Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

6 BALATONVIDEK 1900. december 2. függetlensége hasonlít a jótékonycélra közadakozásból összegyűlt tőkéhez, melynek kamatoztatása a kiválasztottra van bízva. Vajon mit szólnának a jámbor adakozók akkor, ha ő ama pénzből a a maga és barátai számára villákat építene?! Egyik azt mondaná: »Grazember«, a másik ezt: » Megveri az Isten.« S mindkettőnek igaza volna. Ezért nemcsak nagy szerencsétlenség, hanem csúnya dolog is az, ha a közügyeket valami érdek-csoport intézi. Ha felüti fejét a klikk-uralom, mely örökké csak a saját hasznát tartja szem előtt. Mely tömött sorokban szállítja a közgyűlésekre a szavazókat, ha a saját érdekéről van szó, de máskor feléje se néz a gyülésteremnek. S munkája, nem is nehéz, mert a klikk emberei felelősség nélkül dolgoznak. Kérnek, csalogatnak, ijesztgetnek, rágalmaznak, de mindig csak a háttérben. Ami rosszat okoznak, a nyilvánosság előtt arra tolják, a kit ők vezettek félre s ők használtak fel. A közmunkák, terveit, a pályázat kihirdetésének idejét, módját vagy körülményeit agy rendezik, vagyis ugy rendeztetik, hogy abban a klikk emberem kiviil más halandó nem vehet részt. Ha aztán valaki figj'elmezteti a közügyek vezetőjétarra.hogy >hüséges tanácsosait nem érdemlik meg a bizalmat, a klikk szolgálatkészen áll a figyelmeztetett ember .... n i eg véd el mezésére a rágalmazó támadások ellen. Aki nem tartozik közéjük, azt meg gyanúsítják s legjobb szándékú terveit, indítványait agyonhallgatják, vagy kiforgatják eredeti mivoltából, miután már befeketítették. íme, nagy vonásokban ez az úgynevezett klikk-uralom. Veszedelme a közjónak, minden nyilt ellenfélnél rettenetesebb barátja a községi elöljáróságnak. Ezért kell az utóbbinak módfelett ügyelnie a saját függetlenségére, mert a klikk mindenütt megterem s félrevezeti, kijátsza azt, aki bízik benne. Azért kell a községi, egyleti, társulati főtisztviselőnek olyan embernek lennie, aki tudja, hogy az ő hivatali függetlensége nem egyen emberek, nem is egy érdekcsoport prédája, hanem közvagyon. Neki nem szabad sem jobbra, sem balra nézni, hanem csak előre, a kitűzött cél : a közjó íelé, Aki a közügyek vezetésére vállalkozik, annak ne legyen testvére, jóbarátja, rokona ; ne legyen hízelgő udvaronca, ne legyen mumusa senki-senki. Mindenkit csak annyira becsüljön, amenynyire felhasználhatja a közjó munkálásában. De annyira aztán becsüljön meg mindenkit, akármelyik párthoz tartozik. Neki a pártok felett kell állnia. Sohase nézze, hogy ki ajánl valamit, hanem hogy mit tanácsol valaki ? Jót vagy rosszat-e ? S hogy jó v. rossz-e a tanács, azt egvedül csak az a szempont döntse el, használ-e vagy árt-e annak kivitele a közjónak? Es ne higyje azt, hogy okos terve, üdvös indítványa csak annak lehet, a kinek a közgyűlési teremben szavazati joga van. Mert gondolkodni mindnyájunknak szabad. Ha a klikk agyonhallgatja az újságok jótanácsait, óbból inéi/ nem következik, hogy (i tanács rossz. Legfeljebb az, hogy az a tanács nem tartozik a klikkérdek körébe. Tegye hát niagáéva azt . . . . joga van hozzá. Szóval ne legyen klikk-uralom, de legyen független vezetés. Almi a vezetés független, ott nincs klikk-uralom. Ott rend van s a közjó gyarapodik. Takarékosság. Cseppekből les/, a tenger, porszemekből a begy. E mondás a józan gazdálkodás alapelvét fejezi ki s figyelmeztet a társadalmi élet egy titkos kincstárára, mely a