Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

BALATON VIDÉK 7. Légy irántuk irgalmas — könyörgött az asszony — csak nem dobhatjuk kr ily időben a nyomorultakat. Mig férje dühöngött haragjában, elvezette a pajtába az utasokat. Vacsora alatt a férj feltárta feleségének szomorú helyzetüket, Termesünket- — mondá — a mostoha időjárás tönkretette, a halászat állandóan sikertelen. Lassankint koldusbotra jutunk és te mégis minden naplopót befogadsz házunkba, Holnaptól kezdve bezárom a pajtát és oda semmiféle munkakerülő nem lép be. Az asszony szánalmas tekintetet vetvén férjére osont ki. hogy egy kis vacsorát vigyen az idegeneknek. A mint kilép az ajtón, rongyos ruhába öltözött koldus áll előtte és könyörög szállásért. — Ki vagy ? — kérdé az asszony. — Én vagyok a nyomor. — Honnan jöttél ? — A nagyvilágból. -— Szívesen fogadtak az emberek ? — Nem. — Hát akkor miért jársz folytonosan, ha sehol sem találsz barátságos tanyára ? — Hogy ismerjenek az emberek és meg ne keményiösék szivüket és tudjanak örülni, ha távozom körükből, a mit áldás követ. Az asszonyt meghatották a »m'o-' mor« szavai ; elvezette őr is a többihez és számára jó heh'et készített. * * * Másnap kora reggel az apa fiával a halászatra készülődött, a mely

7 munkájukban a,z anya is segítségükre volt; kevés idő múlva a szobába betekintvén, a szekrényeket tárva, nyitva találta, a honnét ruha és megtakarított pénzecskéjük is hiányzott. Vad haraggal rohant a férj a pajtába, a hol már csak az öreg koldust találta, akinek őszinte, nyílt tekintete minden gyanút elhárított maga felől, sőt még ő is csatlakozott a tolvajok üldözésére. Útközben kérdezősködött a koldus, hogy mit loptak el tőle. Talán szerencsédet ? — Nem. — Gyermekedet ? — Nem. — Becsületedet ? — Nem , hanem csekély, megtakarított pénzemet. — Hisz az olyasmi, mondá. ami nagyon könnyen visszaszerezhető ! Mit adsz, ha pénzedet kamatostul megtérítem ? — Válaszsz, a mit kívánsz. — Én pajtád kulcsát választom, feleli a nyomor. Majd zsebbe tevén a kulcsot, megköszönte azt. Most már tehát nem lesz alkalmad szivedet megkeményítened, bezárván ajtódat a szegények előtt. De hogy kárpótoljalak, vessétek meg hálótokat. Az apa fiával együtt kibocsátotta a hálót és oly bőséges halászatuk volt. hogy ellopott pénzük busásan megtérült. * * * E naptól kezdve a halász pajtája nyitva állott a szegények számára sőt gyermekeinek is gyakran elmondta ezen tanulságos történetet és mindig hozzátette : »Gyermekeim ! ne űzzétek ki házatokból a szegényeket, ne válogassatok közöttük. Lehetséges, hogy nem méltó jóságtokra, de az igazságos Isten meg fog jutalmazni benneteket és bőven iizetendi vissza a jó szívvel adott alamizsnát.« 8s ü I l

n

sw

[ • • ^ Ínséggel' fazd az egyi^ ember, Ddíásili pazar jó módban él'; Válaszfat^ént mered f[özottüní[ jjj föfdi f(mcs, a lé fi a fény. 3 gyakran olyan uszit\ örömben, 'Ki büntetést érdemfene ; c—> 7 JS^z igazna^ m

