Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-04-15 / 15. szám

ősöket is, kiknek hamvainál kegyelettel állanak meg a késő utódok. Tompa költeményét igy fejezi be : »S mig őket álmaikból Életre felhozád, Nevednek is a legszebb 'Érdembábért fonád. De te még boldogabb vagy, Mert fürtödön ragyog, Mit a dicső apáknak Nem adtak századok.« Jóval Tompa és Petőfi előtt, a nemzeti romanticizmus érdemes bajnoka, a magyar vígjáték atya, Kisfaludy Károly is lerótta Vörösmarty iránt való mélységes hódolatát egy szép allegóriában, melynek »A két liajós« a címe. Ebből a meglehetős nehezen érthető költeményből legszebb az a rész, mely Vörösmarty istenien szép nyelvét magasztalva igy szól: t>AU egy férfi, lant kezében ; Es a hangok hullámárja Most szerelmi suttogással Mint a csermely violák közt, Majd az indulat hevével Mint az orkán rád zúgása ; Es a nagy kor hősalakja, S a jelennek nyájas arca, Fellengő képekbe öntve, Tölt harsog, tőle zeng«. Az egykorú költők közül még Garay János emlékezik meg Vörősmartyról. »Két ház« c. költeményének rövid tartalma az, hogy a kis ház. melyben költőnk született, néma magányban áll, szemtől és világtól elrejtve s a megdalolt virágok, tiinő fellegek, a kis patak meg a délszaki leány hiába keresik, a gyermek eltávozott s azóta ; »A gyermek ifjúvá lett, Az ifjú férfivá, A férfi két hazában Tündöklő csillaggá. S hazára süt világa, Egész nemzet felett, Hősériil eldalolván A legszebb éneket.« íme, igy halhatatlanitja egyik magyar költő a másikat; igy becsüli egyik a másikban azt az Istenadta tehetséget, mely kisebb vagy nagyobb mértékben befolv az egész nemzet élerének sorsára, buzdítva a jelent s a dicső mult zálogaként igérve nagyszerű jövőt. Vörösmarty halhatatlan énekein ez a két időhatár ad egymásnak találkozót. Sivár jelenünkben nem talál elóg nagy tárgyat, elég méltó mozzanatot, hogy róla dalt zengjen. Az elkorcsosult ivadék, a nemzeti nyelv iránt érzéketlen, közömbös, magyartalan hölgy megutáltatja vele a kietlen jelent s a mult dicsőség énekesévé avatja, hogy később ő is együtt kiáltsa Széchenyivel az elalélt nemzet fülébe. »Magyarország nem volt, hanem lesz.« De azért talán mégis akkor legnagyobb, mikor, mint a honalapítás énekese, az ősi dicsőség lelkesítő képeit varázsolja elénk azon a háj OH, tündérien szép nyelven, melyhez fogható a világirodalomban is csak kevés van, nálunk pedig sem előtte sem utána hozzá hasonló soha sem zengett. Vörösmarty a költők szerint is a nemzet énekese, a nemzeti imádság szerzője. Az ő emlékezete legyen minden J3A LATON VTDEK honfiszivbe vésve; ne halaványuljon, hanem ragyogjon mindig tündöklőbb fényben. Lelkesüljön érte minden magyar hölgy, hisz legszebb, legédesebb sorai, legelragadóbb kifejezései, nyelvének bája és zenéje, az a hullámzó szellem és az édes magyar leány iránt érzett tiszta szerelem gyümölesei. Hiszen a hős Hnba leánya, az az eszményien szép Haj na, a magyar hölgynek tipusa, kiről azt mondja költőnk : . . . kedves vagy Hajna, te főkép, Szűz hajadon, szép szőke fodovlutjn leánya Hubának, Mert te midőn nyugszom, hitető álomhoz is eljösz, Es köszönöd, hogy szűz ajakidról s szőke hajadról Edes szózatokat mondék . . . Ezt köszönöd s akkor látom megnyitni szelíden liihoros ajkaiitat s füleim lágy hangidat érzik, Ekkoron a havazó karokat meglátom, az égből Isteni szikra gyanánt szállott szem tiszta világát. Hadd fejezzem be cikkemet Vörösmarty azon soraival, melyekben a magyar hölgynek oly képét festi, melylyel maga magát is felülmulta. Odahagyva a hadizajt és bús tárogatót, igy szól a költő : „Hadd kössek gyengéd koszorút a hű szerelemnek. Dalra talán nem méltatlan, ki ölébe fogadja A fene harcokból fáradtan visszakerült hőst, Karjai közt hervad s honjának bajnokpkat szül Nagy kin közt s még több kínnal leszakasztja A serdült ifjút, ha hazája kikéri veszélyét. Ily anya, áldott hölgy, méltó a sorba kerülni, Hol nagy hősöknek diadalma s halála dicsőid A ki a magyar hölgy tiszta szerelmét ily magasztos alakban fejezte ki; a ki ily üde, ily pompás koszorút kötött a szép magyar női eszmédnek : az megérdemli, hogy költemén3'ei örökké zengedezzenek a magyar hölgyek bibo

