Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-04-21 / 16. szám

m f = BALATON VlDEK 1901. április 21. W bizományos, >egy« szabadalmazott egyen terveit terjesztik fel az állami építészeti hivatalhoz, annak a tisztelt bizományosnak a terveit, a kinek a felfogása szerint a költség mellékes. Nem egyszer tapasztaltuk keserűen, hogy a bizományosok ugyancsak nálunk pótköltségvetésekkel szokták az épületeket befejeztetni. Mindennek dacára azonban, mégis azok a tervek fognak felterjesztetni, melyeknek létesüléséhez »egy< társaságban »két« rendbeli »tanul in ány útra « volt szükség. Nem kérdezzük honnan került a tanulmányút költsége, de azt nem hallgathatjuk el, hogy ezt az eljárást a közérdek helyes felfogásának a szempontjából tekintve, legalább is furcsának kell minősítenünk akkor, a mikor a magyar mérnök- és építész-egylet éppen most küzd a mellett, zörgetvén a minisztériumok ajtain, hogy éppen a kölcsönös érdekek megóvása szempontjából nyilvános pályázat utján szerezzenek be minden középitkezésre szükséges tervezetet. Bizonyosan azért kéri ezt az építészek egyesülete, mert tudja, hogy tagjainak körében jelesen képezett elmék vannak, a kik rájuk váró feladatokat »tanulmány-utak« nélkül is helyesen tudják megoldani és a kik első sorban azzal vannak tisztában, hogy a tervek elkészítésénél első sorban az épületre fordítható költség nagysága az irányadó és nem megfordítva, mint a hogyan azt a közelmúltban tartott g3

Tülés alkalmával éppen a bizományos részéről volt szerencsénk hallani. Engedjék megkérdeznünk : szükség volt-e »tanulrnány-utakra« akkor, mikor a tisztelt képviselet egy előkelő tagjának a bejelentése szerint s mint a hogy köztudomásu dolog is : a belügyminisztérium »díjtalanul« bocsát rendelkezésre normálterveket s műszaki közeget, lévén a kórház építési ügye nemcsak Keszthely belső, hanem a községekre felügyeleti jognál fogva államügy. Ez az ajánlat azonban süket fülekre talált s e közben a »tanul mány-utak< révén beszerzendő tervek utjai tapostattak. Engedjék megkérdeznünk : kik terelték a kórház-épités ügyét ebbe az irányba, hogy indíttatva érezzük magunkat a nyilvános felszólalásra ? Kik ajánlották az elkészített terveket a felterjesztésre ? Tudták-e azok, hogy az állami építészeti hivatal a terveket a szerkezet és nem az egységárak szempontjából fogja felülbírálni. Kik azok, a kik ezen tervek költségvetéseit átvizsgálták s igazolták a bizottság előtt, hogy a költségvetésben feltüntetett mennyiségek valóban szükségesek a beépítésre? Hát nem lett volna helyesebb, ha ez érdemben nem egy válalkozni szokott várostanácsos szólal fel, hanem ugy a kórházbizottság egyes tagjai körében, valamint a közönség között felmerült aggályok eloszlatása érdekében, a hivatalos kereten teljesen kivül álló építész vagy mérnök bízatott volna meg a revideálással ? Vagy nem található ilyen ? Hát a régebbi építkezések közül szerzett tapasztalatok még nem győzték meg a városi képviselet nagyobb részét arról, hogy a tisztességes verseny még a közügyeknek is jó ? Ezekre a kérdésekre feleljen a városi tanácsnak, vagy a kórházat építő bizottságnak vagy a képviselőtestületnek az a része, amelynek legfőbb gond-ját mindenkor az képezte, hogy a közügyek intézésébe az erkölcsi függetlenséget és a megbízhatóságot bevigye, hogy ezek által a városi képviselet intézkedései iránt köteles tiszteletet a közönségben nevelje. Feleljenek azok és mondják meg, hogy a város anyagi vonatkozású ügyeinek suba alatt való intézésekor nem-e keltik a közönségben azt a hitet, hogy a 12. §. kétséget kizáró határozottságának a dacára is, a tisztelt bizottsági tagok egy részét nem a pártatlanság, a közügyek intézésében okvetetlenül megkívántató esztetikai érzék. a télre nem magyarázható igazságérzet, hanem a saját érdekeik kielégítése vezeti. Vagy micsoda közszolgálatnak kell minősítenünk, ha a városi közérdek nagyobb áldozatot és mélyebb körültekintést érdemlő építkezéseit az összeférhetetlenség revidiálásának ez idejében éppen olyan felületességgel, szinte könnyelműséggel látjuk intézni, mint egy évtizeddel ezelőtt ? Vagy csak a városi képviselet érdekelt része nem látja, hogy a közfelfogás a közügyek intézése körül változóban van ? Ennek a közfelfogásnak a nevében felobbezünk a képviselőtestület magasabb ethikai érzékkel megáldott részéhez, a melynek felszólalását ez ügyben várjuk. Mert első dolog, hogy az eddig követett rendszer eltörültessék. A második, bogj^ a középitkezések terveire és munkálataira nyilvános pályázat írassék ki. A harmadik : a képviselőtestület elnökének azon kötelessége, hogy érvényt szerezzen a szabályzat 12. §-ának é.s eltávolítson minden oly képviselőt és tanácsbelit, a ki a pályázatban személyesen van érdekelve. Mert a ki bizalmi állását arra használja fel, hogy általa magának a középitkezésben részesedést szerezzen : annak ott helye nem lehet. Vag3

