Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-09-09 / 36. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. szept. 8. 36. szám, A balatoni halászat/-) Nem hisszük, liogy akadna az országban még egy olyan vállalat, a mely annyi bírálatnak volna gócpontja, mint a nem rég alakult s még alig fél év óta működő »Balaton Halászati Részvénytársasága A ki csak teheti, éles kritikát gyakorol fölötte, miért ? Azt talán az illető is nehezen tudná megmondani. Talán az egyedüli jogcim, hogy általánosságban a »magyar tenger« közkincsnek lesz tekintve s mint ennek féltékeny őrizője egy-egy ellesett vagy elejtett és magánérdekből megnyilatkozó véleményt, mint »átkot« tálal a közvélemény elé. hogy azt félrevezesse ! A részvénytársaság pedig azért, mert céljával, működésével teljesen tisztában van, ezen megrobanásokat nem is rossz indulatnak, hanem mint atá*) E cikket, vettük válaszúi a „Balaton; Halászat

1' c. alatt lapunkban közöli cikksorozatul. Kész-éggel fiunk helyet e közleménynek, inert illeték' s kézből, a B. H. T. ügyvezető igazgatójától származik. Szerk. jékozatlanság forrásaiból eredőnek kinti. Ha valaki a » Balaton Halászati Részvénytársaságit csak azért kárhoztatja, mert az ősi halászatot kivette a nép kezéből, az a valaki vigasztalhatná magát azzal, hogy »más idők, más emberek.« Mindennek haladnia kell a korral, igv a balatoni halászatnak sem mentsvára az, bog}' 1000 éve's műit volt mögötte, az az ősiség nagyon szép a kiállításokban, de legkevésbé »jó« arra, hogy az alakuló viszonyok mellett örökös tespedtségében megmaradjon. Ugyan hova lett volna a ;>Balaton« siralmas meddőségével pár évtized múlva! Hisz már most kellett volna gondoskodni eg3'-eg}* fogas példány megőrzéséről — a jövő kor számára. Tértént-e valami a közjó érdekében ? Nem ! Erre volt tekintettel és csupán e végből sorakozott egymás mellé a középosztályból egy kis csoport, hogy a nagy, a szép Balatont siralmas állapotából kiragadva, nagy anyagi és erkölcsi áldozatok hozásával, hallal népesitse be. hogy a közjónak szolgáljon azzal, hogy a hatalmas összegeket lekösse a mesterséges haltenyészté.ssel — a balatoni nemes hal fajálományt fellendítse, a jó és' tápláló bal beszerzését olcsóbbá — és még a szegénysorsnak között is hozzáférhetővé tegye. A társaság alig kogy fél éve működik és 20 millió süllő petét és 100 ezer drb élő pontyot bocsátott a Balatonba; még ez évben 900 ezer ponty — poronty beeresztésével fogja a benépesítésnek alapkövét letenni. És teendi ezt évrőlévre tokozódottabb mértékben, dacára, hogy vonatkozó intézkedésével 80 ezer koronával terheli üzemi kiadását. Vájjon ezen intézkedésével a B. H. R.-társaság nem-e a közjót szolgálja ? csak e mód mellett népesül be a Balaton jóízű tápláló hallal és csak ez esetben csökken a nemes hal ára és olcsóbban jut a fogyasztó közönség közé. konyhájára. A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. Az idegen. Most nyílik a... Most vyilik az orgonája virága, Magas ága kihajlik az arcára ; Ide benn meg dús a lombja, levele, Nem tör át rajt' a nap izzó melege. Tépik, szórjál: az orgona virágot, Pedig szegény de senkinek nem ártott! Illatától balzsamos a nagy ucca, Es öt még is békén senki nem hagyja. Edes rózsám, ne törődj a világgal, A rágalom mérges hegyű nyilával ; Hiszen mire megritkul e lombsátor : Enyém leszesz s nem válunk el egymástéji! Frászt Luiza. I. Villámgyorsan röpült a vonat Firenze felé. Még csak bárom állomás mult el a »virágok és művészet városá«-ig vezető vonalon ; de Monsieur Boulgert már alig tudta türelmetlenségében, mit csináljon : csaknem nekidült a kupé falának, bogy segitse sietni a vonatot. Monsieur áuguste Boulgert szegény francia iró volt, a ki Nápolyban tartózkodott, bogy egy olasz tárgyú, Nápolyban lejátszó színmüvéhez tanulmányokat tegyen. Nehezen tudott csak kevés pénzéből megélni az olasz kikötő városban ; már-már azon törte a fejét, hogy haza megy Nancyba s otthon könyvekből és saját, tudományából és képzeletéből pótolja a hiányzó tapasztalatokat. I)e »a hol legnagyobb a szükség, Ott legközelebb az Isten segítsége.' M. Boulgert-et tudósította Firenze város hatósága, hogy az ő anyai nagybátyja, M. Morice Daibout, a ki szenvedélyes műgyűjtő volt s Firenzében tartózkodott, meghalt a szép városban s minden vagyonát, illetve vagyona legnagyobb részét egyetlen és törvényes örökösére, M. Auguste Boulgert-re hagyta. M. Boulgert a plafonig — de a szó szoros értelmében a plafonig — ugrott, sfcobácskája ugyanis padláslakás vala, melynek plafonját rövid pipaszára segélyével köuyny

ren elerhette. fiát biz' ö hamarosan eladta minden eladhatóját, ugy sietett Firenzébe, a hogy csak a gyorsvonat sebessége megengedte. Igen könynyen érthető tehát M. Boulgert türelmetlen erőlködése, melylyel a gyorsvonatot express-sebességre hangolni és segíteni igyekezett. Graglmobp, ért a vonat és ott kikiáltották, hogy nem a rendes 1 perc várakozás leszen ott, hanem legalább is 3 órai késés van kilátásba, meri, a következő állomáson valami szerencsétlenség történt. M. Boulgert heves francia létére csakha| mar összeveszett a nemkevésbbé heves olasz vonatvezetővel, pedig hát szegény talián ép ugy nem volt oka a késésnek, mint maga M. Boulgert. Azonban utóbb mindketten elővették a jobbik eszüket és megbékültek. A vonatvezető, Signor Achille Zardiuelli elárulta M. Boulgertnek, hogy Gaglino kis falucskájában vau egy pompás kis vendéglő, a hol nagyszerű bort és pompás gorgonzolát lehet kapni olcsó pénzért. Boulgert ur csakhamar megbarátkozott az eszmével és csöndesen megindultak az Appeninek kezdetén levő kis Hegyoldali falucska felé, melyet egy negyedórai séta után a hegy lejtőjének elején el is értek. Signor Achille Zardinellinek igaza volt. De