Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-04-01 / 13. szám

2 BALATON VIDÉK 1900 április 1 terűinkhez. Nagy és szent eszméket hirdetnek sorai. Isten, király, hazaszeretet ről zeng lantjának minden húrja. Figyeljünk csak reá! Azért is nem szendergő hamvait elborító Mausoleuma komor falai közé fogunk mi ez évfordulón zarándokolni. Honfiúi bánatkönynyelekéi áztatta frissen hantolt sírját gyászoló nemzete a nagy temetés napján. Sirja felett meggyújtja az emlékezés fáklyáját, leteszi kegyelete koszorúját arra minden év halottak napján hálás nemzete. Ez évfordulón mi nem a leáldozó, de a felkelő napot akarjuk lelkesült örömmel üdvözölni. Igen! azt az áldott napot, azt a boldog órát köszöntjük mi, melyben a gondviselés Vörösmartyt nekünk adta. Azt a születési évfordulót, mely fényt, dicsőséget árasztott nemzetünkre, irodalmunkra és költészetünkre. Az ő születése, dicsőségünk hajnalhasadása, munkássága pedig nemzeti költészetünk ragyogó delelője volt irodalmunk horizontján. Meg kell s meg is fogja ünnepelni e nemzst születése századik évfordulóját. mert érzi, immár maga is belátja, hogy a közélet, az irodalomnak és költészetnek a Vörösmarty szelleme által bevilágított s kijelölt ösvényéről letért. A nagy nemzeti ideál helyét, a szecessio ütött-kopott gunyás, nemzetközi szelleme foglalja el, művészetben, irodalomban, költészetben, erkölcsökben és közéletben egviránt. Vájjon -szülhet-e gyáva nyulat Nubia párduca ?« Vájjon egy Széchenyi István és Vörösmarty unokái sokáig fognak-e a nemzeti ideál helyett szecessiókban gyönyörködni ? Nem! Vörösmarty születési évfordulójának megünneplése örvendetes fordulatot jelent: visszatérést a nemzeti ideálhoz, az újkori magyar költészet ez ős forrásaihoz ! A hálás, a kegyeletes magyar nemzet ünnepelni fog. Vörösmarty születésének századik évfordulóját ünnepelni fogják széles hazában, a hol csak egy magyar ajk zengte valaha a nagy költő »Szózatát«. És vájjon Keszthely kimaradhatna-e az ünneplők soraiból ? A »Helikon* városa, mely egykor Kisfaludy Sándort, Horváth Ádámot, Berzsenyit köszönthette falai között, megtagadhatná-e nagy elődei szellemét ? 1817 ... >Keszthelyi Helikon« . . »Régi dicsőségünk, hol késöl az éji homályban ?« A régi dicsőség napjaiban, a költészet Múzsája ünnepet ült e város falai közt! Ma nem nyitnánk neki ajtót ? Nem fogadná e város vendégszerető falai közé a költök királyának. Vörösmartynak szellemét? Keszthely sem fogja megtagadni apái hagyományait! Meg fogja e város közönsége is ünnepelni a »Szózat« költőjének emlékét! Hisz máris megindult a mozgalom egy ily ünnepélyre ! Es itt, a mi örvendetes az, hogy mig az ország egy nagy osztályának, az iparos osztálynak széles rétegeiben termékeny talajra találnak a hazátlan eszmék, a haza békéjét, boldogságát veszélyeztető tanok, a secessio szelleme, addig e város hazafias iparosságának egy ifjú intézménye a »Kath. LegényEg}let< lép elsőnek sorompóba, hogy a legnagyobb magyar költő, a lángoló hazaszeretet koszorús lantosa emléke előtt, kegj'eletének szövétnekét magasan lobogtassa. A ki valaha ajkaira vette a »Szózatot«, csatlakozzék ezen hazafias ünnepélyhez. A kinek szivében igaz hazaszerntetet él, ki nemcsak ajkain hordja e szent nevet »haza«. ünnepelje a hazaszeretet legnagyobb dalnokát! Ne azt tekintsük, ki kezdte, kit ünnepel. Nem egy ember, nem egy család, nem egy társaságé, édes mindnyájunké Vörösmarty. Ünnepeljük őt mindnyájan. Legyen a szerény kezdeményezés mindnyájunk dicső ünnepe, egyértelmű, lelkesült, magasztos ünnep, méltó Vörösmarty emlékéhez. Népgyűlés az olasz bor behozatala ellen Keszthelyen. Amaz üdvös mozgalom, mely az ország szőllőkulturájának érdekében s a magyar borvidékek lakosságának javára egyre nagyobb hullámokat ver, —- nálunk, Zalában is, hatalmas pártolásra, élénk rokonszenvre talált. Csak a minap volt Balaton-Füreden, Köves-Kállán, Tapolcán s a jövő vasárnapon Keszthelyen lesz ez érdemben népgyűlés a vá,rosház dísztermében. Az iig3* érdekében s a közönség tájékozására álljanak itt a következő sorok ! Régóta, hirdetik, a szőllős gazdák keservesen érzik s maga a nagyközönség is évek óta panaszolja, hogy csak az ország tetemes, évtizedekig ki nem heverhető kárával jár az olasz borok vámmentes behozatala. A törvény megalkotása idején fennálló okok megszűntek, módosultak s a preventív intézkedés ma már kölönc a termelő nyakán, nehéz adó a togvasztó közönségen. O J o Az olcsón beözönlő olasz bor lenyomja a legkiválóbb magyar fajborok árát úgy, hog}- szöllőhegyeink jövője forog ma már kockán. Ámde azért a fogyasztó közönség sem ár, sem minőség