Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-21 / 3. szám

\ÍALATON VIDÉK közb. kp. (20), Rúzs ás József Tabak Lajos kővágó-őrsi közb. kp. (16), Viriusz Vince (12), Rónay Lajos gróf Jankóvich Tivadar^ kp. (11), Nedeczky Jenő edericsi közb. kp. (7), Jánthó Gábor rendesi közb. kp. (5), összesen 767 szavazattal — továbbá Répásy N. a földmivelésügyi minisztérium kiküldötte és Hennel Károly igazgató. Elnök üdvözli a közgyűlés tagjait, sajnálattal jelenti, hogy gróf Széchenyi Imre a Társulat elnöke a delegátió ülésein levén elfoglalva, meg nem jelenhetvén, őtet kérte fel az ülés vezetésére. Bemutatja Répássy N. kultur főmérnök urat a Nagym. Földmivelésügyi Minis terium kiküldöttjét, megyitja az ülést és felliivja igazgatót az évi jelentes előterjesztésére, egyben constatálja, hogy a közgyűlés 767 szavazattal határozatképes. Evi jelentés. A 70-es években a balatoni halban birt közvagyon közpréda A*olt, senki annak védelmére egy lépést sem tett. sőt a ki saját jogon, vagv bérszerződés alapján halászott, csak az a cél lebegett előtte, hogy minél több luilat fogjon ki a Balatonból. Tudta, hogy a szomszédja is csak azt tartja, „ha én ki nem fogom, kifogja más" ; valósággal elpocsékolták a halat, tekintet nélkül arra, vájjon tudják-e értékesiteni vagy sem. Kifogták apraját-nagyját, a mit nem értékesíthettek, disznók eledeléül dobták oda, vagy elásták a parton. E rabló gazdálkodás a vármegyék vezetői figyelmét felköltötték. melynek megszüntetéséi-e alkottak szabályrendeletet, t/lalmat állítván fel, hogy legalább ivás ideje alatt védelemben részesítsék a halat. A tilalom azonban csak papiron volt, annak érvényesítésére az eszközök elégtelenek voltak. A haltenyésztés nemzetgazdasági értékét felismerték nagygyaink és igyekeztek a kormányt rábírni, alkosson törvényt, mely a halnak védelmet nyújtson és a halászatot okszerű korlátok közé szorítva a tovább tenyésztést biztosítsa. De míg ez megszületett, lelkes férfiak, mint gróf Migazy Vilmos, gróf Széchenyi Imre, báró Putheány Géza, Nedeczky Jenő, Landgraf János azon fáradoztak, hogy Balatonunk "halállományának védelmére még mielőtt a törvény életbe lép — a mire a társadalom tömörülése képes, minden lehetőt megtegyen. Mozgalmat indítottak a Balaton tulajdonosai között, hogy azokat tömörülésre hivják és alkotandó szabályzatok készítése és érvényesítése által a magyar tenger és haza részére megmentsék a Balaton halállományát, közte annak specialitását, a legnemesebb hal egyikét, a fogast. így létesült a szövetkezet, melyből az 18S8. XIX, t. c. hatályba lépése után megalakult a Társulat élén gróf Széchenyi Imre elnökkel, ki lelkes odaadással törekedett a kitűzött cél elérésében közreműködni és azt irányítani. 1890-ben alkotott a Társulat üzemtervet, melyben nagy körültekintéssel minden bennfoglaltatott, a mi a halállomány megóvására és szaporítására feltétlen szükséges, nem hiányzott egyéb, csak az, hogy az üzemterv korlátozásai betartva legyenek és a visszaélés kellő szigorral büntetve legyen. 1891-ben a Balatonba ömlő sedek ós csatornákra — melyeken ivás idején a halak felvonultak a berkekbe - rostélyokut állított, hogy ez uton megmentse a Balaton számára a berkek orvhalászai elől a felvonuló nagy halat. Szervezte a partőrzést a balatonparti birtokosok csőszeinek felhasználásával, kiket lelkiismeretes működésért jutalomban részesített. De mert a parti lakosság az évszázad óta űzött visszaélésről ama tervezett polgárőrség által leszoktatható nem volt, a Társulat a Nagymlgu Minister úrhoz fo.dult, kérve a osendórőrsök létszámának őrsüukiut való emelését