom a kép mellett látni, lilíomfehéren, lecsukott szemekkel, alácsuklott kézzel, mikor az utolsó vonást is befejezte a képen. Pedig igy zokogja, igy panaszolja azt a Zsuzsika levele. Megjelent az Isten. rgj

* A aamtjESBSStaÉiSlSl m'SiSr. V £r W* Mttír Megjelent az Isten, Leszállott a földre, Kedvesen mosolygó Gyermek arcot öltve ; Hogy a bűnbe esett Megtévedett ember Hozzá bátorsággal Bizalommal menjen. Kis karjait felénk Szerelettel tárja ; Ke hagyjak, hogy soká, Vagy hiába várja. Hiába, a kiket Oly annyira szeret, Menjünk hát örömmel, Siessünk emberek. Ke féljünk ám Tőle ; Jó lehet a lelkünk L iljomtisztasága Mindörökre eltűnt ; Es szemünknek nincsen Annyi ezer könye, A mely megtisztitni Elég s képes lenne. Az isteni kisded Párt fogását kérjük ; 0 lesz a mi várunk, A mi erősségünk. Lelkűnkről letörli Az ocsmány bűnt, vétket, Hogy ismét kedves lesz Előttünk az élet. Picingke kis Jézus Légg ezerszer áldott, Ki után a lelkünk Oly epedre vágyott ; Ki elhagyád értünk Fényben uszó mennyed Csupa szeretetből Hogy nekünk elnyerhesd !