Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-07-14 / 28. szám

V. évfulyam. Keszthely, 1901. julius 14. 28. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hstilap. Megjelenik heteiiUint egyszer: viisivnin j». SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, a volt f?azd. tanintézet épületében. 7 Kéziratokat a 87.Hrkesy,tJ'>só|í tiniére, |ién/.tfu- | utalványokat. hirdetési inegliizitsokat és reklamációkat a kiailóliival.atlios kérOnk Kéziralokal nem aűiinli VICBV.B I.Al'TlII.A.inONOS SZERKESZTŐSÉG MII.III.Gs S/.HUKÍ^SZTO BONTZ JÓZSEF. It I A 1) ó SUJÁNSZKY JÓZSEF. felöiU«l4sl árak : tgitat dire Fél évre Negyed évre . Egyes síéin érn !U kórján « 1 „ SU pil ... 20 „ Nyllttér petltsorn alku szerint. Pályaválasztás. (—) Sok szó esett már arról, hogy az ifjúság pályaválasztása nemcsak ő rá magára, hanem a nemzet életére is életbevágó kérdés. De azért erről a tárgyról — fájdalom — még mindig alkalomszerű beszélni. Óriási veszedelmek magvát rejti magában, sőt immár érezteti is romboló hatását az a körülmény, hogy a magyar tanuló ifjúság rendkívüli nagy aránj'ban sz egyetemekre s általában az ugj-nevezett »lionoratior« pályákra tódul. A szocialismus bölcseleti rendszeréből hiányzik minden erkölcsi hatalom s a társadalom is. Minden az állam s az állam minden. Ez a hatalom, ez a kenyér, ez a családfő, ez a nevelő és a pap. Az állam mindenhatósága a szocializmus alakja. S az utolsó évtizedek története ennek a felfogásnak a terjedését mutatja. Mindenki az államtól várja boldogulását. Alig van munkakör, mely független volna az államhatalomtól, melynek óriási hivatalnoki kar áll rendelkezésére s alattvalói hétről-hétre szaporodnának. Nemsokára idejutnak az évszázadokon át független megyék is. Minden az államé, aki tehát kapni akar valamit, az csak az államhoz fordul. De hog}

? ennek az irányzatnak mi van a végén, iaog\- micsoda rémes örvénybe visz ez az ut, a történelem már nem egy nemzet életében nem egyszer matatta meg. Ahol nincs független, gazdag, erős, müveit polgárság, ott csakhamar felüti fejét az önkény, az igazságot és jogot sárbataposó féktelenség. Az ország minden java csakhamar egy-két család birtokába jut s az irgalmatlan hatalmaskodás a protekciósok kénye-kedvére bizza a polgárság sorsát. Aki ismeri a mai viszonyokat, az tudja, hogy már is ebbe az irányba terelődtek a társadalmi állapotok. És ez természetes is. Aki életét ugy rendezi be, hogy mindennapi kenyerét csak pgi/ ember szolgálatában tudja megszerezni s ha az az egy meghal, vagy őt elbocsájtja, akkor nem tud mihez fogni, az ilyen ember valóságos rabszolgája urának. Főleg ha versenytársai is akadnak. S vajmi keveset kell e képen változtatni, hogy az állam hivatalnokainak helyzetét is hűen tüntesse fel. Hogy példával világosítsuk meg a dolgot, ki merné tagadni, hogy bizonyos értelemben például egy kereskedő-segéd sokkal függetlenebb, sokkal szabadabb, mint például egy miniszteri tanácsos. Az egj

