Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-04-15 / 15. szám

11)00. április 15. HALATONVIDBK tak, az első édes pillantás eloszlatta Olga minden kételyét. Elemér mosolyogva hajo/t édes atyjához. Ettől a mosolygástól még jobban elpirult Olga, mert tudta, érezte, hogy róla beszélnek. Elemér alig ismert az uj ruhába öltöztetett ódon kastélyukra, hol annyi szeretet, gyöngéd figyelem jele várt reá. Soká csüngött anyja nyakában, mintha kárpótolni akarná magát az édes anyja ölelésében, melyet évekig nélkülözött. Olyan kedvesnek találta szobáit, hova az anyai szeretet összehordott mindent, miben kedvét lelheti egyetlen gyermeke. Elemér megállt a két csokor előtt. Nem kérdezte, hogy ki kötötte, csak kihúzott egy Marschal-Nill bimbót a sok közül és a gomblyukába tűzte. Tudta, hogy ilyen csodaszép virágok csak az Olga kertjében virítanak. — — — Elémér megérkeztének liire bejárta az egész vidéket, a gentri-társaságokban mindenütt róla beszéltek. A szépirodalmi iapok hasábjain az ő arcképével és a Vizitündérekkel foglalkoztak, mi természetesen csak növelte az általános érdeklődést. A forgalomból régen kiment bárci kastély ismét középpontjává lett a gentvi-társaságnak. Elemér szerény, de előkelő modorát valósággal bálványozták. Versengés tárgyává lett nemcsak barátai, de a hölgyek körében is. Alig tisztelgett a környék előkelő családainál, már is valósággal elárasztották meghívókkal estélyekro és házi bálokra. Különösen a leányos mamák dédelgették, mint olyan ifjút, kir szívesen fogadnak gyermeküknek. Özvegy Szirmay báróné két leányával szintén ezek közé tartozott, pedig eddig alig vettek tudomást a bárci kastélyról. Most egy szép napon felkerekedett két leányával és meglátogatta Bárcy Istvánnét, hogy közel hoz.za leányait Elemérhez, kik valósággal rajongtak érte. Elemért ugj elfoglalta az uj élet, hogy még nem is gondolkozott jövőjéről. Ünnepélyeket, mulatságokat rendezett a csendes esti órákat pedig Olga társaságában töltötte, mint mondani szokta : — Eljöttem a sok lárma után a maga árnyékában pihenni. j Ezek voltak Olgának legboldogabb órái, együtt sétálgattak órákon át, a kert árnyas utján elcsevegve. A társalgás azonban csak általánosságban folyt, inkább bölcselet, mint vallomás számba ment. Babett, Aliz, a »fin de siecle« világhölgyeinek hatása alatt élt Elemér még mindig. Kik százszor szerettek, százszor feledtek. Ilyennek képzelt ö minden hölgyet, kevés bizalma volt a női erényben még kevesebb az örök szerelemben, melyet Olga oly meggyőzőleg védelmezett Elemér állításával szemben. Nap-nap után mult, a szórakozásba belefáradt Elemér visszavágyódott régi otthonába, abba a szük padlásszobába, melyben csak a rajongó lelkek találják meg boldogságukat. Napról-napra komorabbá lett, kereste a magányt órákon át el bolyongott a tágas park árnyas utain s csak akkor erőltetett mosolyt arcára, ha szülői vagy Olga társaságában időzött. Szórakozottsága nem egyszer aggodalomba ejtette édes atyját, de az anya szive mindig talált mentséget gyermeke számára. — Szerelmes a lelkem, Olgára gon7 o o dol, ne is késleltessük boldogságukat. Elemér tehetetlenné lett szülői óhajával szemben, ereje megtörött, nem mert szembeállani atyjával, bog}

