Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1937
__ г Tordai Ányos emlékezete. (1879—1938.) „Virág lehervad, lehull a levél Gyümölcsös őszre ráborul a tél . . . Megáll a szív is, . . . meghal a mosoly . . . Erő, ész, élet a sírba omol. Csak egy örök, mert égben született, Sírnak, halálnak nincs hatalma rajt, Télben-viharban rügyet rügyre hajt: A szeretet ... a szeretet !“ (Tordai: Örök szeretet.) A szeretet és a tanítványi hála sugallatára fogok tollat, hogy a betűk fekete gyászát a köszönet, dicséret, emlékezés szép, emberi fényével oszlatni segítsem. A szomorú emlékezés, a gyászülte napok borongása helyett friss, barátságos-mosolyú egyéniséged idézem kitűnő tanárom, jeles direktorom, néhai való jó Tordai Ányos ! Nem térek most vissza letűnt ifjúsága tündérvilágába. Nem keresem költői hajlama, irodalmi érdeklődése első jelentkezését. Nem kísérem nyomon papi hivatása ébredezését ötödik életéve karácsonyától a tizenhatéves ifjú rendbelépéséig. Nem kérdezem: kinek ajándéka volt, hogy a valamikori egri gimnazista a valóságnál színesebb, mindig meleg álmodozását meg ne szűnjön költészetté hímezni akkor sem, mikor már deresedni kezd okos, szép feje, mikor már nem Tolvay Gyulának hívják, hanem már méltóságos Igazgató úr? Az Intézet kegyura írja róla: „Volt benne valami előkelő és szép többlet, mely soha sem fogyott el, amellyel sohasem fogadta el maga mellett a világot, úgy amint van. Mindig adott ehhez valamit: szépséggel ékesített fel maga körül mindent.“ (81/1938.) Ez az írói-költői természet s a magyar földdel, költészettel való szerelmes kapcsolata hajtotta, űzte vissza a pazmanita Tordait s ez nem engedte, hogy hittudós váljék belőle s nem a magyar nyelv apostola. Valóban abban jeleskedett, azzal szerzett Rendjének dicsőséget, amire az Isten te