T nem voltak-e már ilyenek ? Feleljen erre az iparososztály, a melynek egy része a helyzettel elégedetlen, mert illetéktelen befolyás révén elüttetett attól, hogy a városi középitkezésben részesülhessen. Vagy ki biztosit, hogy ilyenek nem lesznek a jövőben ! ? Tessék lenni vállalkozónak, vagy városi képviselőnek, vagy tanácsosnak ! De e bizalmi tisztséget a vállalkozó szolgálmányaival összekeverni nem szabad. — Nem szabad oda lealacsonyítani, a hol a közfelfogásban, a közügyek intézésénél mindenekfelett szükséges függetlenség és megbízhatóság tisztelete csorbát kezd ! szenvedni. S most emlékezzünk a boldogult Reishl városbirónkról, a kivel a város iránt ér3ía megszabadna a ha fái őröli áfma, '(Dalán minden holt rög emberfejjé válna, Ddlefyel[6en, mint benniin^, épp úgy forrott, égett, Siet ! öröl[nel^ hitt átfed, üdvösséged. Jj'ogij diadalt ül a szettem a halálon. &riás hazugság, fázas, f[órOs áíom l Crdö virágsátrát, melyet [ágy széf ringat, föúléfi-e lettbe, a bóditó íttat ? Jf nagyokat dalba szöviés imába: J£ó'6e vágjá{, ércbe önti% . . . DUindhiába / M

a meglebben szárnya a végső viharna^: 9-ény tűz, éfet minden csillagon fyfíalna{. J2em marad egy féreg ! Világrend föfbomti Villám villámot ér. <Sg. föfd összeomli Difii [[jó csillag órjás tűzgömbje robogva Egymást töri, z»ZZu lángoló romodba. J2em lesz ember, f{i a végső pusztuláson Kétségbe essél;, vagy hozsannát hjáltson ! Végtelen csend s éj fesz. S hasítva bejárja r£z öröíi enyészet dörgő hahotája /« Cfveszteném hát mind végkép, menthetetlen 3^oltu{ után. {ifyt oly nagyon szerettem ? Ddlint fecske fiait lángba borult házból: 3£ogy ragadjam ó'í[et £

{i e pusztulásból ? J[ szent feszületre ne'ze§ megtörötten, DdTelyet elhalt anyám után örököltem : <Ss úgy remiiig, mi

n^'

a szóra nyilné^ : Mellem ily örömben tán sohasem sírt még. nem azért haltam én meg a í^er észten, Jfogy a halálban az ember elne veszszen ? 3£ogy megváltsam el nem múló gyöm/örökre ? — Jff a bennem hisz, éf a foídus is örökre /« ífatyi Sfstván. Két barátnő. Melyik csók irigylésre méltóbb : a leány, a menyecske, az asszony, a feleség, az anya, — napa — a barátnő csókja ? Azok közt már most: melyik, mikor ? Ha leány, menyecske stb. leánynak, menyecskének stbnek, vagy fiatal embernek, férfinek, vőlegénynek, házasembernek stbnek adja ? E sok érdekes ós megfontolásra érdemes kérdésre a véletlen megadta a feleletet. A feleségemmel történt. Naplójában meg is »örökitóí az esetet. Nagy-Kanizsán a perronon számlálta a perceket, melyek akkor múlnak leglassabban, ha indulandó vonat megérkezését várjuk. E haszontartó percek alatt közömbösen nézett egy külföldinek vélt uri nőt, ki gyönge, de elég üde serdülő leányával angolul társalgott. Én kartársat találtam, azzal beszélgettem. Egyszer csak azt látom, hogy a sikkes idegen nő ugyancsak öleli, csókolja a feleségem. Önkónytelen oda figyeltem. Egy-két szó, tiz-husz csók ; igy kezdődött a társalgásuk ; majd csendesebb mederben folyt : tiz-husz szó, egy-két csók ! Mindenik oly bensőséggel adva és fogadva, hogy a csillagok éter légkörében sem külömben. Kartársam ekkor veté oda a bevezető csókokban idéztem fogós kérdést. Persze kielégítő feleletet nem találtunk rá. Pár nap múlva a feleségem naplójában lapozgatva a fent leirt jelenetre akadtam. Onnan írom le e tanulságos sorokat. (Indiskreciot nem követek el, mert a feleségem nem fogja megtudni a dolgot ; kivált, ha magam sem kapom meg kedves szerkesztő ur lapját.) íme a napló kivonat : >Boszusau jártam fel-alá aperron lóghuzamos részén, hogy legalább az foglalkozzék velem. Öregemet (ez az ón titulusom, bizou ma holnap rá szolgálok erre is !) elfoglalta valami régi ismerőse, a vonat pedig késett. Egyszerre íélóm közeledik egy elegáns úrnő, kit előbb angolnak néztem ; merően szemem közé néz, aztán csak ennyit mond : »Julcsa !« A megszólítás pillanatában legboldogabb gyermekkorom jutott eszembe, mikor még fordítva fogtam kezembe a képes könyvet ; mikor még alszik a gyermekben az ember. A visszaemlékezés jól eső merengéséből egészen felocsúdtam, midőn az urnő karjait kitárva, közeledett felém ; ismételve megszólítását: > Julcsa, Julcsám !t En is ráismertem s igazán mondom, örömkönybe lábadt szemmel leheltem csókokat árasztó ajkaira : sMarcsa ! Marcsám !i Hej, be rég voltunk mi Julcsa, Marcsa ! Be jó is volt akkor együtt futkosni a porondon a parasztgyermekekkel ; nem ugy, mint most, csak egyeuranguakkal mozgunk az élet rögös utjain.