es megvetésnél (szunynál aíig van egyebe. 3í)e gondviselő végzésidbe JI2em fon tár födöm festenem ! Sőt Hideg tincsért nem is l^érfe^, Csal? add meg napi fönijerem, Jfhinem önts, oh ^érte^ szivembe, S^émjfő rémes érzelmedet : Jfevítsen a fötdusofö'rt is Igaz testvéri szeretet. Trgatmasságod szelleméből (gyújts a [etilembe égi fényt, Mely áfdásos meleget áraszt JÍ részvét orol^ lángjaként. S midőn vigaszt szomjúz az étet Szenvedve fözdő Harcosa : Oh, hadd teggeíy sebét fölözve Csüggedt [etjénél? orvosa ! ífrászt Jbuiza, Z Karácsonyi emlékek. J Szeszélyes táncot jár künn az erős északi szél a süriin aláhulló hópelyhekkel. Üres az utca s tán hangtalan is lenne, ha egy-egy tovasikló szán kis csengője nem csilingelne be a síri csendbe. Benn ülünk a jó meleg kályha mellett s a szoba félhomályát csak a kályhaajtón át átvillanó tüzfény szakítja meg. Milyen kedves nekem e pirosló fény ! Mintha azt mesélné előtűnő lánghasábjaival, hogy én vagyok a szeretet fénye / Én vagyok a bizalom lángja. A kis húgom karácsonyról beszól s ártatlan lelke egész tűn dér világa ragyog le pirosló arcáról. Az ablak alatt a betlehemes fiuk hamis éneke hangzik s bármennyire sérti is a fülemet, jól esik ez ártatlan ének s örömtől dobban meg a szivem, ki tudja miért ? Hugóin a kis Jézust várja s nekem meg az jut eszembe, mikor a kis Jézus jött í Hátra támaszkodom a nagy karosszékben s visszahívom a tovatűnő időt, a multat s a múlttal azt a karácsonyestét, mikor legelőször hatotta át lelkemet e szavak isteni szépsége : »Glória ifit excelsis Deo ! Et 111 terra pax hominibus.« Az lö94-ki karácsonyt X. városban töltöttem, hol felsőbb tanulmányaim utolsó évfolyamát hallgattam. Capocasa Giorgio nyugalmazott hajóskapitány házában voltam ellátáson. Négy óv óta hűséges vándorlakója voltam e háznak, vándorlakója, mert nyáron rendesen hazakerültem kis falucskánk szalmafedelü házikóihoz. Nem is voltam idegen a Capocasa házban, családtag voltam s Margit az ifjú Capocasa Nicoló felesége, legjobb barátnőm volt. Az öreg Capocasa szemeinek gyengülése miatt csakhamar nyugalomba vonult s mikor fia, Nicolo megkapta a tengerészkapitányi rangot, legfőbb vágya teljesült ezzel. Mikor én az ifju Capocasát megismertem, akkor még csak másodparancsnoki tisztet viselt egy kereskedelmi hajón. Hogy a külseje milyen volt ? bajos volna megítélnem. Sokaknak tetszettek erős, férfias vonásai, reám közönyösek voltak. De nem igy a jelleme. Ezt tanulmányoztam én minden alkalommal s boldog voltam, mikor a lovagiasság, szerénység, vallásosság s vitézség egy-egy szép vonásával szebbithettem őt Fioritte Margit előtt, kinek Nicolo Capocasa eszménye volt. Capocasa parancsnokkal mindig találkoztam, ha hosszabb utazásaiból egy-egy heti pihenőre hazatért a szülőkhöz. Ha máskor félrevonultam szobámba tanulás cimén, ha Nicolo otthon volt, nem távoztam el szándékosan a kedves körből, mely engem tagjának tekintett. Másnap azután beszámoltam »0< róla Margitnak s bármennyire akartam 13, soha sem elégítettem ki krónikáimmal. Mikor Nicolo utazásaiból egy-egy levelet küldött az öreg szülőknek, rendesen én voltam a felolvasó, mert atyjának tiltva volt az olvasás s Lucia néninek pedig fáradságába került fia apró betűs leveleit átböngészni. Igy jutottam azután később ahhoz a szokatlan dologhoz, hogy Nicolo nekem irta leveleit, természetesen mindnyájunkat érdeklő tárgyakról. Később pedig, mikor Margittal való ismeretsége a sziv komoly ügyeivé változott át, az utóirat Margitnak szólt s ki vehetné rossz néven, hogy az hosszabb volt néha, mint maga a levél ? ! Margit atyja a város leggazdagabb kereskedőihez tartozott s legfőbb vágya az volt, leánya aranyaihoz, jövendőbeli férje révén, legalább is bárói cimet adhasson örökségül. Felesége már régóta elköltözött egy jobb hazába s a háziasszonyi szerepet nővére vitte náluk. Margitot egy műkedvelő előadás próbáin ismertem meg s a neki tett apróbb szívességek közelebb hozták ismeretségünket a puszta névnél s nemsokára kinyitá kelyheit a földi éden legszebb virága : az igaz barátság. — Mikor Capocasáék házába kerültem, már régen birtokosa voltam Margit titkának, mely ott ült sápadt arcán, mélytüzű szép fekete szemeinek lángolásában. Szegény Margit ! Hányszor öntötte ki, vállaimre borulva, szive bánatát, hányszor kesergett azért, hogy atyja őt egy német báróhoz : Waldersheim Friedrichhez erőlteti. A szigorú at}

7a előtt Margit minden akaraterejét elvesztette, mivel szive érzelmeit feltárhatta volna s dacolni tudott volna atyjával. Gyűlölte Waldersheim báró hizelgóseit s abban a