és igy a halászat védelmére agy-e:: v ondör kirendelését. A halállomány szaporodását előmozdítandó, a kis Balatont kiméleti térré tette, ennek őrzésére ogy állandóan alksilni.izntt halőrt alkalmazott. Buzdította a társulat tagjait, tegyenek kísérletet a haltenyésztéssel, a mely nemcsak a Balaton számára lenne hasznos, de a magas kormány ajánlata folytan 1 znot hajtó foglalkozás is, mert az országos halászati felügyelőség hajlandó volt a termelt porontyokat és ikrát megfelelő árban megvenni. A Balaton területét kezelési területekre osztotta, hogy a halászat okszerűbben űzhető legyen, szabályozta ugyan e célból a hallók számát, azok hosszát is meghatározva. A társulati tagok és bérlők között az érdekközösséget megteremteni óbajtván, tárgyalt is bérlőkkel, de az ebbeli fáradozása sikertelen maradt. Az ellenőrzés sikere érdekében beszerzett egy Benzin-motort. A földmivelésügyi minister ur ő nagymlga kegyességéből circa 15 millió süllőikrát bocsájtott e célra készült kosarakban a Balatonba. A tilalmi idő alatt a bérlők által halászatra használt jármüveket a hatóság közbejöttével lezárta, hogy ezáltal is eleje vétessék a visszaélésnek. Fenti elmekre elköltött a Társulat 1899. év végéig 10,296 frt 82 krt. Ma a Társulás 14-ik évében visszatekintve a múltra, világos kép áll előttünk, melyből az alakulás és működés eredményét megítélhetjük A Társulat a maga számlájára csekély százalékát írhatja az eredményből; igaz, hogy a szerepkörből a nagyobb rész őtet illette, alkothatott üzemtervet, mely az egész működést felölelte, azt javítani, fejleszteni jogában állott, e tekintetben a nagymlgu földm. minister ur készségesen támogatta azzal, hogy javaslatait szentesitette. De az üzemtervnek a törvényen alapuló rendelkezéseinek végrehajtása — a mi a működés sikerének koronája volt — hatáskörén kivül állott. Küzdött indolenciával, sokszor rossz akarattal, hiányzott a támogatás, mely nélkül írott malaszt volt a törvény ós üzemterv. Ennyi áldozat, utánjárásnak okvetlen kellett volna eredményezni azt, hogy a hal a Balatonban megszaporodjék, ma pedig általános a panasz, hogy a Balatonban a hal megfogyott. Csak tekintsünk körül a Keszthelytől Szigliget és Keresztúrig terjedő Balatonon, itt még szép fogást csinálnak a halászok, mi lehet az oka ennek, aligha csalódunk, ha állítjuk, hogy az érdem a hatóságé, Keszthely érdemes főbírája mindvégig hivatásának magaslatán a törA fin dacosan emelte fel a fejét. — Nem adhatom, nem az enyém. — Adja ide rögtöu, s a menekülni akaró fiu elé ugratott. — Nem adhatom. S ismét más oldalra igyekezett futni. De a föerdész ismét elébe ugratott. — Eh, adja hát ide, mert baj lesz. — Mert baj lesz — mormogá az ifjú majdnem kétségbeesve. Nem meaekülhet, mert a lovas ember jobban fut. — Adja már ? ! És a fegyver után nyúlt a föerdész. Károly ismét futott, s midőn az erdész ujolag ölibe került, fegyverével ráütött a ló fejére. A ló prüszkölve fordult meg s pár lépést előre tett, mig a föerdész most már teljes haraggal kiáltott s megfordítani igyekezett a lovat. Károly látta, hogy a föerdész ismét elibe kerülhet, s valami önkívületi állapotban fogta fegyverét s a lóra lőtt. A sörétek a ló combjába fúródtak, mire nagyott ugrott. Abban a pillanatban egy másik lövés dördült el, s a föerdész felsikoltva .ngott, meg nyergében; majd a nyereg ós a ló sörény óba kapaszkodva engedte a lovat szabadon futni a falu felé. Vérnyomok maradtak utánna. Károly megmeredve állt, azt hitte elsült fegyvere s at ő lövése találta a főerdészt. Remegve emelte fel a fegyvert s megnézte. ö csak egyszer lőtt. Tehát