Tik le van kötve, kénytelen eltűrni rengeteg sok keserűséget s szubordinatiót, a másik szabad, mint a madár. Pedig mennyi kedvező körülménynek kellöszszejátszani, mig valaki — mondjuk—miniszteri tanácsos lehet. Ötven-hatvan titkár, fogalmazó, jegyző stb. közül egy kettő viszi ennyire. A többi ott marad az ut kezdetén. Ellenben minden kereskedő inasból segéd lesz s egy kis szorgalom, ügyesség egy kevés szerencse A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. Piros rózsa. Piros rózsa az ut szélen Szőke leány legény térdén, Mindakettö ugy nevet : Szereti azt a helyet. ííuff Andor. Az árva. Irta : Palatinugz József. A nyirkos piucelakás penészvirággal borított ablakán át uehóz sóhaj hallatszott ki. Bent, kemény szalmavánkoson beteg nö feküdt ; mellette rozoga széken ült egy beesett szemű, halvány, sápadt arcú leányka. Könyes szemmel nézett a betegre, lélegzetfojtva figyelte anuak mozdulatait. Az asszony fénytelen szemei a fölötte függő istenember kopottas képén révedeztek, mintegy esdekelve, hogy könyörüljön meg rajta, szabadítsa meg az élet nyűgétől. A síri csendet a beteg nehéz, fuldokló köhögése törte meg. Keble zilált, üvegesedő szemei nagyra kitágultak s aszott kezeivel levegő után kapkodott. A lányka orvosságot nyújtott neki, hogy fájdalmát csillapítsa, de a beteg már nem fogadta el. Köhögött hosszan, majd felkapaszkodott, de erőtlenül rogyott vissza. Nagyot lélegzett utoljára s szemei lezárultak. Épen megszólalt az esti harangszó, a halottak harangjai, imára hiva fel a gyarló embert. Szomorúan rezgett a hangja; mintha sirna. A lányka keserves zokogással borult drága halottjára ; ölelte, csókolta, édes szavakkal költögette. De hiába ! A hideg ajkak, a lezárult szemek nem beszélnek. Letérdelt mellé, kezeit összekulcsolta s szemeit a keresztfán kiszenvedett Istenember képére emelve, zokogó hangon imádkozott. — Jóságos Atyám, az árvák, az elhagyottak Atyja, ki a gyöngéket bátorítod, a védteleneket oltalmazod, nyújts vigaszt árva szivemnek ! Ne hagyj el, adj elegeudő erőt e csapás elviselésére. Azután ismét ráborult a kihűlt tetemre és sírt, sírt. hosszan, keservesseu. Tudta, mi vár ez életben az elhagyott árvákra. Mig élt a jó anya, mig el-eljárt dolgozni, addig csak volt kinek elpanaszolni baját, elzokogni szenvedését, de ^ most ! . . . • Már az ég derengni kezdett, egy-egy árva napsugár betévedt a dohos piucelakásba, pajkosan ugrált a cserepes pelargonia megfagyott levelein. Dd mintha megbánta volna tettét, csakhamar kisurrant. A lányka fölkelt halottja mellől, véresre sirt szemeiből és szenvedő arcáról letörlé a fájdalom köuyeit s megigazította kopottas karton ruháját. (Pedig tél volt.) Fakult kendövei bekötő a fejét ós körülnézett a szobában, mialatt bánatos hangon susogott: Nincs már semmi ! Mindent elvittem, hogy orvosság legyen, hogy meggyógyuljon ... Még a szent, kép volt az egyetlen tárgy, melyért még talán adtak volna néhány fillért. De azt nem viszi el, nem, semmi esetre ! — inkább azt a valamit. . S azzal kinyitja a korhadt ládafiát, kis fekete papirdobozt vesz elő belőle, melyben boldogult anyjától örökölt bársonyfedelü imakőnyve s talán egynéhány sárgult rózsaszirom is van. De még .valami. Szakadozott kis selyemkendő bekötött csücskéből egy fényes tárgyat vesz ki. Nézi, nézi s újra sirni kezd. Valamikor adta neki egy valaki, ki azt ígérte, majd egyszer eljön érte, De az most távol van, el is feledte az őt már régen. Ö is lehúzta, ujjáról a gyűrűt. Minek viselje, úgyis mást keresett az magának, mást, ki se nem árva, se nem szegény. Gyors elhatározással a zsebébe csúsztatta s elindult.