Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-10-28 / 43. szám

2 BA LA TOM VIDÉK 1900. október 28 sem. Ez szép volt. De azóta nem láttam hozzá hasonlót. Ma a halottak estéje nyilvános parádé, afféle népmulatság. Hideg, frivol, nincs benne lélek. Szemkápráztató kiállítás, melynek oka és célja is a hiúság. Hogy másnap emlegessék az emberek : ez a sir gyönyörű volt, amaz meg nem. Van, aki maga sem helyesli ezt, de utánozza a többit, mert máskép megszólják. A cselédek, szolgák feldíszítik a sirt és estefelé az ur vagy az urnő kisétál megnézni. Csak megnézni bizony, mert mást ott nem lehet tenni. A profán zajban hogy is tudna magába szállani, emlékezni, irni, imádkozni ? ! S ha megtudná is tenni, nem merné akkor sem. A bámészkodók sűrű csoportja azonnal körülállná, hogy megbírálja, viselkedése, érzelmei, könyüi és imája őszinte-e, vagy tetetés ? Mert ez valóban feltűnő volna ott, ahol és mikor jókedvű úrfiak csinos arcocskákat keresgélnek; szerelmes hadfiak elégülten virzsiniáznak a sírokat díszítő Rosamundák körül ; hangos szavú pesztonkák és dadák csitítgatják kis védenceiket, akiket a látványosság megtekintésére hoztak el. S elszorul a szivem, mikor minden november elsején mindig világosabban látom a levegőben, a temetők szivarfüstös, vidám kacagással teli levegőjében a fekete betűket : >Ugy van ! Ugy van !< Es e látványra szorongó aggodalommal telik meg a lelkem, hogy mi lesz abból a nemzedékből, melynek szivéről ugy siklik le a halhatatlanság gondolata, mint a porcellánról a villanyszikra. Mit lehet várni attól a kortól, melynek gyermekei a temetőben sem képesek nagy, komoly, természetfeletti gondolatokra. Evenkint egy rövidke fél óráig sem. Mily eszmék fogják lelkesíteni tudni azt, akit sem a halandóság, sem a halhatatlanság eszméje nem tud meghatni, aki jó barátja, jótevője, testvére, szülője, gyermeke,hitvese sírjánál tud nem sirni, sőt tud érzéketlen maradni. Lehet-e igaz keresztény az, akit vallásának legfelségesebb, legmélyebb, legvilágosabb, legemberebb és legistenibb igazsága : a halandóság és a feltámadás gondolata sem tud elvonni egy órára sem a hétköznapi élet hívságos eszmeköréből ? ! Lehet-e humánus lelkű, irgalmas szivü, az emberiség közös boldogságáért hevülő ember az, aki az embernek, az emberi lénynek emlékét sem tudja tisztelni, a halottak iránt sem érez kegyeletet, részvétet, megindulást ? Lehet-e erényes, nemesre törő, igazságokért buzogó férfiú az, aki nem gondol a halál utáni tiszteletre, aki a holtaknak nem adja meg a hálás elismerést, mert arra maga sem számit. És lehet-e jó hazafi, a haza rögéhez végső lehelletéig ragaszkodó, hű polgára az, aki a hon legszentebb helyeit, a temetőket sem becsüli meg, sáros lábbal feltúrja a sírokat, alacsony gondolataival, nyegle szavaival kiszórja onnét a megholtak emlékeit ? ! A felelet nem nehéz, csak szomorú. És azért oly komor, elbusitó látvány a tündöklő, vidám temető igy halottak estéjén. A sírokon virág és ezernyi mécs, gyertya ; de a szivekből hiányzik a hit virága s a szeretet melegítő világossága. A temetőben mintha nem holtak volnának, csak kihűlt, holt szivek. Pedig ahol a sziv dolga nincs rendén, ott közel a halál. Athénében az areopág halálra ítélt egy fiút, mivel az egy elhullott fürjnek kivájta a szemét. Vasutiigyünk. (N. J.) A mozgás élet — igy tartják a természettudósok. A mi többszörösen elparentált balatonparti vasutügyünk is újra éled. íme kitűnik, hogy a holtnak vélt ügy csak tetszhalott volt. Ezt tanúsítja az élet csalhatatlan jele : az ügy megmozdulása. Ámbár, ha még nem is fütyül a »vasut«, de már mozog, már a mennyiben ügyét sok tiszteletreméltó férfiú lelkesedése mozgatja. E mellett szólnak a f. hó 14-ón Badacsonyban lefolyt s nov. hó 4-én városunkban tartandó tanácskozások. Részünkről előre is szivből köszöntjük e kulturális, gazdasági, kereskedelmi s ipari szempontból nagyfontosságú ügy lelkes bajnokait s kívánjuk, hogy törekvésüket mielőbb teljes siker koronázza. Öt évi vajúdás, kétkedés s nembánomság után végre, a siker, a megvalósulás kikötője felé tart az ügy. Garanciáit látjuk annak a badacsonyi nagy gyűlés határozataiban. Az ügy élén álló lelkes férfiak, főkép az érdekeltség nagyérdemű elnökének személyében ; első sorban pedig azon elnöki kijelentésben, hogy a kormány a balatonparti vasút létesítéséhez hozzájárulását megadta, ennek ügyét szivén viseli s hathatósabb erkölcsi és anyagi támogatásban részesiti, mint egyéb h. é. vasutakkal ezt tenni szokta. Nagy e fölött a mi örömünk, de