Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1925

4 — tóra nagy szükségünk van, mert a háborút követő eltompultság még nem olvadt fel fiatalos élniakarásban. Ha végignézünk a letarolt magyar mezőkön, szétdúlt tűzhelyek mohos romjain, pusziulásnak induló magyar udvarházak kopott falán, ahol végig siklik a sápadt tavaszi napsugár, kényszeredett mosoly jelenik meg a csüggedt magyar arcokon és boldogító sejtelemmel szívják az enyhe levegőt, de nem tudják hinni, hogy tavasz van. Lidércfénynek nézik a nap ragyogását, mert nem tudják hinni, hogy van fény, mely áttörhetné a magyar éjtszakát. A háború, a megszállás, a kommunizmus borzalmait átélt magyarságot olyan emberrel lehetne szimbolizálni, aki erejének javát még megőrizte, de bántóan kiált le róla az aggastyán megtörtsége; szellemi képességeivel csorbítatlanul rendelkezik, de modellnek állhatna az unalom és életuntság szobrához; lelkének mélyén még ott szunynyadnak az ős energiák, de szemeinek bágyadtsága egy beteg lírikus világfájdalmas lemondását tükrözi vissza; ereiben még ott buzog a turáni vér, de úgy vonszolja tagjait, mintha egyik lábával állandóan dohos sírgödörben járna. A nemtörődömség, az érzéketlenség, a közömbösség díszharmóniája eltompítja azt a nemes csengésű zenét is, amit kevés számú lelkes magyarok munkára lendülése keltett életre. A politikai, társadalmi, gazdasági és lelki bajoktól enervált idegekbe nem tud indukálni akarásra és cselekvésre irányuló feszültséget az újjáéledő természeti erők harsogó győzelemkiáltása sem, amely pedig egyensúlyozott lélekben kell, hogy a szebb jövő reményét keltse életre. Rettenetes elhagyatottságunkban, amikor szűk határok közé szorítva tehetetlenül nézzük az új államalakulások tényeit, végtelen kesetűséggel gondolunk a vén Európára, mely országunkat játékszerül dobta oda KeletEurópa kiskorú népeinek, akiknek államképződményei egy ötvenesztendős múlt gyermeki próbáit sem tudták kiállani, mégis az ezeréves állam haláltusájába az ő diadalordílásuk vegyül bele legerősebben. Múltjukban nem tudtak egy viskót önerejükből felépíteni, mégis hónapok alatt összerombolták a magyar kultúra emlékeit, a magyar genie alkotásait; a szabadság himnuszát zengik farizeusi képpel, de testvéreink millióit fűzik rabláncra. Ebben az aggódó pillanatban oda kell fordulnunk azokhoz a frissen hantolt sírokhoz és azok a novemberéji mécslángok bevilágítják a magyar éjtszakát, megvilágítják céljainkat, felénk kiáltják a hazaszeretet és kötelességteljesítés szavát, belesüvöltik a nagyvilágba: dolgozzál azért a Magyarországért, amelyért mi meghaltunk; a mi kiontott vélünk nemesítse meg az utókort, edzettebb izmokat adjon neki, merészebb elszántságot és élniakarást öntsön bele. Ezt a munkát nem lehet elvégezni a multakon való gyermekes airánkozással, nem lehet a lelkekben rejlő energiákat értékes munkává át-