tekintetében nincs ott, a hol régen: az olasz bor ugyanis — a közvetítők révén — mégis drágán kerül a fogj'asztási forgalomba s cégére alatt vigan folyik a borhamisitások fortélyos sorozata. S végül, hogy a csapás teljes lelegnagyobb alakja. megszületett. A kis magyar nemzetnek kevés olyan igazán ünnepelni való évfordulója akad, mint ez. Szeretjük ünuepelni az apró-cseprő embe- ; reket, a jelentéktelen eseményeket s ime uagyjamkról, kik igazán rászolgáltak a szivént való ünneplésre, a sok öt, tiz vagy tizeuötéves jubileum mellett megfeledkezünk. Vörösmarty mindenesetre egyik legnagyobb költőnk s nagyon bajos volna eldönteni, ki a nagyobb ; Ö, Arany vagy Petőfi. Vaunak sokan, kik máig is őt tartják a. magyar költök királyának és nem kisebb ember próbálja a nehéz kérdést tisztázni, mint Szász Károly, ki irodalmunknak maga is egyik számottevő munkása. Annyi bizonyos, hogy a kor viszonyaival egyik költőnk szive sem foirott anuyira össze, mint az övé; s az is kétségtelen, hogy egészében érdekesebb, meghatóbb kort történelmünk sem ismer, mint az, melyben Vörösmarty korszakos pályafutását megkezdte ; mikor a magyar, ez a >testvérteleu ága nemének« a lét és nemlét, nagy kérdéseivel tépelődött s midőn kezdtünk avTal a gondolattal megbarátkozni, hogy ha már fenn nem maradhatunk, legalább részünk lesz a »nagyszerű halál*. A mit a nagy Széchenyi, hazánk legáldásosabb reformatora, egész társadalmi ós politikai működésével célzott, a mire vágyott, a mit jósolt : az mind hangot talál Vörösmarty lantján, melynek büvös-bájos énekére az átalakulás nehéz kövei maguk illeszkednek abba az alapba, melyen Magyarország jövendő nagysága oly mesés gyorsasággal felépült. íme a modern Ainphion, ime a dal ereje, a lant hatalma ! Ez az édes hangú lant most is ugy a szivre hat; most is oly mély és igaz hatású ; most is ugy korhol és magasztal, mint, 50—60 évvel ezelőtt. A költő nem igért magának halhatatlanságot, mint másik nagy dalnokuuk, Petőfi. •Utóhang Cserhalomhoz* c. költeménye elegikus fájdalommal vallja be, hogy : »öfc hamar a sor erős vaskarja lehúzza örökre, Es benövik sirját, a vad fák ágai, akkor Meg ki fog emlékezni felőle ? ki tudja, hog}' ott, is Megfáradt ember hamvára uehe/.kedik a domb? . . . nem tudják, de ne is tudják*. Negyvenöt éve már, hogy Vörösmarty nemes lelkét kilehelte, de hála a magyarok Istenének, ez a komor jóslat nem teljesült. Vágj- ki tudná elfeledni a »Zalán futásai, »Cserhalom*, »Eger«, »Kót szomszédvár*, Csongor és Tünde*. »Arpád ébredése* fenkölt szellemű költőjét? Vagy feledésbe merülhet-e valaha »Szóp Ilonka*, az »Elhagyott anyai, »Kis gyermek balálára«, »Az élő szobor*, »Az uri hölgyhöz* ós »A Szegény asszony könyvei, mely Gyulai szerint maga is halhatatlanná tehetné a költő nevét. De ha ezek mind feledésbe merülnének is, vajon nem ólne-e örökké a »Szózat» és nem árasztana-e ragyogó fényt a dicső költő nevére? Azért, mondja G-yulai : »A szabadság ós diadal dithyrambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágj'uk utolsó dörgései közt, a nemzeti melancholia, mely Arany ós Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, mig a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, célt nem ér s a magyar lérele önmagához méltón ninos biztosit,va.« Es hozzá tehetjük, hogy ha a magyarnak egyáltalán semmi oka sem lesz félteni nemzetiségét, fennmaradását; ha mindenütt, a jólét, gazdagság mosolyog ; ha egyszer igazi ünnepe lesz még a világon : akkor is ez ünnep legmagasztosabb mozzanata az lesz, ha megzendülnek a Szózat hatalmas akkordjai, a dal szárnyára kelnek istenien szép gondolatai és zeng-zeng lelkesen: »Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magj'ar ; Bölcsőd ez s majdan sirod is, Mely ápol s eltakar,« — Vörösmarty iránt nagy kötelessége van a nemzetnek. Arany, Petőfi minden kétségen kivül szobrot érdemelnek s a hála adóját e két jeles iránt lerótta már nemzetünk. Mindkettőnek díszes szobra ott áll az ország fővárosában : mig Vörösmarty a szerényeb székes-fehérvári szoborral kénytelen megelégedni. Pedig ha ő utat nem mutat, utat nem tör a nemzeties költészet mezején, bizonyos, hogy sem Arany, sem Petőfi oly magasra nem emelkedhetnek. A természetben nincs ugrás. A magyar nemzetnek tehát nem szabad elnéznie, hogy az országos nevü költő emléke egy szűk vármegye határai közé szoruljon A nagy költő születésének századik évfordulója szép alkalom, hogy Vörösmarty emlékét felújítva szobráról is gondolkodjunk. A munka már megindult: a gyűjtést a »Budapesti Kath. Kör* rendezi. Járuljon hozzá az egész nemzet, mert Vörösmarty édes mindnyájunké.