Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1941

meg- nem építi ezt a 33 km. hosszú, hatalmas vízvezetéket. Az Acqua Felice, — ahogyan ezt a vízvezetéket a pápa keresztneve után nevezték, — a források üdítő, egészséges vizét egy ideig a föld alá rejtve továbbítja, majd kilép rejtekéből és egyre magasabbra emelkedve, hatalmas íveken viszi a város felé. Éppen így a pápának köszönhetjük, hogy a krisztusi tanítás éltető forrásvize soha meg nem zavarodott, el nem kallódott. Az evangéliumi világnézet boldogító vizét, az igazi „acqua felice"-t is a pápa továbbította a szomjas emberiségnek és pedig eleinte titokban, a föld alatt, a katakombák mélyén, majd kilépve rejtekéből, a magasba lendülve és hatalmas intézményekre, monumentális dómokra támaszkodva továbbította egyeseknek és népeknek és továbbítja most is papjai és hithirdetői útján. S milyen csodálatos ez az evangéliumi forrásvíz. Alig ízlelték meg, máris hamarosan átalakította az egyéneket, a társadalmakat. A bűnök rabszolgáit erényekre, önfegyelmezésre, áldozatkészségre tanította, a családi szentély tisztaságát visszaállította, az emberi életnek és a munkának becsületet szerzett, áthidalta a napjainkban elképzelhetetlen társadalmi szakadékokat, a szegények és az elhagyottak felkarolásával életrehívta a szociális gondolatot, egyszóval megteremtette azt, amit mi manapság nagy büszkén európai kultúrának, civilizációnak nevezünk. Az elmaradott pogány népek közé a kultúra ma is a pápa követei, a hithirdetők útján, az evangélium éltető forrásvizével érkezik meg. Köszöntsük hát hálás szívvel a kultúrát hozó evangéliumi forrásvizek kétezeréves legfőbb őrét és hordozóját. Köszöntjük XII. Piusban a pápát, mint hazánk örök barátját s legnagyobb jótevőjét. Mily hálatelt szívvel ünnepeltük volna a pápát, ha — mondjuk — képes lett volna megakadályozni Trianont. Hát akkor a pápaszobrok egész sorozatának kellene emelkedni széles e hazában, mert a pápák ezeréves történetünk folyamán igen sokszor mentették meg országunkat a „Trianontól", sőt még annál is rosszabb sorstól. A hirhedt trianoni béke rokkanttá, koldússá tett ugyan minket, de meghagyta szabadságunkat és ezzel a lehetőséget, hogy egyszer mégis erőre kapjunk. De amitől a pápák mentettek meg sorozatosan minket, az mindannyiszor számunkra az elképzelhető legnagyobb tragédia lett volna s a finis Hungariae-t, önállóságunk, nyelvünk, magyarságunk elvesztését, nemzeti létünk végenyészetét jelentette volna. Gondolunk-e eléggé arra, hogy már államiságunk bölcsőjénél is II. Szilveszter nemcsak egyszerűen koronát adott, hanem egyszersmind meg is védte országunkat, függetlenségünket a keleti és nyugati hűbérségtől ? Szent István halála után, majd Salamon idejében, később meg a tatárjárás korában a német császárok különböző jogcímeken ismételten rá akarták tenni kezüket hazánkra. S mindannyiszor ki mentett meg minket, ki rántotta vissza hazánkat a sír széléről, teljes erkölcsi erejének s tekintélyének elszánt latbavetésével ? Senki más, mint a mindenkori pápák, a IX. Leók, a VII. Gerge-