: ros ajkain; megérdemli, hogy emlékének koszorút kössenek az emlékezet es hála legszebb, legillatosabb virágaiból. Lakatos Vince Óh szerelem! i. A sápadt, vézna gyermekek éhesen a sarokban. Csak a legkisebbik, a két éves Ferike, á'madozott boldogan. Fonnyadt arcára némi pirosságot rajzolt az édes szender s apró kacsóit elégedetten kulcsolta össze. Az asztal mellett megtört, fiatal asszony emelte, húzta-vonta a nagv szenes vasalót; eg}ík ruhadarab a másik után vándorolt a vasaló alá. hogy büszkén, fagyos kevélységgel feszítsen holnap már gazdáján. A nagv robajjal megnyílt ajtón irtózatos pálinkabüz áradt be s idomában tántorgott a gazda. A gyermekek eléje futottak, kenyeret könyörögve révedező szemeikkel; de szólni egyik sem mert, csak várt türelmesen. — Nem hoztál kenyeret, János ? — szólt félénken a fiatal assony. — Persze, még csak az kellene, hogy a te porontyaidat is én etessem; elég, ha magamnak kerül. Az ócska ágy ropogott, a takaratlan szalmazsák megroppant, a hogy végi gdobta magát rajta. Szegén}' asszony csak csendesen zokogott. — Hát a. ruháért mennyi pénzt kaptál ? — dübörögte hebetelő nyelven a férfi. — Semmit sem és elsejéig nem is kapok, csak akkor fizetnek majd. — Hazudsz, beste lélek hazudsz! 1900 április 15-. nyögdécseltek hanem elrejtetted, elköltötted; talán szeretőd van, arra pazarlód . . . János ! — nj'ögte keservesen az aszszony, ne káromold az Istent; tudod, hogy csak téged szeretlek, meg a gyermekeket. — Lárifári, asszonybeszéd. Elő a pénzt! hallod, kutya, elő a pénzzel ! — de akkor már felugrott s durva kézzel szorongatta az asszony nyakát. A gyermekek sírtak, az asszony tűrte az ütést, mint a báránj

r. — Hol a pénz? hol a pénz ? s hullt az ütleg bőven. — Kímélje a. gyereket, János, —suttogott gyengéden az anya s óva terjeszté ki keble felett sovány karjait. De az csak tovább dühöngött, mint a vadállat. A lakók s a sarki rendőr tudták csak végre lecsendesíteni. Az asszonyt elvitték a mentők, Jánost a rendőrök. II. Hiába' mosotygott olyan biztatóan, olyan barátságosan reá az elnök, hiába' kérdezte a biró: az asszony csak azt vallotta, hogy ő volt oka mindennek ; aztán a baj se volt nagy: nem csonttörés volt az, csak egy kis zúzódás a lábán, azt is a ráeső vasaló okozta. Hiszen az ő ura jámbor ember, jó euiber, csak akkor egyszer hogy megártott neki az ital. Föl is mentették a férjet, ki látszólag meghatottan ült a vádlottak padján. III. Lenn a nagy Altöldön, Kecskemét városában, vidáman dörzsölgeti, morzsolgatja a kezét Ambrus Péter uram, az alsó-város kovácsa. Most kapott épen levelet a leányától, ki tudatja, hogy a negyedik is fiú s hogy a keresztségben Péter nevet kapott. Az ura iparkodik, jó dolgos, talán nemsokára előre is léptetik a gyárban : egy szóval boldogok! — Látod, anyjuk, — szólt az öreg Ambrus a féleségéhez, — mégis csak hiába volt az a nagy aggodalom. Bizony felmék. megnézem őket. Pakkolj össze egyetmást, a minek legjobban örül a városi nep. A kis unokákról se feledkezzél meg! IV. Hogy sok utánjárással rátalált arra a nedves kis pincelaká ra. már öreg mise ideje is elmúlt. Pedig szeretett volna a húsvéti szent ünnepen egyházba menni; node, ha a yye.rrk,kkel kibékül: az is imádság let-z! Belépett. Pálinkabüz, ételszag csapta meg orrát s a félhomályban irtózattal vette észre, míképen üti a leánj'át János : — Hol a pénz? hol a pénz? talán a szeretödre . . . De ekkor már rárohant az öreg. Egy villanás . . . s tövig szúrta nj'akába Jánosnak a kecskeméti bicskát. V. Tetszik tudni, biró úr, úgy volt, a mint mondom ; mikor láttam, hogj'an fojtogatja az édes magzatomat, kikaptam késemet és belészúrtam. Nem akartam megölni, Isten látja a lelkemet, nem akartam ; bál az istentelen gonosz azt ís megérdemlette vol . . . — Ne bántsa, édesapám, — zokogott fel a lánya a. tanuk padján: hiszen olyan jó ember volt az en uram • . . Füredi Olivér.