Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1937
— 5 cl is. Hiszen maga a faj szintén sokat veszít benne. A halál, testi oldalról mindig érthető, lelki oldalról azonban világnézeti és életmódosító probléma. Az volt mindig és az lesz ezután is. Következéskép az uj állami minden- hatóság, a közösségi ember, a fentvázolt barbár és pogány kialakításban, szükségkép újabb csőd felé ragadja az európai emberiséget és vele kultúráját is. A roncsolt idegzetű modern ember nemcsak Istenbe, magába, hanem másokba vetett hitét is elvesztette. Amint mondják „bizalmi-válság“ mérgezi családi és társadalmi életét egyaránt. Széchenyi István lángelméje már a Hitelben rámutatott arra, hogy a „hitel“ nemcsak gazdasági és kereskedelmi jelentőségű szó, hanem az állami és magánéletben alapvető erkölcsi értelme van. „A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval ; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatatlanul hív jobbágyaihoz s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a thronus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság, valódi becsület, s cselekvények egyenességének, s így minden szerencsének.“ Ki csodálkozik tehát azon, ha az első láncszem kikapcsolásával szétszakadnak a többi szemek is s a széteső európai társadalom és megingott görög-keresztény kultúra helyén diktaturás kísérletek próbálják megmenteni a még menthető faji közösségek életét ? Bent járunk tehát mi is a zsákutcákban, sikátorokban, hová Veronika és Enzio, Gertrud von le Fort hősei jutottak a Colosseum éjszakai meglátogatása után. A sötét, szűk mellékutcákban való tévelygés közben azonban egyszerre valami csodálatos dolog történt. Amíg megelőzőleg úgy látszott, hogy a világ egyedül van önmagában, s a borzalmas világmélységben elhagyatottan keresik a kiutat, most hirtelen úgy tűnt, mintha ezt a sötét áradatot, amelybe belegabalyodtak fénynyíl fúrta volna keresztül. Egy sugár hatolt a szemükbe. Látomásszerűen, óriási csillaghoz hasonlón, elképzelhetetlenül nagy szentségtartó emelkedett ki előttük az éjtszakából. Ünnepélyes nyugalommal hatolt be a fénye minden oldalról a sötétségbe, amely szemlátomást hátrált előtte . . . Aztán felismerték, hogy a szentségtartó óriás terjedelmét egy oltár alkotja, amely annak fényét száz meg száz gyertyával sokszorozza és mint valami tűzhely, nagy, magányos templomban ég. Bolthajtása csaknem a végtelenbe ívelt felfelé, s árnyékszerűsége mellett is szilárdnak és valódinak tetszett. Egyszerre csak felismerték a Szent Péter templom oltármennyezetét. Ebben a pillanatban az az érzés villámlott fel bennök, mintha az egész világon végigmentek volna, és most szivének legbelsőbb részében állnának. *