szükség napjaiban segélyt nyújt s nem engedi az Ínséget hozzánk közeledni — a napjainkban annyira szükséges és fontos takarékosság erényére ! A természet Ura a teremtmények egyrészónek ösztönül adta meg azt, mit az eszes emberek akaratára s önkéntes törekvésére bízott. Az élet föntartása az ész és értelem nélküli lényeknél, az ösztön munkája az embernél a nemesebb akaraté ; azoknál a természet gondos anya, ki nem tud megtagadni semmit, az emberrel szemben azonban makacs uzsorás, ki minden adományért megkívánja a verejték kamatját. Es a létért folytatott nehéz küzdelembea hányszor vet keresztvonást az ember számítására — a „véletlen". Hányszor jelenik meg a szükség nyomasztó réme háza küszöbén. Hányszor jő ama fájó gondolatni, mily nehéz az élet. Az emberiségre zuduló sok mindenféle bajnak igen sok esetben tagadhatatlanul egyik főokozója a természetnek vele szemben tanúsított mostohasága: terméketlenség, az időváltozó szeszélye : fagy, szárazság, jégeső, sokféle csapások : filokszera, lisztluirmat stb. E mostoha a legszorgosabb munkára is nem egyszer tövis és bojtorjánnal fizet. JBirvágy, kapzsiság sziute erős csapásokkal segitik rombolni a társadalmi s vagyoni jólét mesgyéit. De hogy egyoldalúak s elfogultak ne légy iiuk, be kell vallanunk, hogy a társadalmi, gazdasági, vagyoni, ipari bajoknak, szegénység, nyomornak stb. okai sok esetben magukban az emberekben találhatók fel. Rövidség okáért szólítsuk nevén a gyermeket : nagy baj az, hogy az emberiség egy jórésze csak máról holnapra él / A jelen mindene, ennek élvezetéért oda dobja jövője biztonságát. Az okos ember nem akar tanulni az állat ösztönéből, melynek homályos sejtelme megsúgja, hogy a nyárra tél fog következni s ha a mesebeli tücsökként a nyár hevében folyton énekelt s mulatott a helyett, hogy gyűjtött volna, keserves farsangra lesz kilátás ! Társadalmi életünk egyik legnagyobb gyöngéje : a takarékosság hiánya. Pedig ez az egyetlen mentő gyógyszere az uton-utfélen mutatkozó elszegényedésnek, kioltó nyomorúan. A becsületes munka és törekvés mellett meg kell szoritani minden fölösleges kiadást, lemondani a drága szórakozásokról, óvakodni a divatos szédelgéstől, kevéssel megelégedni, a bekövetkező szíik napokra gondolni s csak addig takarózni, meddig a lepedő ér ; ez azon megcáfolhatatlan életfilosofia, mely szomorú viszonyaink közt vagyoni létünket biztosítja, a bizonytalan jövőre melegágyat vet s a megpróbáltatások napjaiban nem enged elcsüggedni ! Miért van annyi nyomorral küzdő ember ? — Igen, uram ! minden reggel pelargonia bokrétát viszek a városba s néhány pénzdarabot kapok érte ;J ezekből élek napról-napra. Es szüleid mit csinálnak ? — Nekem már nincsenek szüleim. — Sem an}ád, sem apád nincs már? Nincs. En egészen idegen vagyok e szigeten. Három éve, hogy atyám, ki egy angol ezrednél tiszt volt, anyámmal Londonból útnak kelt, hogy — mint mondák — engem rokonaimhoz adjanak, kik Indiában voltak s kikbe atyám ós anyám összes reményüket vetették, hogy sorsukon könnyítsenek. Mi sem voltunk kevésbé, mint gazdagok s szüleimnek igen nagy fáradságukba került, hogy az ily hosszú utazáshoz szükséges pénzt előteremtsék. De szerencsétlenségükre nem engedte meg nekik az isteni gondviselés, hogy céljukat elérjék. Atyám útközben meghalt s midőn hajónk ezen sziget partjait elérte, anyám oly beteg lett, hogy nem volt kjpes tovább utazni. A betegség sokáig tartott, nagyon