7 kiöntve szivét, megmondja neki. hogy Olgát szeretni képtelen. A mily örömrepeső szívvel gondolt a közelgő nászra Olga, anynyi bánatot okozott Elemérnek. Naponkint elhatározta, hogy kitárja szivét atyja előtt, be is nyitott szobájába, de a mint szemben állt vele, elhagyta a bátorsága és zavarában legtöbbször a gazdagsára, szülői kedvenc tárgyára terelte a beszédet. * * * A bárci kastélyban nagy a szomorúság. Az ősz családfő megtörten ül karosszékében most, midőn legboldogabb órájának küszöbén állt. Elemér édes anyja Olgát ápolja, kit ájultan fektettek leányágyába, midőn az esküvő reggelén levelet kapott Elemértől, melyben bucsut vesz tőle örökre. . . Mindezt az esküvője előestéjén Babét tői érkezett levél okozta, mely legyőzte Elemér ingadozását. A festett világ hölgyének csábító szavaitól felpezsdült művészvére és ma. éppen ugy eldobta magától a menyasszonyi selyem nyoszolát. mint tíz esztendő előtt a négyes fogat gyeplőszárát. Vörösmarty költői nagysága. Múltkori cikkemben, melyet Vörösmarty Mihály általános költői működéséről irtain, megérintettem az ő költői Nagyságát. Azt állítottam, hogy Vörösmarty a magyar nemzetnek ma is egyik legnagyobb költője, mert Petőfi és Arany felléptéig nem is volt senki, akit költői nagyság tekintetében hozzá lehetett volna mérni. Vörösmarty nagysága előtt teljes hódolattal hajolt meg maga a büszke Petőfi is, ki pedig oly kíméletlen kritikusa még a németek nagy Göthéjének is, hogy Kisfaludy Károlyról irt kicsinylő, de nem egészen igazságos szavait ne is említsem. Kerényi Frigyes, költőtársának és barátjának írja 1847-ben»Tudod, barátom, és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Göthét nem szeretem, nem sziveihetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szive békasó . . . eh, még az sem, hisz a békasó szikrát hány. Göthe szive agyag volt, komisz agyag, nem egyéb : nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertlierjét irta, azontúl pedig száraz, kémén}

7 agyag.« Hallgassuk meg már, hogyan nyújtja Vörösmartynak az elismerés pálmáját s meglátjuk, hogy tulaj donképen Petőfit, irodalmunk e fényes csillagát, is neki köszönhetjük. »Debrecenből utaztam Pestre, ezernyolcszáznegyvennégyben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel E kötet versben volt minden reményem; gondolám : ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó . • • mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek . . . Egy heti kinos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki, senki a világon, kinek is akadt volna meg a szeni.j egy rongyos kis vándorszínészen ? végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egvik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a mely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör s lett pénzem és nevem. E férfi, kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam, vagy használni fogok, e férfi : Vörösmart}

7.« íme, Petőfi Vörösmartyt nemcsak legnagyobb költőnek, hanem Magyarország egyik legnagyobb emberének nevezi. Hogy pedig ez nem merő hálálkodás, (ki ís tenne fel ilyesmit a szókimondó Petőfiről) legjobban mutatja az a költeménye, melyet akkor irt Vörösmartyhoz, mikor egy politikai kérdés miatt ellene lángoló haragra gerjedt. De ez a költeménye is magasztalva emeli ki Vörösmarty költői nagyságát, fényes nevét. » Te voltál a nemzet 1.öltője? Tt Ívtad azt a Szózatot, Mehj szólt egy országnak szivéhez. Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglyph lett belőle, A melyet senki meg nem ért . . .« Hála isten, a mit Petőfi első felindulásában énekelt, az nem teljesedett be. A »Szózat« igenis lrierogliph, de nem Petőfi felfogása szerint, hanem etymologiai jelentése szerint; szentírás, melyre minden magyarnak szive fennen dobog és hazafiúi lángra lobban; szentírás, nem érzéketlen, rideg kőbe, hanem a magyar szivek rejtekébe vésve örök időkre, eltörölhetetlenül. Gyulai »Vörösmarty életrajzában « szépen fejtegeti ezt az egész polémiát s megemlíti, hogy némelyek azt vélték, hogy Petőfi irigyli Vörömarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről és másrészt, hogy a szédületes gyorsasággal megnőtt költő hirnevétől féltené a magáét. De Vörösmarty becsületes lelkéhez nem fért hozzá az irigység; ^

Tagy irigyli-e az erős tölgy, ha fiatal ágai, teljes erejükben pompáznak? De Petőfi sem volt irigy jóltevöjére és kültőiársára, hisz azon az az alapon lett nagygyá, a mely alapot Vörösmarty nemzeties lírája oly szilárdan megrakott. De halljuk már Tompát is, mint éneke] Vörösmartyról és költői küldetéséről, ősapáink hír és név nélkül szuny adóztak sírjaikban és nem volt, ki sirjaik ormán zöld füzért nevelt volna. De megszánta a kegyes ég a magyar nemzet siralmas sorsát, •i> ... s lekiilde Kegyéből tégedet, Hogy felrázd énekeddel Az alvó nemzetet. Zengett a dal, varázsa Keblekbe elhatott S a fásult szivredőkben Szentebb hév gyúladott.< Azután magasztalva emliti költőtársának sasszárnyakon repülő énekét, mely majd égbe, majd földre szállt; mely zengve szólt a dicső múltról és fényt árasztott az ősöknek romokban heverő sírjára. Ez a dal él, ez élteti az