nemcsak a mienk, hanem a Balaton nagyvidékének is. De amint nincs rózsa tövis nélkül, azonkép a mi örömünk sem lehet még teljes. Ott a tövis : az aggodalom, vájjon ? Vájjon városunk megérti-e látogatásának idejét ? Felfogja-e, hogy saját s egész vidéke jövendő felvirágzásának I feltétele kezében van P O maga saját sorsának, szereucséjénék kovácsa. Keszthelynek jövendő felvirágzása a balatonparti vasúttal elválaszthatatlanul össze van kötve. E vasut-ügygyel él, vagy bukik városunk jövője. Az a kérdés: megérti-e ezt KesztAz talán hallja, érti és gyökerével átadja a földnek, a föld a koporsónak, a koporsó a szernfödélnek, a szemfödő azoknak a csontoknak. — Lányom ! . . . Evikám ! . . . Miért ? . . . Miért ? . . . Itt vagj-ok ... én beszélek hozzád . . . hallod ? . . . Felelj : . . . Miért. ? . . . Emberek, értitek, mit beszél ez a feketeruhás, szegény asszony ? Tudjátok, mit akar kérdezni azzal a sok > miért«-tel ? Azt akarja tudni, miért halt meg az a leány ? S a fejfi beszél, elbeszéli, mit felelnek a csontok. Azt felelik, hogy azért halt meg az a leány, mert szeretett, de rosszul választotta meg, kit szeressen . . . Hallod, feketeruhás, szegény asszony ? Hallod anya ? Halljátok, emberek ? Halljátok ti, kik itt köröskörül apró gyertyácskákat, szines lámpáskákat, friss koszorúkat rakiok a felhantolt sírokra ? Az anya hallja. Az emberek nem hallják. Ha hallanának is, mit törődnének vele ? Nekik is meg van a maguk halottja, annak a sirjával kell törödniök, act kell földisziteniők, őt kell megsiratniok. Mert halottaknapja van ma, mindenki tudja. Csak az a feketeruhás, szegény asszony nem tudja. Neki mindennap az. S a sir, melynek fejfája Bárándy Eva ne•ét mutatja, sötét marad, mint az anya, a ki ott roskad mellette . . . * Egy sir, egy sziv. Hol a másik sziv ? Mert ehhez a sirhoz egy másik sziv is oda •an nőve. A harmadik sziv, az már nincs itt a földön. Pedig ezt a harmadik szivet keresi az a másik kettő, vájjon él xnég ? hátha nem igaz, hogy megszűnt, dobogni ? Közeledik. Kicsoda ? A második sziv. Mit beszólsz, jámbor poéta ? Hiszen az egy fiatal ember. Nem, nem jól mondjátok, emberek. Én mondom jól. Az a fiatal ember most csak sziv. Higyjét.ek el ; sziv ő most egészen. Fejét, lecsüggeszti ; pedig a szive nehéz. Járása lassú, súlyos ; pedig a szivén fekszik valami, a földhöz húzza öt, ahhoz a földhöz, melyben mindene van. Szeme a fejfákou tévelyeg : pedig a szive kutatja a fejfák betűi közt azt a nevet, mely hozzá, a szivéhez van nőve. Semmije sem fáj, csak a szive. S beteg ő egészen. Mert a szive fáj. S jár-kel a sirok közt, keresve azt a nevet. Megrezzen. Megtalálta. »Bárándy Éva, élt 16 évet.« A fejfán koszorú. Különös koszorú : két emberi kar. Az anya karjai. A másik sziv, az az ifjú ember, tétovázik. Aztán elhatároz valamit. Alighanem azt, hogy megvárja, mig az a különös koszorú lefejlik a fejfáról (ezt a sziv mondja igy ; ti emberek, azt mondanátok : mig az a feketeruhás szegény aszszony elmegy onnét), aztán akkor az ő karjait teszi koszorúnak. S az elhatározás folytán leül egy közeli sir mellé (az is puszta, sötét, és hideg, nincs aki sirassa a benne porladozót. És vár s nézi azt a szegény asszonyt. Az egyik sziv a másikat. S az a második sziv megérti amazt. MegI érti, miért ül roskadva az az asszony a sir mel-' lett, miért karolja át oly görcsösen a fejfát, miért nem folynak már könyei, miért nyög fel olykor, miért néz oly merően, miért susog oly értelmetlen szaggatott szavakat ? Az az anya. De az anya szive megérti-e ezt a másik szivet ? Nem ; hiszen se lát, se hall. Nem is érez már talán. Neki már nincs seukije. Rá nézve már nincs világ, nincs más sziv. Égy volt ; — hol van az már ? ! . . . S az ifjú ember már csaknem türelmetlen. Mért nem inegj' már onnét az az asszony. Eleget volt már ott, mért nem engedi őt is oda ? ; * Lassankint kialusznak köröskörül az apró lángok a sirokon ós szivekben. Igen a szivekben is, mert némely szivekben csak ily apró láng gyul gyász gj'anáut halottak napján. Lassankint elmennek -az emberek a halál birodalmából az élet birodalmába Csak egy-két siron pislognak már a lángocskák. Késő van. S az a feketeruhás, szegény asszony még mindig ott térdel. Az iíju ember kezd rosszat sejteni az anya elméje dolgában ; azért felkel ós oda lép melléje. — Asszonyom ! Semmi válasz. — Asszonyom ! szól újra az ifjú s megérinti az anya vállát. — Leányom fekszik itt . . . Éviké ... rebegő az anya, föl sem tekintve. Az ifjú megretten e beszédtől. Csak baj ne legyen !