sokáig s már egyáltalán nem volt miből élnünk. Midőn ezen szomorú állapotban arról gondolkoztam, hogyan tartsuk fenn magunkat, akkor fogamzott meg agyamban az a terv, hogy virágokkal fogok kereskedni. A városból ide jött egy kereskedő, kisded kereskedésem után tudakozódott, s átengedte nekünk ezt a viskót. Anyám mindig jobban és jobban felüdült s két óv óta ennek a kertnek jövődelme tart fenn bennünket. De szegény anyám visszaesett betegségébe ? körülbelül egy éve, a jó Isten megszabadította szenvedéseitől s r? gához hívta. Midőn halottas ágyánál állottam, s ajkai már halaványodni kezdtek, intett, legyek erős, bizzam Istenben s Ön látja Uram, hogy ón engedelmeskedtem ; ón nem estem kétségbe. E szavaknál nem tudta megállni a kedves gyeruifk, hogy köuyékbe ne törjön ki. A lányka elbeszélése a nagy embert, mélyen meghatót,ta, gondolatokba mélyedve állott s alig hallható sóhaj tört fel kebléből. — Szegény gyermek — gondolá magában — mily csodálatos hasonlóság sorsod ós az enyém között ! Neki nincs anyja, nekem nincs gyermekem ! Azután eltakará arcát mindliót kezével. De majd erőt vett magán s igy szólt a kis lányhoz : Emléket akarok vinni e látogatásomról ; szakits le néhányat legszebb virágaidból. A lányka legkedvesebb virágaiból bokrétát kötött s fájó örömmel igy kiáltott fel: — Miért nem jött Ön korábban ? akkor anyám még most is élne s nem szenvedne hiányt semmiben. — Ez szép, nagyon szép kedves gyermekem. Neked jó szived van s ez nem lesz utolsó látogatásom. — De Uram! válaszolá pirulva — s az aranyat szemlélve, melyet Napoleon a kezébe nyomott, — ón nem tudok önnek ily nagy összegórt soha elég virágot adni. — Az ne aggasszon téged. — feleié a nagy ember s folytatta sétáját. Ernilia nemsokára megtudta jótevőjének nevét, kinek híre és balsorsa mélyen meghatották lelkét. Két nap múlva újra eljött a nagy számkivetett ; de most néhány barátja kisórte. Emília virággal és fügével kedveskedett vendégeinek s tiszta forrásvízzel, mely a kertben buzogott fel. — Ön láthatja — ínondá NapoIeonnak, hogy vártam, de fájdalom ! nem készülhettem el eléggé az ön fogadtatására, mert különben azou kincset fordítottam volna fogadtatására, melyet, nekem ajándékozott,. És ón — válaszolá Napoleon — nem dicsértelek volna meg, ha annyi kellemetlenséget okoztál volna magadnak. En nem kérek másból, ha hozzád jövök, csak kerted fügéiből s a forrás kitüuö vizéből; eg}'edül ez az, mini minden látogatásomkor tőled várok. Mert tudd meg, hogy ón is öreg katona vagyok, mint atyád s a katonának nem szabad <i> val hízelegnie magának, hogy mindig vau f'ügeje ós vize. Ettől a naptól kezdve Nnpoleon egj' sétájánál sem mulasztotta el, hogy néhány pillanatra a leányka szerén}' lakocskája előtt megálljon, ki azután mindig kijött hozzá s bokrétát nyújtott át neki. Bizonyos idő múlva a híres számkivetett beteg lett. Mikor a fiatal lányka látta, hogy jótevője nem jön többé hozzá, egyik napon Lougvoodba ment, hogy állapotáról tudakozódjók és miután szolgái közül egyiknek a szokásos virágbokrótát átadta, szomorúan tért, vissza, hogy nemeslelkü jótevőjót nem láthatta. Egyik uapon kocsit hallott közeledni, az ajtóhoz ment s megismerte a hőst. Nemde — mondá ez midőn zavarát, látta — nemde gyermekem ugy találod, hogy nagyon megváltoztam. — Igen — válaszolá — ugy van, de majd újra felépül. Reménylem gyermekem, feleié ö a kétkedés kifejezésével fejét rázva — de bármint le-