más lötete meg a főerdészt. Nem volt ideje gondolkozni, mert már akkor ágak rezegésót s beszédet hallott maga mellett. Hogy oda nézett Egyedyt látta maga mellett, ki megragadta s rá kiáltott: jöjjöu fussunk. Bizony futofexk be az erdőbe. Csakhogy már nem ketten voltak, hanem velük futott egy harmadik, a kiben a legnagyobb orvvadászt, Besnyői Ferkét ismert® meg. Egy tisztáson áilottRk meg. — Ugy kell neki - szólt Besnyöi, a főerdészre célozva. A két paraszt ekkor félrehúzódott s valamit beszélgettek. — Meg kel! tenni — mormogott Besnyöi s oda lépett Károlyhoz. — Imádkoztál ma? kérdé durván Károly látta mind a kér ember arcán, hogy ezek ellene valami borzasztói határoztak. — Nem kelek, nem fekszem aJdig. mig a Mindenhatóhoz nem imádkozom. — Térdelj le, s imádkozzál újra, mert meghalsz ! Károly könyörgött nekik, kérte őket. — Tudom, hogy attól féltek, hogy elárullak benneteket, mert ti lőttetek meg a főerdészt. De én biztosit alak titeket, hogy el nem árullak benneteket, akármi történik is. — Eh az csak beszéd. Ha vallatóra fognak, kivallanád apádra is — Eu nem, én nem ! — Ne teketóriázz! Ha nem imádkozol, a nélkül halsz meg. S felfogta rá a fegyvert. Ne még. ne még. Egypdy bácsi, hát maga sem könyörül? — Magamat veszteném — felel az mogorván, meg kell halnod — Imádkozz tehát, rivalt rá Besnyöi. Egy, kettő, mert rövid az életed. Károly térdeire rogyott. — Oh Istenem ! fohászkodott. Mi*den a te akaratodtól függ, egy hajszálunk nem görbülhet meg tudtod s akaratod nélkül. Oh Istenem bocsásd meg bűneimet s őrizd meg szegény atyám s anyámat! . . . — Elvégezted? kérdé Besnyői. — El. Ha ugy tetszik nektek, ha nem hiszitek, hogy megtartanám szavamat, vagy ha kell, eskümet, akkor öljetek meg. — Meghalsz ! szólt Besnyői ós a fiu szivéhez tette a fegyvert. — Megállj — szólt most Egyedy, s felemelte a fegyvert. Jer, mondok valamit. A két férfi ismét suttogott, majd vissza| tértek Károlyhoz. Megesküszöl tehát arra, hogy seinrnikörülméuyek közt, ha téged elitélhetnéuek, ha börtönbe kerülnél, ha haldokolnál, nem fogsz soha arról szólani, hogy mi ma veled voltunk. Élni akarok, ha lehet atyáin ós anyámért. Megesküsiőm ós megtartom. S utána mondta a két parasztnak a rémlett^ esküt, a mely lyel elátkozta magát, szüleit, lehető gyermekeit az esetre, ha bármi körülmények közt elmondja azt, hogy az erdőben társai is voltak. — Jól-van most, jer, szólt Egyedy, s elindult a fiúval. Te pedig Ferke csiuáld a mit mondtunk. Az pedig azt csinálta, hogy a Károly elvett fegyverét e'vitte oda a hol az erdésszel Károly találkozott s ott kilőtte a másik sörétet is s ott hagyta a fegyvert. Persze Egyedy aztán nem tudott arról semmit, hogy ós mint került Károly az erdőbe. Tőle elkérte a fegyvert s elment őzet löni, pedig mondta Károlynak, hogy ne menjen. A föerdész akár megesküdött volna, hogy ugy a lovát, miut őt magát Károly lőtte meg. El is ítéltek, ki is ülte a 3 esztendőt, azután ment el katonának. III. Az öreg kapitány, a midőn a Károly rehabilitációját magára vállalta, első sorban a kaposvári tszéknél a bünügyi iratokat nézte át, mert a fiútól egy nevet sem tudott meg. Az iratoknál veresvonalként húzódott át az Egyedy neve. Ezt jegyezte meg magának. Elment A.-ba s ott felkereste Egyedy lakását ; aztán bement hozzá. Egy vén összetöpörödött beteg embert talált. — Hej bácsi, hát hány éves maga ? — Ötvennégy — felelt bizalmatlanul a módos paraszt. — Ej ha, ugy néz ki, mintha 70 esztendős volna. Talán beteges volt ? — Az is voltam. — Ezelőtt 8 esztendővel még olyan volt maga, mint egy fa. — Hát honnan tudja az ur, a katona ur ?